Látszani is engedd
Rövidített részlet egy beszélgetésből:
(ő) Miért éppen csehek a Hanka szereplői?
(én) Mert Barča cseh, tehát ők is azok lettek. A helyszín és az időpont már nem annyira szabadon választott, Prágát jobban ismerem, mint Liberecet, és a nyolcvanas éveket jobban, mint a mai viszonyokat, meg egyébként sem éreztem jó ötletnek másik korszakba költöztetni őket.
(ő) Na, de akkor Barča miért éppen cseh? Miért nem orosz, ha nem jártál Moszkvában sem?
(én) Eszerint Te nem tudod, ki Barča. Ő. Mindegy, hogy én hol jártam vagy hol nem, őt nem én találtam ki.
(ő) De szép!
Nem is tudom, valahogy olyan apai büszkeséggel töltött el ez a tetszésnyilvánítás, pedig hát kije vagyok én Kudláčkovának, se rokona, sem ismerőse. Akkor nem foglalkoztam ezzel, de később elgondolkodtam. Már engedelmet. Én nem véletlenül választottam ezt a képet, két másodpercet se gondolkodtam rajta, hogy melyik legyen, de alapos és átgondolt választás volt. Igen, Kudláčková szép kislány volt tizenöt évesen, de azért lehetne a filmen olyan pillanatokat találni, ahol ez nem annyira érvényesül. A képet persze az első tanulmány végett kivett kockák közül választottam, tehát csak egy fontos kocka lehetett (már ha lehet egy kocka fontostalan, ha azon Barča is rajta van) – de ez nem egyszerűen egy fontos kocka, ez az egész tévésorozat egyik legfontosabb képe. „Hallod? Kicsöngettek.” Ez a pillanat helyezi keretbe Barča egész eddigi életútját és szolgál támasztékul a további életének talpkövét jelentő hat másodperchez, ami fél percen belül bekövetkezik, és ami miatt nekem meg kell tanulnom az ő anyanyelvét és írnom kell egy regényt, egymástól függetlenül.
Ha Kudláčková, tehát Barča is, csúnya lett volna, azt hiszem, akkor is megszépíti ez a felismerés. Mostanában sokat látom Kudláčková korábbi, tizenkét éves kori arcát, egyszerűbben Nika képében, miközben próbálom megérteni, hogy mit beszél. Borzasztóan emlékeztet az Árvácska-kori Czinkóczira, nemcsak a hangja, a mozgékony és kifejező arca is, pedig a kettő teljesen más habitus, és hát egyszerűbben Nika és Árvácska között az égvilágon semmi hasonlóság nincs. De mégis. Mármost Árvácska nem szép, nem lehet az, amikor egyfolytában ütik-verik, és még mosakodni se tud rendesen, de mégis megszépíti az a színművészet, amit Czinkóczi ott véghezvisz. Nem véletlenül nyerték el mindketten ugyanazt a díjat. Azt hiszem, az a dolog titka, hogy látszanak.
Azt a bizonyos tanulmányt és folytatásait (tessék Barča nevére kattintani lent a címkék között) azért tudtam megírni Barča Hrdinová szerelmi életéről, mert látszik. Kudláčková visszafogott játéka mögül előléphet, ha csak homályos üveg mögött is, Barča valóságos énje, áttételesen és öntudatlanul, ezt ugye annak idején megbeszéltük, látható és érzékelhető, hogy Barča milyen és mit gondol, mit érez, nem vagyok én varázsló, hogy a semmiből találjam ki. Csakúgy, mint Árvácskáé, akit ugyanúgy mint létező személyt érzékelünk, Czinkóczi engedi manifesztálódni és szabadon cselekedni a világban, sokkal inkább, mint Kudláčková az ő Barčáját; többek között azért, mert Árvácska szerepe fajsúlyosabb, a történet őrá épül, tehát szabadabban kell játszani, míg Barčát, akit rajtam kívül mindenki a sorozat egyik fontos mellékszereplőjének tekint, kötöttebben, a forgatókönyvhöz jobban ragaszkodva is meg lehetett formálni. Ez a gondolat egyszer még fontos lesz Eliška számára.
Ha körülnézünk abban az arcképsorban, ez nem mindenkivel van így. Ugyanez a Czinkóczi például hat évvel később Hankóczi Katit egész másképpen, könnyedebben formálta meg, már ha ennek a szónak van bármi értelme Czinkóczi Zsuzsa bármelyik szerepére nézvést. Árvácskával összehasonlítva mintha Katinál nem lett volna cél, hogy minden mozdulata, minden pillantása jelentsen és kifejezzen valamit, és hogy mégis ezt teszi, az azért van, mert ő Czinkóczi.
Abban a pillanatban, ott a padon ülve Kudláčková nem egyszerűen azért szép, mert ilyennek született és ápolja a szépségét. Az Barča szépsége, aki ebben a pillanatban kiül az arcára és tudja, hogy mi történik, mondhatni jobban, mint maga Kudláčková, aki csak megtanulta, érti és érzi a szerepet, de Barčának az nem szerep, hanem a valóság, az élete, amely ekkor ért fordulóponthoz, és ő ezt tudja és érzi – de Barča nem létezik, Kudláčkovának kell őt megformálnia, és kettejük együttműködésének eredménye, hogy ez a pillanat képi megjelenésében is felér dramaturgiai fontosságához, Kudláčková érzi, hogy Barča ebben a pillanatban honnan hova lép át és miből mivé változik, s eszerint játssza el ezt a néhány másodpercet, majd az utána következőket.
Ezért került be abba az arcképcsarnokba – és ezért szép.