Médiacézár korunkban
A kezembe került néhány a tévériportjaink közül, és beléjük kukucskáltam, csak azért, mert láthatom őt bennük. De azért elgondolkodtam rajtuk és eszembe jutott pár dolog.
A riport az avatási ünnepélyről, amikor lekegyeskedett hozzánk a miniszter. Klassz dolog volt, nagyon tetszett nekünk, hogy többet szerepeltünk benne, mint a miniszter. Szabályos mélyinterjú volt. Akkoriban volt egy riporter, nevét fedje jótékony homály, akinek az volt a szokása, hogy mindenkitől statisztikát követelt, mindenkitől idegen szavak magasröptű ismeretét várta el, és mindig kérdéssorozatokat zúdított a riportalanyra. A hatéves Ödönke megnyerte az iskolai rajzversenyt. „Kedves Ödönke, mondd, milyen stratégiával készülsz a rajzversenyre? Milyen grafikai technikákat alkalmazol? Milyen perspektívába helyezed a szubjektív szkéné objektumait? Szoktad-e obszerválni riválisaid ópuszait, mielőtt alkotói transzba emelkednél? Megfigyeléseid szerint a hatéves gyerekek hány százaléka foglalkozik szabadkézi rajzzal művészi szinten, illetve mennyi ebből a fiúk és mennyi a lányok aránya százalékpontok szerinti bontásban?” Mire Ödönke: „Aha… rajzolni szokok…” No, szóval Jótékony Homály minket is meginterjúvolt. Kérdéssorozat, statisztika, magasröpt. Csak hát mi értettünk ahhoz, amiről beszéltünk, úgyhogy klassz kiselőadást kapott, duettben. Nemigen vágtak rajta. A miniszteren sokkal többet.
Meg az aláírásgyűjtéses riportok. Most is az járt a fejemben, ami öt éve, amikor készültek: hogy a tévéseket micsoda bűvös kábulatba ejtik a kerekek. Mi persze megadtuk az örömüket, lelkesen parádéztunk a kedvükért, az egyik stábbal kimentünk a zöldséghez és bevasaltunk pár aláírást, legyenek vágóképeik. Lettek, az utcán az operatőr előrevágtatott és leguggolt, hogy szuperplánban vehesse a bűvös pillanatokat, ahogy közelednek a KEEEEREKEEEEK, mi meg lelassítottunk araszolásig, hogy legyen ideje fölkészülni. Imádták.
Mindazonáltal a fotónak nincs köze a riportokhoz, ámbár perszonálunióban van azok főhősével.
Apropó, kerekek, az meg a Corában történt, hogy szokás szerint elszakadtunk egymástól, én mászkáltam mindenfelé, aztán már csak nekiálltam megkeresni. Szaladok, egyszer csak meglátok valamit a szemem sarkából: Krisz, Krisz! közbe biciklik voltak.
