Kettős burkolat

Azt szoktam mondani, hogy öt kislány kedvéért kezdtem lettül tanulni, de hát ez azért nem egészen igaz. Persze azt is meg fogom érteni, amit mondanak, de amit énekelnek, azt eredetileg a dalszövegírók gondolták. Elsősorban Guntars Račs. Elkészültem a második teljes dalszövegfordítással.
  Azért csak most, mert nem is az volt a fontos, hogy egy-egy dal minden sorát lefordítsam, és ezt is, más dalokat is már elég jól megértek, miközben némelyikből egész versszakokat még nem. A lényeget igen. Ugyanakkor meg kell mondanom, hogy ma délutánig nem értettem ezt a dalt. A szöveget igen, a szöveg tartalmát, azt nem. Fél kettő és kettő között kint tébláboltam az utcán, vártam valakit, és ezt a dalt dudorásztam, nem a refrént, az első két versszakot. Igen, tudom kívülről. Nem az egészet. Mostanra nem tudom, hány lett dalt tudok kívülről, valószínűleg egy sincs, amit teljes egészében, de amikor hallgatom őket, mindig gondolkodás nélkül jön a szöveg. Szóval ezt a dalt dudorásztam, nem úgy, hogy kihallatsszon a fejemből, mert nem akarok rosszat a szomszédaimnak, és egyszer csak összeállt a kép.

Kettős burkolat. Nem arról beszél, ami fontos, és arról sem beszél, ami nem fontos. A harmadik részéről beszél, ami csak jelzi azt a részét, ami nem fontos. A lényeget négy szóba sűrítette, és azokat gyorsan kimondja még az elején, hogy a nem lényeg elfedje a szemünk elől, azt higgyük, hogy a lényeg majd valahol később jön, aztán azt higgyük, hogy a másik része a lényeg. Račs célja az volt, hogy lassan, késleltetve essen le a tantusz, és csak azoknak, akiknek van fülük a hallásra. A többiekről eleve lemond, nem nekik írta a dalt, illetve ők örüljenek a szép zenének és drukkoljanak, hogy a gyerek megtalálja a piros cipőcskéit.
  Igen, a Sarkanās kurpes. Volt már róla szó hasábjainkon, alkalmasint lesz is még, mert a dal pontosan beleillik társadalmi átalakulásunk azon részébe, ami még jó Kästnerünkkel vette kezdetét, csak föl kell ismerni. Akárcsak a Saulesbrillesnél, Račs itt is a gyermeki boldogság felhőtlen köntösébe öltöztette, hogy baj van. Hogy miért? Mert a valóságban is így van. Találkozunk egy tucat gyerekkel mondjuk a közértben, hogy fognak viselkedni? Túlnyomórészt normálisan, vidáman, játékosan, gyerek módra. Valaki azt mondta, hogy a felnőttnek külön ok kell arra, hogy mosolyogjon, anélkül komoly, a gyereknek viszont arra kell külön ok, hogy komoly legyen, anélkül mosolyog. De ugye nem tetszik azt gondolni, hogy egytucatnyi gyereknek az élete kivétel nélkül csupa móka, kacagás? A gyerekek ugyanúgy nem mutatják ki, ha bajuk van, mint a felnőttek, csak más okból. Azért nem, mert amikor éppen nincsen okuk arra a bajukra gondolni, akkor nem gondolnak rá, vagy csak nagyon ritkán. Így például az a gyerek, akit – maradjunk szakterületünknél – molesztálnak otthon, igenis teljesen normálisan viselkedik a közértben, akár kicsi, akár nagy, akár a szüleivel van, akár nem, akár ott van a molesztáló, akár nem. Ha nem így lenne, a családon belüli gyerekmolesztálás könnyedén földeríthető lenne, meg kellene nézni, hogy viselkedik a gyerek, és kész.

