Kibasznyikok és kibasznyicák
Az ugráncsokról írt kis esszém nyomán fölhomályosítottak, hogy az EU írja elő a sütizős ugráncsot. Csakugyan, van külön oldal a lókukiról, mert így mondják angolul. Sajnos csak egyvalamit értettem meg belőle, ahhoz viszont nem kellett volna ez a weboldal. Azt, hogy Brüsszelben lelkesen dolgoznak a kibasznyikok és a kibasznyicák.
Legjobb lesz itt az elején búcsút venni attól az olvasótól, akinek amúgy létezését sem föltételezem, és aki most lelkesen hurrákodik arra a szóra, hogy Brüsszel, brüszke magyarok szent honérzelminek tiprai, kiknek alj üzelmi halltán hőkebel lobbhaszik, röcskehes, fertés világzsidók, szóval tessék szépen az ilyen fajúaknak távozni jobbra, szélső. Igen? Köszöntem.
Mert nem Brüsszel a lényeg, hanem az íróasztal. Tökmindegy, hol. Falu vagy város, Baranya vagy Oregon, EU vagy UEFA, édesmindegy. A kibasznyik és a kibasznyica valahol kerít magának egy íróasztalt, hozzá széket és titkárt vagy titkárnyicát, és munkához lát.
A munka fő ismérve, hogy van rá társadalmi igény. Mindegy, hogy reszel, kalapál, vályogot vet, ás, esetleg dölettyűt mütilézik vagy parhankót vaborkál, lényeg, hogy a munkaadója valamiképpen bevételt tud realizálni az ő munkájából, ebből fizeti az ő fizetését és járulékait, veszi a munkaeszközöket és a nyersanyagokat, fűti, világítja a munkahelyet és adminisztrálja mindezt.
Kivéve a kibasznyikot és a kibasznyicát.
Nyilvánvaló, hogy az íróasztal, a szék, a titkár vagy titkárnyica fizetése és az összes többi pontosan ugyanannyiba kerül, akárki ül az íróasztal mögött, egy bérszámfejtő, egy tudós vagy egy kibasznyik. A különbség az, hogy a bérszámfejtő munkája hasznot realizál, ki lesznek számolva az alkalmazottaknak az ő bérjeik, és se túlfizetés nem lesz, ami csődhöz vezetne, se elégtelen kifizetés. A tudós fölfedez vagy föltalál valamit, ami milliárdos haszon ötven százalékát hozza, tudniillik vagy igen, vagy nem. A kibasznyik azonban nem hoz hasznot. Az intézmény látszólag pro bono tartja a kibasznyikot, mármint emberbaráti jóindulatból, hogy legyen szegénynek miből megélnie. Valójában pro malo tartják, emberbaráti rosszindulatból. Hogy kibasznyikoskodjon. Velünk.
A sütizős ugráncs ennek tipikus példája. Húsz évig mindenki elvolt a sütiekkel. Persze akkor is voltak mániákusok, azok mindig vannak, de nem sok vizet zavartak, röhögtünk rajtuk, hogy mégis milyen sértéseket művelhetnének a sütiek a priváciánkban. Készséggel aláírom, hogy akkor akkor volt, most meg most van, azóta rengeteget fejlődött a technika, és a sütikárok azóta nagyobbak lehetnek, mint a vaddisznókárok, pedig annak agyara is van. No de mucikáim. Ha az erdőszélen elénk ugrana egy fószer és elhadarná, hogy nagyon veszélyes vaddisznók élnek odabent, és a továbbhaladással elfogadjuk az ezzel járó kockázatot, aztán minden harmadik fánál megint elénk ugrana egy fószer ugyanezzel, és megint és megint, mégis ki járna kirándulni?
A gyereket már kiöntöttük, de a fürdővíz még megvan. Ugyebár a valóban rossz szándékú sütieket kotyvasztó oldalak nem ugráncsolnak semmilyen értesítést (ahogy a LAttilaD.org sem, csak más okból: mi magasról teszünk a kibasznyikra, és szerencsére nem vonatkozik ránk a törvény), viszont a tisztességes, becsületes weboldalak millióit elrondító ugráncsok csupán arról értesítenek, hogy a webmester annyira tiszteli az előírásokat, hogy hagyja összemocskolni a saját keze munkáját ezzel a szeméttel, de hol van itt az a fene nagy privácia? Ha jön az ugráncs, hogy itten sütiek vannak, kérem, akkor esetenként két gomb van, máskor csak egy, de ahol kettő, ott a másik csak arra szolgál, hogy infókat zúdítson ránk. Az a gomb hibádzik, hogy „kösz, tartsd meg magadnak a sütiidet”. Én mondjuk fütyülök rá, hogy kapok-e sütit, de ha komolyan vesszük a kibasznyik játékát és a sütieket a priváciánk megsértése potenciális eszközének tekintjük, akkor igenis kell oda egy ilyen gomb. De még akkor is odasöppeszt a motosz, hogy de most akkor frankón biztosan nem rakott az az oldal sütiet a gépre?
Vegyünk egy életszerű esetet. Borzasztóan haragszom a szomszédomra, ezért elmegyek az ékszerboltba, hogy vegyek egy milliós nyakláncot, amit néhány kedves, gyengéd köszönő sor kíséretében, díszcsomagolásban, virágcsokorral fogok eljuttatni a szomszédom tizenöt éves lányának, aminek folytán a szomszédom agyfaszt kap. Belépek az ékszerboltba, ahol nyomban elém siet a két kiváló szakember, a nemesfémek szakértője és a briliánsok szakértője, de amikor már csak egy méterre vagyunk egymástól, hirtelen közénk ugrik egy pirospozsgás, duci emberke fehér köpenyben, a kezében nagy tálca sütemény, az arcán széles mosoly.
– Süteményt kér vagy a receptjét?
Elhárítanám, de nem lehet, ragaszkodik hozzá, bár a két kiváló szakember a háta mögött a nyakát nyújtogatja, hátha észreveszem őket, és igen, de a duci emberke lerázhatatlan. Cukorbeteg vagyok, laktóz- és gluténérzékeny, allergiás a mogyorófélékre, a csokoládéra, a vaníliára, az eperre, a fenilekre, ketonokra, észterekre és duci emberkékre, valamint kizárólag a Hétszőnyű Kapanyányi Monyók Egyházának étkezési előírásainak megfelelő ételeket fogyaszthatom, ezért inkább a receptet kérem. A duci emberke hűségesen elmondja a kókuszgolyó receptjét, aztán a számba töm egy ananászos fánkot, majd egy egész dobostortát és egy almakrémes crème brûlee tortát à la Rochefoucauld, mert ez egy exkluzív ékszerbolt. De van fejlődés, magyarázza közben a mellemen ülve és sütit nyomkodva a számba, jövő héttől a sarki papírüzletben is tizenkét személyes Sacher-tortát fognak adni.
S hogy milyen volt az élet, amíg nem jött a kibasznyik? Ó, kérem, sokkal nyugalmasabb. Bementem az ékszerboltba és nyugodtan tárgyaltam a két kiváló szakértővel. Közben odaóvakodott a fehér köpenyes, pirospozsgás, duci emberke, diszkréten a táskámba csúsztatott egy tepsi zserbót és egy nagy tál meggyes lepényt, némán, hogy ne zavarjon. Ráértem otthon elfogyasztani, miután megvettem a milliós ékszert a szomszédom tizenöt éves lányának.
Így a szomszédom kapott agyfaszt, nem én.