Két patinás tradíció

Annak idején, amikor – kimondani is sok: hetven évvel ezelőtt – Tom és Jerry hozzákezdett első filmjük forgatásához, valószínűleg még a stúdió vécésnénije sem sejtette, hogy nem egyszerűen rajzfilmklasszikust teremtenek, hanem külön műfajt, ami majd kitör a rajzfilmstúdiókból és hús-vér színészeknek ad nagyszerű feladatokat. A Reszkessetek, betörők! a műfajon belül is műfajt csinált, az élő színészes Tom és Jerryk műfaját. Azóta csak néhányan próbáltak felnőni a feladathoz, és senki sem érte el azt a kirobbanó sikert, amit Kevin.
  A Tom és Jerry vidám, napfényes műfaj, ahol legfeljebb esetenként jelennek meg sötét, elhagyott sikátorok, tele szemeteskukákkal, amikből rémisztő szörnyetegek (mármint macskák) bukkannak elő. Létfontosságú követelménye, hogy a legborzasztóbb sérülések hatása is legfeljebb másodpercekig tarthat, utána föl kell pattanni és rohanni tovább. Évtizedekig senki se hitte, hogy ezt élő színészekkel is realisztikusan meg lehetne valósítani; Tom és Jerry korai követői mind rajzfilmfigurák voltak, a Kengyelfutó Gyalogkakukk és a Prérifarkas, Csőrike és Szilveszter. Macaulay Culkin volt az első hiteles és sikeres hús-vér Jerry, aki ízzé-porrá martalékolta Joe Pescit és Daniel Sternt, de azok minden egyes alkalommal fölkeltek és rohantak tovább.
  Ezt a műfajt kombinálni a film noirral, amit Humphrey Bogart és Jeanne Moreau neve fémjelez – ugye hogy abszurdum. Még a műfaj talán egyik legvilágosabbja, az Elemi ösztön is annyira noir, hogy képtelenség összehozni Jerry lelkes vigyorával. Jerry világa élénk színekben ragyog, és egészében véve csodaszép (csak az a fránya macska ne lenne), a noir viszont, mint a neve is mutatja, fekete. Vizuálisan is, átvitt értelemben is. Hogy lehetne valami a kettő egyszerre?
  David Fincherre volt szükség, hogy megszülethessen a neonoir Tom és Jerry, ami persze nem egészen noir és nem is egészen Tom és Jerry. A film noirnak létfontosságú kelléke egy végzet asszonya, aki valaha Marlene Dietrich vagy Rita Hayworth volt, Fincher filmjéből viszont kimaradt. Kell hozzá egy keserű, cinikus, kissé rejtelmes, furcsa férfi, akinek Bogart volt az eszményi példánya, de Fincher filmjéből ő is kimaradt. Tulajdonképpen nincsenek is főszereplői, az igazi főszereplő a címszereplő, a Pánikszoba.
  Itt hagyja abba az olvasó, ha még nem látta a filmet és nem akarja elrontani a meglepetést!
  

