L mint Alise

El akartam már mesélni, mi volt az első dolog, amit ULAS nyelvtanulásom során megtanultam lettül. Előtte gyakorlatilag egyetlen szót tudtam, azt, amit minden magyarnak tudni kell: labvakar „jó estét”. Ismertem az ábécét, és helyenként összeakadtam szavakkal nyelvészeti művekben, de persze nem jegyeztem meg őket.
  Mint olvasóink jól tudják, kalandom a lett nyelvvel a NANDO kislányokkal kezdődött tavaly júliusban, konkrétan Ieva polkájával, s csak némi idő elteltével kerestem rá, hogy ők voltaképpen mi egyebet énekelnek még. Jó párszor meghallgattam ezt a számot (meg persze azóta is, sőt most már öt felvételem van belőle az ő előadásukban), és rögtön ebből meg is kaptam első lett nyelvleckémet. Első nyelvtanárom Alise Lāce volt.
  Ez a dal ugyebár finnül van, tehát lett nyelvtanításra nem igazán alkalmas. Alise mégis meg tudta csinálni, bár aligha ez volt az eredeti szándéka. Végig, az egész dal alatt szabályos finn l-eket ejtenek, alveoláris laterális approximánsokat, de aztán jön a vakszöveges rész, amit Alise kezd – és itt egyszer csak velarizált l-ek hallatszanak. Az angol sötétnek (dark l) szokta nevezni. Fölfigyeltem ezekre az l-ekre, éppen azért, mert annyira eltérnek a dalszövegtől, és megállapítottam, hogy eszerint a lettben velarizálják az l-et. Persze nem első hallásra, de jóval előbb, mint ahogy bármi mást ULAS megtanultam volna.
  Érdekes, hogy erről senki se szól. A könyvem, a Nītiņa–Laczházi egyáltalán nem említi, az angol Wikipédia sem. A német azt mondja: „eher dickes l (wie in Trakl)”, ami korrekt; az eszperantót láthatóan a németből másolták, még átírni is elfelejtették. A francia, az olasz és a spanyol se szól róla. A litván Wikipédia se, a velarizálatlan approximáns IPA-jelét (a közönséges l betűt) használja, de a litvánok nyilván maguk is velarizálják az l-et.
  A veláris ɫ képzése megegyezik a nálunk is használatos l-lel, de a nyelvhát felemelkedik a velum, azaz lágy szájpadlás felé, ezzel a mássalhangzó mélyebb, teltebb hangzást kap, amit az angol, mint mondtam, sötétnek nevez; náluk is gyakori, az amerikai, az ausztrál és a skót kiejtésben általános, az előkelő brit kiejtésben viszont csak szótag végén velarizálnak. Elektropalatográfiával is megmérték, hogy a velarizációnak fokozatai vannak, de mivel ez semmilyen nyelvben sem jelentésmegkülönböztető, a fonetikai leírások nem jelzik. A lett mindenesetre erősen velarizálja az l-et.
  Annyira, hogy bár nekem magának a hangnak a kiejtését nem kell gyakorolnom, de azt, hogy a leírt betű alapján a velárisra asszociáljak és ne a magyar l-re, azt igen – és annyit gyakoroltam, hogy frankón azon kapom magamat, hogy eszperantó, német, akármi nyelvű szavakban is velarizálom az l-et. Sőt annyit, hogy most értettem meg, mi a valódi különbség a gael velarizált és palatalizált mássalhangzók között, ott ugyanis csak ilyen van, az egész ábécét muszáj nekik vagy velarizálni, vagy palatalizálni, és többszörösen túlbonyolított rendszer szolgál arra, hogy a helyesírásban is megkülönböztessék a kétfélét. Mert ahogy az ember a nyelvét tekergeti, előbb-utóbb más mássalhangzók velarizálása is pontosan előáll.

A második, aki a veláris l-re figyelmeztetett, Amanda volt, aki végigénekelt egy számot angolul, csupa sima alveolárissal, bár a kiejtésében bőven akad hiba, de az l-ek történetesen nincsenek velarizálva. Ami voltaképpen nem is helyénvaló, mint láttuk, de az angolt Magyarországon is velarizálatlan l-ekkel tanítják. Eszerint Lettországban is. (Fogalmam sincs, mennyit kell egy lettnek gyakorolni a nekünk természetes velarizálatlan l-et. Azt se tudom, hogy egy magyarnak mennyit kell gyakorolni a velarizáltat.) Szóval végigénekli a dalt csupa olyan l-lel, amit az angoltanára tanított neki, erős lett akcentussal, de hát itt nem ez a fontos – aztán kiejt egy szót prózában, s mivel a köszönömben történetesen pont van l, rögtön visszajön az erősen velarizált lett l. Hisz nem ejtheti akcentussal az anyanyelvét.

»»»»»»