Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Mathilda – Ninda

Vannak filmek, amiknek elég meglátnom a címét a listában, és muszáj őket megnéznem. Újra meg újra. Akárhányszor. A Csók, anyu – a két Oscar – a Pluto Nash – az Alaszka – a Léon.
  Vannak filmek, amiket tanítanak a főiskolákon, és vannak, amiket tanítani kellene. A Tizenkét dühös ember – az E. T. – a Délidő – az Uramisten – a Napló – a Léon.
  Vannak filmek, amiknél nem tudod, mit szeress benne legjobban. Hogy a mértani következetességgel megrajzolt érzelmek pontosan úgy és azt fejezik ki, amit és ahogyan egymásra hatásukban ki kell fejezniük – hogy félpercenként másmilyen filozófiai mélységekbe merül, amit klasszikus idézetek egész sorában lehet kifejezni – hogy minden egyes képkocka tűpontosan a helyén van – hogy minden egyes képsorból lehet írni egy külön történetet.

És varázslatos élmény úgy nézni, de ezt egyelőre rajtam kívül senki sem tudja megcsinálni, hogy Mathilda minden egyes reakciójához odaállítod mellé Nindát mércének. Ez megy addig, amíg el nem indul hazafelé a tejjel, féllassított amerikai plánban, lobog a haja, véres az orra, és a következő snitt harmadik másodpercében letörlődik az arcáról a félmosoly. Már nem tudod, hogy melyik a mérce és melyiket méred.
  A cikk címében a két név közé valamilyen matematikai szimbólumot kellett volna tennem, de nem tudom, mit jelentene. Mathilda és Ninda relációja folyamatosan válik egyre bonyolultabbá, ahogy Ninda maga válik azzá – Mathilda huszonhat éve nem változott, de Ninda még mindig csak érlelődik.
  Mathilda tele van gyűlölettel. Ninda is tele volt vele, aztán az egész elpárolgott, már csak – mit érez? Megvetést? Sajnálatot? Közönyt? Ki tudja? Mathilda fölötte áll mindannak, ami ellen harcol, ezért ez beszippantja, Ninda nem harcol semmi ellen és így áll fölötte. Mathilda egy életveszélyes és önveszélyes gyilkos, pedig soha nem ölt meg senkit (hányadszor írom le ezt a mondatot?). Ninda senkinek sem tudna ártani, de veszélyesebb még Mathildánál is. Mathildát a határtalan szerelem és a végtelen gyűlölet tartja egyensúlyban, Nindából ezek az ellentétek tökéletesen hiányoznak. Mathilda könyörtelen és kérlelhetetlen. Ninda is. Mathildában csak szemvillanásokra lobban fel az emberszeretetnek valami felfoghatatlan fokozata, mert egyébként csak Léont és a kisöccsét szereti, de azt a készlet drogot azért felgyújtja (ezt már felhasználtam a Kissyben), és sír fölötte. Nindában folyamatos, intenzív, mély emberszeretet munkál, nem az a tartalma-céljavesztett, formális, hideg, vértelen keresztény álszeretet, hanem valóságos, emberi emberszeretet. Mathilda szerelmes. Ninda nem. De biológiailag ugyanabban az életkorban fogja megtalálni a szerelmet, mint Mathilda. Mathildában mély, bár kifejezésmódját nem lelő szexuális késztetés munkál. Nindában nem. Mathilda folyamatos rettegésben él, egyszerre sok mindentől. Ninda nem ismer már félelmet.
  Mathilda már felnőtt. Már csak idősebb lesz.
  Ninda is.

Amikor többszöri nekifutásra, egy eredetileg teljesen más koncepció átdolgozásával, nem kis részben az amerikai közönség prüdériája miatt az eredetileg szerelmespárnak induló Mathildából és Léonból a végleges forma kialakult, a film azáltal nyerte el valódi tartalmát. Annyiszor megénekeltük már, hogy Jean Reno némileg lelassult gondolkodású, retardált embernek játszotta el Léont, hogy ne legyen a közönségnek az az érzése, hogy szexuálisan kihasználja a gyereket. Sajátos vonása világunknak, hogy a filmben benne lehet, hogy egy tizenkét éves gyerek gyilkolást tanul és gyakorol, szemrebbenés nélkül asszisztál kivégzésekhez, és magas hőfokon izzik benne a gyilkos gyűlölet – de még csak meg sem csókolhatja a szerelmét, mert az felnőtt. Ez tabu. De most jó hatása lett, mert Mathilda ezáltal kaphatta meg azt az embert, akire valóban szüksége volt, a szerelmes férfi, a szeretője helyett a védelmezőjét, az apját. A helyett a link, megbízhatatlan, ön- és közveszélyes alak helyett, aki a három gyerekével egyazon lakásban kemény drogot pancsolt, pedig tudnia kellett volna, kivel kezd, Mathilda megkapta az egyik legvalódibb apát a filmtörténet nem valódi apái közül. Valójában ezért nem lehet köztük testi kapcsolat, nem a közönség prüdériája miatt – a közönség nem létezik, ők kívül állnak a filmen, de a film történetének önmagában kell teljesnek lennie, és az is.
  (Ez persze nem gátolja meg a nézőt abban, hogy amikor Mathilda hanyatt fekszik az ágyon és szerelmet vallva Léonnak a köldöke felé csúsztatja a kezét, mondván, hogy a gyomrában érzi – akkor az ember minden egyes alkalommal, valahányszor látja a filmet, arra gondoljon, hogy ott van az a hely, egy egész kicsit arrébb, ahol mindössze nyolc év múlva meg fog foganni gyerekkorunk két hőse, Luke és Leia.)
  Ha az ember két órán és hét percen át le sem veszi a szemét erről a két emberről, akkor tiszta a kép. Ha az érzelmekre képtelenné vált Léon egyszerűen egy szerelmet, szeretőt talál magának (ebből a szempontból mindegy, hány éveset), azáltal nem válhat azzá a teljes emberré, aki aztán felragadja azt a baltát, hogy a gyerekét megmentse. Ezt a szeretőjéért is megtenné, de nem azzal a dühvel, és nem, Léon nem lelassult gondolkodású, nem retardált. Ez máz Léonon, ami a felületes nézőnek szól. Egy értelmileg akadályozott ember nem látna problémát abban, hogy lefektessen egy tizenkét évest, mert nem méri fel a tettei következményeit. Léon sokkal meggondoltabb ennél. Körülményeihez és lehetőségeihez képest kiváló apa. Ha némileg lelassult a gondolkodása, az legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy nem ismeri fel idejében, hogy lett egy lánya.
  Ez mással is megesett már.

»»»»»»