Me Too
Megint összeakadtam ezzel a tavaszi felvétellel a Nāc sadziedātról, egész más dolgokat kerestem szokás szerint. Most végighallgattam újra figyelmesen, meg persze meghallgattam az eredetit is, és megállapítottam, hogy a kettő között az a különbség, hogy Meghan Trainoré szinte nem is unalmas, a másikban viszont legalább benne van Kerija.
Nagyon sok múlik azon, hogy milyen dalt választunk és milyen felfogásban interpretáljuk. Kerija itt Meghan Trainor próbált lenni, vagy az ő kölykösített változata, csakhogy Trainor egy felnőtt, aki kölykösen énekel, Kerija viszont gyerek, aki világéletében felnőttesen énekelt, és ezt énszerintem a Nāc sadziedāton pontosan tudják. A kölykös Trainor kölykösítése az amúgy mindig nagyon felnőttes Kerija számára nem jó választás. Egyrészt. Másrészt, Lāčplēsisre, az egész akkor működik, ha önmagunk vagyunk és önmagunk is próbálunk maradni. Alig három hónappal később, amikor Kortnijával elénekelték az Es domāšu par Tevit, egyetlen hangjegyet se változtattak a dalon, de még annak alapfelfogásán sem, mégis teljesen másképpen szól az egész, annak fényében, hogy a Napocskák magától értetődően testvéri szeretetként értelmezték a szerelmet, hiszen testvérek és még gyereknek is elég kisméretűek. Az eredmény egy teljesen más dal, egyikük se próbált Lauris Reiniks lenni, önmaguk voltak. Én mindkettőt szeretem és két különböző dalként hallgatom őket. Kerija Me Tooja nem próbál másik dal lenni, csak Trainor dalának másolata.
Kerija hangjában, lényében ott van egy olyan mestermű ígérete, amit a tavalyi Balss pavēlnieksen Dārta Stepanova alkotott a Masterpiece-ből. Jelenleg szólistakarrierje kisebb jelentőségű ahhoz képest, ahogyan a Little Lady’s és a Dzintariņi tagjaként szerepel, de adott esetben már az is elég, hogy Kortnija mellette legyen, önmagára talál és úgy énekel, mint a lakstīgala. Ez bármikor, a szó szoros értelmében egyik napról a másikra megváltozhat, egyszer csak megtalálja szólóegyéniségét és egy egészen másik embert látunk a színpadon.
Ebből a szempontból a legígéretesebb fellépések egyike még csak nem is a Balss pavēlnieksen fölvett Hei, Džekiņ!, noha fantasztikusan sikerült, Kerija már itt is megtalálta azt a szilárd pontot, aminek nekitámaszthatta az egészet, hanem egy sokkal kevésbé ismert dalocska több mint két évvel ezelőttről egy Katram sava dziesmiņa (Mindenkinek a saját dalocskája) című versenyről: Ziedu pasaule, ahol minden együtt volt, hogy ne sikerüljön: a rendezés, koreográfia teljes hiánya, a zene és a szöveg talán túlzott egyszerűsége, és ráadásul sok volt a fagyi vagy nem tudom, mitől volt rekedtes a hangja júniusban. És mégis sikerült. Kerija micimackói tökéletességgel énekelt, megküzdött a hangjával és uralma alá vonta, táncolt, énekelt és virágzott, ahogy a dalban áll.
A mestermű persze akkor még nem született meg. De még mindig csak nyolcéves. És tegnapelőtt lépett föl az idei Balss pavēlnieks féldöntőjében.