A dalbeli gyereket nem molesztálták, vele más történt. De ő is úgy reagál, ahogy általában a gyerekek: a saját problémája izgatja, az, hogy eltűnt a piros cipője, ami természetesen irreális probléma, abból a szempontból mindenképpen, hogy még a tanár is a piros cipőjét fogja rajta számonkérni – hiszen arról nem szól a dal, hogy ez lenne az egyetlen pár cipője, még ha valóban harisnyában megy is iskolába. Nyilván van neki több is, különben nem a piros cipőjét keresné, hanem a cipőjét. De ha egy gyereknek a piros cipője kell, akkor márpedig az kell és kész, és természetesnek veszi, hogy mindenki más is így gondolja. Felzaklatott idegállapotban.
  Január vége felé ismerkedtem meg a dallal és kezdtem értelmezni belőle részleteket, de több mint négy hónapig nem tudtam mihez kezdeni azzal a részével, hogy a konyhában anya szidja apát, nagypapa furcsán kuncog, Duksis megfogja a piros cipőmet, a levegőbe dobja és ugat. Azt hittem, hogy én értek valamit félre vagy egyáltalán nem, hiszen a nyelvtudásom nem sokkal több a nullánál, nem lenne csoda. Miért apát szidja anya, amiért Duksis elkezdett játszani a gyerek cipőjével, Duksis viselkedése miért ok a nagypapának arra, hogy furcsán kuncogjon? Négy hónapba telt eljutnom a megvilágosodásig, s akkor aztán gyorsan befejeztem a fordítást, hogy megírhassam ezt a cikket. Pontosan fordítva van az ok–okozati összefüggés.
  A kutya reagál az ember lelki folyamataira.
  Hirtelen eszembe jutott az a jelenet, amikor a bíróságon éles szavakat vált a bíró és a felperes ügyvédje arról, hogy ez utóbbi hogy képzeli, hogy a kiskutyáját is magával hozza a terembe, de az ügyvéd biztosítja a bírót, hogy a kiskutya meg se fog mukkanni – aztán ahogy folyik a per, a felperes és az ügyvéd egyre élesebb szavakat vált az alperessel, ráadásul az úgynevezett hallgatóság is belebeszél, a bíró is egyre idegesebb, az ügyvéd is egyre idegesebb és a kiskutya is egyre idegesebb, míg végül elkezd ugrálni és ugatni, a bíró követeli, hogy távolítsák el, az ügyvéd csitítja a kiskutyát, aztán hirtelen kirohan a tárgyalóteremből, összeesik és rángatózni kezd.
  Aurajelző kutya volt. Az ügyvéd epilepsziás.

Duksis kétségkívül egy átlagos kutya, de nem hihető, hogy csak úgy elkezdi a levegőbe dobálni kis gazdája piros cipőjét és ugat kora reggel. (Az, hogy a kutya el is tüntette valahová a cipőt, voltaképpen nincs is a dalban, de nyilván ezt is megtette, különben nem kellene keresni.) Annak oka van, hogy ezt tette, ez gyakorlatilag értelmetlen, kontrollálatlan vadulás. Persze lehetne gondolni, hogy egészen fiatal, neveletlen kölyökkutya, csak elég nagy termetű ahhoz, hogy elbírja egy iskolásgyerek cipőjét, de akkor a szülők és a nagypapa viselkedése továbbra is a levegőben lóg. Összefüggésnek kell lennie. Duksis a szülők miatt vadult meg, és a nagypapa is a szülők miatt kuncog furcsán: egyikük sem tud mihez kezdeni a helyzettel.
  A szülők veszekszenek. Ezt jelenti az, hogy anya szidja apát: nem szidja, hanem parázs veszekedés zajlik, kétségkívül nagy mennyiségű üvöltözéssel (nyilván anya a hangosabb), de a gyerek így tudja kifejezni, ez van a szókincsében, illetve ösztönös szeméremből ezt veszi elő, mert ő aztán végképp nem tud mihez kezdeni a helyzettel. Nagypapa valahogy enyhíteni próbálja a gyerek előtt a kuncogással, Duksis megvadul, a gyerek pedig ellentétes érzelmek és késztetések örvényében őrlődik, nem mondhatja, hogy „a szüleim megőrültek”, mert ehhez még kicsi, nem léphet közbe, hogy leállítsa őket, nagypapa hasznavehetetlen reakcióját teljes joggal tehetetlenségnek érzi, Duksis is idegesíti, védeni próbálná a szüleit, de nem tudja eldönteni, hogy melyiket kellene melyiktől, valamelyiknek a pártjára akarna állni, de ezzel cserben hagyná a másikat, s mindeközben indulni kellene az iskolába, ahol aztán helyt kell állni a tanulásban, nem mondhatja, hogy de tanár úr, a szüleim otthon veszekedtek, ezért ideges vagyok és nem tudok tanulni.
  Ezért pótcselekvésbe menekül. Sírva berohan a szobájába, de úgy állítja be, mintha a cipője miatt tenné, mert neki márpedig igenis a piros cipője kell, hiszen még a tanár is számon fogja rajta kérni – holott nem a piros cipőjét akarja, hanem azt, hogy a szülei vele, illetve a cipője megkeresésével foglalkozzanak, mert akkor hátha vége lesz az üvöltözésnek. Fölkapom a táskám és futok, nincs is semmi a lábamon, de mint megbeszéltük, nem az az egyetlen pár cipője. Mégis, dacból, elkeseredettségből és ösztönös késztetéssel, hogy fölhívja magára a figyelmet, elrohan az iskolába mezítláb, nem azért, mert Duksis az egyetlen cipőjét tüntette el, hanem mert elege van az egészből és nem akar otthon lenni, a cipőjét felhúzni sem akarja, semmit sem akar, hagyják békén!
  A veszekedés gyermekbántalmazás.

Egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a szülők nem vele veszekszenek, hanem egymással, ők kint vannak a konyhában, de arról nem szól a szöveg, hogy a nagypapa, Duksis vagy a gyerek bármikor szintén a konyhában járna (bár a cipő lehetséges helyeként konyhai tárgyak is szerepelnek, de a refrén tartalmilag élesen elválik a strófáktól, az kimondottan vivőanyagnak készült, aminek segítségével a közlés eljut a hallgatósághoz, de a lényeget nem az tartalmazza), a gyerek és Duksis valószínűleg az előszobában van, hiszen ott szokott lenni az ember cipője, tehát a nagypapa is vagy szintén ott van, vagy olyan helyen, ahol a gyerek látja a furcsa kuncogását. Innen rohan be a gyerek a szobába. (Azóta értem a nyelvtant is: lehet fiú, nincs meghatározva.)
  A dal elején elhangzik az is, hogy korábban ilyen még soha nem történt. A gyerek még nem volt tanúja ilyen hangos veszekedésnek, talán semmilyennek, mert a szülők házassága eddig jól működött, vagy legalább úgy látszott, és most jutott válságba. Ha anya szidja apát, akkor lehet, hogy apa félrelépett. Bármi lehet, a szöveg ezt nem részletezi, mert a gyereket nem az érdekli, hogy miért veszekszenek, hanem a tény, hogy teszik. És ezzel szétrombolják a világát. Egy gyerek világa normális gyerekkor esetén a szüleiből, testvéreiből, a családból és a rokonokból, barátokból áll, Duksis is beletartozik természetesen, a tanárok, a boltos néni, az egész környezet. Csupa barátságos, kedves ember, akik azon fáradoznak évek hosszú során át, hogy őneki vidám gyerekkort biztosítsanak, aminek során kiegyensúlyozott felnőtt válhat belőle. Ezt egy gyerek sose fogalmazza meg magában szavakkal, pláne nem így, de ezt érzékeli, amíg nem érzékeltetik vele, hogy ez nem így van. Ha a postás vagy a boltos néni adja értésére, hogy felőle ő fölfordulhat, az egy dolog. Leírja az illetőt és megy tovább, tüskével, de megy. Ha olyan ember, aki fontos neki, akkor a tüske egész életére megmarad. Ha a szülei, akkor pláne.
  Ugyanakkor a gyerekek nem járnak csukott szemmel a világban, pontosan tudják, hogy létezik válás, léteznek elvált szülők gyerekei, az osztályban is van több, akinek csak anyukája van, és az apukájuk csak nagy ritkán jön el őket meglátogatni, vagy még ritkán sem. És ettől kezdenek rettegni, amikor a szülők veszekedését hallják. A kiváltó ok mellékes. A gyereknek fogalma sincs, hogy vezethet-e váláshoz egy adott probléma – aminek mélységeit nem érti, hiszen sosem élt még párkapcsolatban, sosem találkozott hasonlóval, de alkalma se volt rá, hogy gondolkodjon efféléről –, s mivel a történet hangvétele kisiskolás gyerekhez illik, a házasságokban előforduló problémák számára annyira távoliak, mintha marslakók életének érthetetlen gondjairól hallana. Ezért könnyen meglehet, sőt valószínű, hogy a legrosszabbra, a válásra és egyik szülőjének teljes elvesztésére gondol akár egy olyan veszekedés hallatán, aminél a szülőknek meg se fordult a fejében, hogy valaha elváljanak, de ő ezt nem tudja, a szülők pedig azt nem tudják, hogy a gyerek erre gondol – sokszor azt sem tudják, hogy fültanúja a veszekedésnek. Valamilyen okból ugyanazok a szülők, akik szeretkezés közben tisztában vannak vele, hogy milyen vékonyak a falak és az ajtók pláne rossz hangszigetelők, egyszerre megfeledkeznek erről, amikor veszekszenek.
  A gyerek és felnőtt közötti nagy különbségekből magától értetődően következik, hogy a gyerek azért nem tudja, hogy a szülei válófélben vannak-e, mert még nem volt felnőtt, a felnőttnek viszont azért kellene tudnia, hogy a gyerek ettől retteg, mert ő viszont már volt gyerek! Tessék kinyitni A két Lottit, de rögtön, irgumburgum!

A szülők veszekedése mindent tönkretett, az egész reggelt: Duksis megvadult, a cipő eltűnt, a gyereket megszidták az iskolában, mindezek hatása plusz a jövője miatti rettegés folytán nem tudott figyelni az órákon, és ki tudja, hány rossz jegyet szedett össze. És valójában nem azért, mert a szülők veszekedtek. Azért, mert nem voltak képesek felnőttként viselkedni és türtőztetni magukat arra a pár percre, amíg a gyerek még otthon van!
  Guntars Račs ugyanazt mondja, amit Erich Kästner és jómagam, csak más szavakkal, áttételesebben, nagyon árnyaltan, kétszeres burokba csomagolva.

(A mellékelt videókon sorrendben Loreta Vaivode, Adrija Silva Kukuvasa, majd Elizabete Siliņa, végül megint Adrija énekli a dalt. Zenéjét szerezte Uldis Marhilēvičs.)

»»»»»»