Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Lefárasztanak

Délután nagyon lefárasztottak, de kisebb részben én is oka vagyok. Azzal az elvemmel, hogy csak ott jelentem-jelentettem Krisz halálát, ahol muszáj. Egyrészt mert van nekem éppen elég bajom, és nem lopom a levélpapírt („hát nem mindegyiket lopom!”), másrészt mert volt úgy, hogy meghalt a dédi, bejelentették, és húsz év múlva még mindig az ő nevére jöttek a számlák. Úgyhogy nekem az az elvem, hogy forduljon föl mindenki, ha engem nem zavar, hogy az ő neve van a számlákon, akkor őket se zavarhatja.
  No, szóval fölhívott a telefonszolgáltatóm, ahol szintén Krisz neve szerepel, őt keresték. A férje vagyok, miben segíthetek? – a rutinszerű válasz. Az úriember megkérdezte, hogy a feleségem ugye nem múlt el még hetvenöt éves.
  Hát ezen egy picikét meglepődtem. Ha meglepődök, akkor gyakran nem tudok slágfertig választ adni – vegetálnak páran az országban, akik ott szívták meg, hogy mégis tudtam –, úgyhogy nem azt feleltem, hogy én a szerződött üzleti partnerünktől ilyen inszinuációra nem is találok szavakat, hölgyek kora után tudakozódni, azonnal nevezze meg a segédeit, hanem jámboran azt mondtam, hogy nem.
  Merthogy van egy ajánlata. Negyedóra hosszat beszélgettünk az ajánlatról, ami netet, tévét és telefont tartalmaz kevesebbért, mint amennyit most fizetek érte, és jobb műszaki paraméterekkel. A tévé már digitális, amiről sejtelmem sincs, hogy az miért jó, de azért van a próbaidő. Rendicsek. Mindent megbeszéltünk, az opciókat beállítgattuk. Háromszáztizenkét megerősítő kérdést tett föl, biztosan akarom-e, nyilatkozzam egyértelmű igennel vagy nemmel. Nyilatkoztam. Akarom-e abrakadabra bab ragadj a habra. Igen. Akarom-e abdallah insallah kanga valhalla. Igen. Akartam, akartam, akartam.
  Valahol a negyedóradik perc táján körvonalazta, hogy akkor a továbbiak miképpen zajlandók. Fölhívják Kriszt, egyeztetnek vele, ha akkor nem érik el, tárgytalan az egész, ennekután folyományaképpen továbbá mikéntha ésakkoreztkövetően. Nem akartam a szavába vágni, úgyhogy csak további pár perc után kérdeztem rá a félmondatra, hogy jól értettem-e. Csak engem fognak tudni elérni két nap múlva. Nem, tíz nap múlva se fogják őt elérni, engem fognak tudni elérni. Erre elkezdett nyösztetni olyan telefonszámért, ahol legalább két percre hát legalább már igazán legalább, úgyhogy végül közöltem vele, hogy én lennék a legboldogabb, de meghalt. Nem akartam mondani, amíg nem muszáj, mert kitelik tőlük, hogy abban a szempillantásban kikapcsolják a szolgáltatást és megbüntetnek egy millió millióra, amiért jogosulatlanulkodok.
  No, innentől már tudtam, hogy leprás vagyok, de az úriember azért kitartott. Még jópofizott is, hogy hát mindenesetre jót beszélgettünk. (Egy „sajnálom” vagy „részvétem” nem fér bele a munkaköri leírásába, az nem volt.) Indítványoztam, hogy egyszerűen írjuk át a szolgáltatást az én nevemre, ha már ugye ennyire végképp abszolúte muszáj, hogy háromszáztizenkét megerősítés után a háromszáztizenharmadik az előfizető saját szájával mondassék ki, mert a cég szolgáltatását eladni lófasz, a fizetésünket az űrlapok szabályszerű kitöltéséért kapjuk. Azt a tanácsot kaptam, hogy hívjam föl a tizenkettő-nyolcvannyolcat, jelentsem be, mondjam be a halotti anyakönyvi kivonat számát, egyszerűen át fogják írni.
  Aha. Az ajánlat csodálatos, de már ettem ilyet. A biztosítónál is ezt mondták. Mindenesetre meg fogom próbálni. Ráér. Úgyis jobb, ha nem pont mostanában kell csengetnem még a próbaidős csodadíjcsomagért is. Az olvasónak előre borítékolom, hogy mi lesz. Fölhívom a céget, azt fogják mondani, hogy küldjem el a halotti anyakönyvi kivonat másolatát, a hagyatéki végzés másolatát, papírt a jelenlegi szolgáltatómtól, miszerint már nem köllök nekik, papírt a banktól, hogy nem tartozom nekik, papírt a zöldségestől, hogy nem beszélek zöldségeket, és fizessek kilencvennégyezer forintot.
  Legutóbb is így volt.

»»»»»»