Kifizettük az autót

Az imént átutaltam az utolsó részletet – ezzel családom legnagyobb szabású vállalkozása véget ért. Az autó pár hétig még hivatalosan a banké, de nem az adminisztráció érdekes, hanem az, hogy legalább a törlesztés nem szívja el többé tőlünk a pénzt.
  Biztosan meséltem már, de unos-untalan elmondom, hogy ez az autó kilenc hónapig született, mint egy gyerek. Addig számoltunk, számoltunk és újra számoltunk. A jövedelmeinket, a kiadásainkat, a különféle szóba jöhető autók árát és műszaki tulajdonságait, a különféle önrészek után maradó különféle kölcsönök különféle futamidőkre számított törlesztőrészleteit, a biztosításra, benzinre, műszakira, miegyebekre fordítandó pénzeket, és így tovább. Amikor kész voltunk a számolással, újra kezdtük, Krisz alaposságát is, az enyémet is csak ez nyugtatta meg. Aztán belevágtunk.
  Abba, természetesen, hogy négy jövedelemből törlesszük a harmincötezer forintos részletet. Sem arra nem számítottunk, hogy a négy jövedelem nem lesz meg, sem arra, hogy a részlet a másfélszeresére emelkedik. Majd csinálok valami összesítést, pillanatnyilag azt tudom mondani, hogy az utolsó részlet ötvenegy és fél ezer volt, de voltak ezek magasabbak is, amikor valamelyik vezéregérnek éppen kedve támadt ökörséget nyilatkozni. Majd megnézem, mikor voltak a legmagasabbak a részletek.
  A segítségkérő oldalt megszüntetem, a címek mostantól erre a cikkre mutatnak; bocsánatot kérek, de többféle okból nem fogom megmondani, hogy végül is mennyivel járultak hozzá barátaink és ismeretlenek az autónkhoz, csupa magánember, akiknek nagyon hálásak vagyunk ezért. (Anélkül hogy leszólnám vagy kevesellném adományaikat, muszáj elmondanom, hogy az autó kilencvenvalahány százalékát mi fizettük ki: ha ezt nem mondom, akkor pár év múlva az éppen aktuális hecckampányban azt állíthatják, hogy támogatóktól kaptuk a kocsink tíz, ötven, kilencvenkilenc százalékát, és mit ugrálok én, élősdi. Maradjunk annyiban, hogy valahányszor megjött az értesítés, hogy befutott egy adomány, boldogok voltunk, amiért gondolnak ránk, és nem az összeg volt a fontos.)
  Azt viszont nem titkolom el, hogy mennyit adott az állam, mennyit az állami szervezetek, mennyit a MEOSZ és társintézményei, mennyit adtak azok az alapítványok, amiknek a nevét 2004 novembere óta várom Kogon Mihálytól. Mindezektől egyetlen fillért sem kaptunk.

Igen, sikerült. De az ünneplés elmarad. Ez akkor lett volna sikertörténet, ha két hét múlva mind a négyen beülnénk a saját kocsinkba és elmennénk fagyizni. Bár akkor alighanem sütire is telne hozzá. Így csak marad a tény: kifizettük az autót és végre fellélegezhetünk. Mi is meg azok a barátaink is, akiknek végre vissza tudjuk majd fizetni a tartozásainkat. Eddig folyton háttérbe szorultak, mert a banknak muszáj volt határidőre fizetni, nekik meg nem.

»»»»»»