Szereplői azért persze vannak. Tom szerepében három betörőt látunk, Forest Whitakert, Jared Letót és Dwight Yoakamot, akik nem azért vannak hárman, mert ennyi kell, hogy mindenhova jusson belőlük, hanem mert három különböző jellemet képviselnek. Leto játssza a ház korábbi tulajdonosának unokáját, aki úgy gondolta, hogy nem osztozkodik a pánikszobában elrejtett pénzen a többi örökössel, inkább betör az üresnek hitt házba. Ő nem harcol mindenáron, ezért rajtaveszt. Yoakam a csak segítségként felbérelt Raoul, aki a sorozatos kudarcok hatására feldühödik és egyre agresszívebben támad, végül már a pénz sem igazán érdekli, csak a bosszúvágy hajtja. Burnham egyszer Joe Pescinek nevezi, mert pont olyan, mint Pesci a Reszkessetekben, dühödten hajszolja az egereket és nem ismer irgalmat.
  Whitaker Burnham a főmacska, akinek elkezd nagyon nem tetszeni a szitu, amikor kiderül, hogy a ház nem üres. Később ez csak fokozódik. Ő azért jött, hogy megfúrjon egy mackót és kivegye a lét, arra nem szerződött, hogy nőt és gyereket öljön. Egyre inkább az a dolga, hogy megvédje őket Raoultól és a helyzet egyéb veszélyeitől, amilyen a cukorkóma. Sokan irreálisnak találták, hogy amikor már majdnem megléphetne a pénzzel, visszamegy életet menteni, de biztos, hogy ez olyan irreális? Mert már hallatszanak a szirénák, és nem kell sok fejtörés ahhoz, hogy nincs hova rejtőznie, szemtanúkat hagyott hátra, akik látták az arcát, tudják a nevét. Egyetlen dolgot tehet, ami nemcsak a tisztességével (mert van neki) egyezik, hanem elemi érdekeivel is: nem hagyja, hogy a társa cinkossá tegye őt a háztulajdonos meggyilkolásában, amiért ő is többet kapna, mint Raoul megöléséért, amit elnézően fog kezelni a bíróság.
  Jerryből kettőt kapunk. A kisebbik a tizenkét éves Kristen Stewart az egy évvel fiatalabb Sarah szerepében; azóta többek között a Zathurában öregbítette hírnevét. Ő nem nagyon tud a macskák elől menekülni, mert lassan esik a vércukra, s végül Burnhamnek kell beadni neki a nagy nehezen megszerzett glukagont, mielőtt kómába esik. Ezt is – mármint hogy beadja – irreálisnak találták néhányan, pedig Burnham kerek perec megmondta, hogy ő nem hajlandó megölni Altmanéket, és eddigre már azzal töltötte ideje jó részét, hogy védelmezi őket Raoultól. És különben is, egy akármilyen erőszakosan végrehajtott betörésre messze nem annyira allergiásak a zsaruk, mint ha meghal egy gyerek. Márpedig ez belejátszik a menekülési esélyekbe.
  De amikor Sarah jól van, akkor részt vesz a harcban, amennyire csak anyja engedi. A küzdelmet a főegér, Meg veszi föl, a Naprendszer Jodie Fosterje, aki húsz éve már, hogy örök hallgatásra rémisztette a bárányokat, később járt a Galaxis belsejében mint az emberiség küldötte, szóval jelentős valaki. Hétéves kora óta áll kamerák előtt, egy ilyen szerepet a kisujjából kiráz. Igazából nincs is nehéz dolga, hiszen mint mondtam, a főszereplő igazából mégsem ő, hanem a helyszín. A pánikszoba, s körülötte a hatalmas, rideg, sötét ház. Hogy miért tetszett meg nekik, az rejtély. Mint az egyik kritikus megállapította, ekkora házat bentlakó személyzet nélkül tisztán tartani se lehet. De kit érdekel? Megoldották volna, ha ott maradnak, akinek van pénze ekkora házra, az fogadni tud bejárónőt is.
  És főszereplő még a kamera is, ami Conrad W. Hall és Darius Khondji irányításával keresztülmegy a falakon, átsuhan apró réseken, nagyítólencsévé változik, egyszóval mindent megtesz, hogy előtérbe hozza a ház apró zugait és a fontos tárgyakat vagy azok részleteit. Ebben már se Tom és Jerryvel, sem a film noirral nem egyezik, ez már az ezredvégi realizmus találmánya, amit nem nevezhetek neorealizmusnak, hiszen ez a szó már foglalt és mást jelent. Ez a realizmus nem tárgyválasztásában, hanem előadásmódjában realizmus; az Egértanya lehet jó példa, egy abszurd és irreális történet ugyanezekkel a realista vizuális eszközökkel elbeszélve.
  Igen, lehet, hogy előre meg lehet jósolni, mi fog történni – de ez filmek tömegeiről elmondható, úgyhogy nem szempont. Nehezen tudnék mondani még egy filmet az utóbbi idők terméséből, ami ennyire izgalmas. Az ember minden pillanatban azt várja, hogy mi lesz. Éppen úgy, mint valaha régen, amikor Tom gondosan előkészített egy rémületes csapdát, és mi tudtuk, hogy ő maga fog beleesni, mégis lestük a fejleményeket.

»»»»»»