Kényszerített perspektíva

Ez egy képzőművészeti szakkifejezés, amit először is megmagyaráznék, hátha az olvasó még nem találkozott vele. A róla szóló Wikipédia-oldal megmutatja az odesszai Patyomkin-lépcsőket (amik szerepeltek abban a bizonyos filmjelenetben), amik lentről sokkal hosszabbnak, fentről pedig sokkal rövidebbnek látszanak, mint valójában, de olyan fényképet is, amin valaki a kezével tartja a pisai ferde tornyot. Ilyeneket ismerünk mindenféle változatban, a tenyerük alatt tartják az Eiffel-tornyot, az ujjuk hegyén a magasban szálló repülőgépet stb.
  Nos, ez a jelenség jutott eszembe, amikor most beleolvastam A két Lottiba (sok ezredszer, de most lettül). Kästner voltaképpen kényszerített perspektívában írta meg az egész regényt.

Kezdjük olyan apróságokkal, mint a nevük. 1939. október 14-én születtek, ha a regény kiadási évében töltik be a tízet, de amúgy mindegy, mert ma se lehetne megcsinálni, hogy egy ikerpár két felét más-más szülő családnevére anyakönyvezik, ráadásul persze amikor az ikrek megszülettek, a szülőknek még eszébe se jutott, hogy el fognak válni és elfelezik a gyerekeket. A válás után meg Luiselotte visszatérhetett ugyan a lánykori nevére, de mi a csodának nevezte el Lottét is Körnernek? Képtelen hivatali procedúra lett volna, és fölösleges is, hát nem mindegy Luiselotténak, hogy a lánya melyikük nevét viseli?
  A dolognak annyi célja volt, hogy később derült ki, hogy testvérek. Mármint számukra, mert előlünk ezt Kästner egy pillanatig sem rejtegette.
  Ide tartozik a szülők neve is. Képtelenség, hogy egy kilencéves gyerek ne tudja, hogy hívják azt a szülőjét, akit nem ismer, a nevét akkor is minimum tudnia kell.

(Az ötödik fejezetben van egy kis zökkenő: Kästner kiböki, hogy hat és fél éve volt a válás. Most ugye szeptember van, hiszen kezdődik az iskola, mindjárt betöltik a tízet, vagyis három és fél évesek voltak, és nem emlékeznek egymásra? Ezt az oldhatja fel, hogy Körner a lánynevét nyilván csak a hivatalos válás után vette vissza, de előtte már hosszabban külön élhettek. Egyébként Palffy papa a nyolcadik fejezetben hét évről beszél, pedig nem telhetett el fél év azóta, sokkal kevesebb, hiszen még a kislányok születésnapja se volt meg. Ez nem fontos a koncepcióban, csak megjegyeztem.
  Gerlach kisasszony, amint Kästner plasztikus jellemfestéséből megtudjuk, egy hibátlan, igazi nő – utáljuk persze, de ettől még effektív. Aztán elkövet egy szarvashibát, bár szerencsére csak gondolatban: intézetbe akarja küldeni Luisét [azaz Lottét]. Az ő szintjén tudni kell, hogy ez lehetetlen, a gyerekkel se lehet megcsinálni és az apjával sem. Bár igazából ez sem fontos a koncepcióban.)

Igaz persze, hogy Kästnernek is van hibája. Luise meggyón az anyjának és az feloldozást ad. Nemde ugyebár fordítva? Ezek a gyerekek olyan bűntelenek, mint Greta Thunberg, ővelük szemben azonban a lehetséges legnagyobb gonoszságot követték el a szüleik. Ezt át kellett volna gondolni még egyszer, mert Kästner szerencsére nem szenved a szülők túlmagasztalásának betegségében, mint de Amicis, aki mindenki talpnyalójává programozta a gyerekeket. De itt Kästner is botlik egyet.

De persze a legfőbb probléma itt az, hogy Körner mama egy igazi tökéletes anyuka, Palffy papa pedig egy igazi tökéletes apuka, amikor éppen nem a munkája köti le (igen, tudom, legtöbbször az köti le, de aztán el is kezd Lottének zongoraórákat adni és gyermekoperát ír). És ráadásul, már ne tessék énnekem itten ezt zokon venni, ezek ketten szeretik egymást. És elváltak. És kilenc avagy hat és fél avagy hét évig külön maradtak, miközben végig szerették egymást. Ez a két egyébként épeszű, sőt intelligens ember. Még a másik gyerekük után sem tudakozódtak, beérték a nekik jutott fél ikerrel. Majd pedig amikor a gyerekek végre összehozzák őket, háromszázhatvan fokos fordulatot tesznek és végre merik egymást szabadon szeretni.
  Miért?
  Hát ugye egyetlen okból. Mert ha nem így tesznek, akkor Kästner kényszerített perspektíva nélkül, sőt történet nélkül marad.
  (Nincsen hát széles e világon egy óriás vagy valaki más, aki kiporolná a nadrágját?)

Az eszmének azonban nem szükségszerű velejárója a kényszerített perspektíva. Medvebocsok című kisregényemben már megtettem, hogy kiemeltem a képet a kényszerített perspektívából, és máshogyan horgonyoztam le: Kästner apró következetlenségeit lecsiszoltam azzal, hogy az ikrek természetesen az apjuk nevét viselik, tudják mindkét szülőjük teljes nevét, és a szülők nem szerelmesek már egymásba, új családjuk van. Ennek segítségével lehetett kijavítani Kästner világképi billenését: már nem a gyerekek gyónnak meg, hanem ők vonják felelősségre a felnőtteket, mégpedig határozottan, sőt drasztikusan. Tekintve, hogy a történet kétharmad évszázaddal később játszódik, ez a célszerű világlátás. Valójában Kästner is végig erről beszél, csak korának visszafogott stílusában persze.
  Most pedig a Lauma fog arra késztetni, hogy máshová horgonyozzam le a képet, bár ez nem két Lotti-regény, illetve de, besorolható azok közé (Huncutkának sem volt ikertestvére). Nem valószerű, hogy a gyerek ne tudja a távol élő szülőjének még a nevét se, de megszervezhető úgy, hogy mégis valószerű legyen. Ez azért fontos, mert ugye mindig arra törekszünk, hogy valószerűvé tegyük a szituációt, ugyanakkor a cselekményt is vezetnünk kell. Ami pedig a fő problémát illeti, akár úgy oldjuk meg, mint a Medvebocsokban, akár találunk okot arra, hogy mégis elváljanak volt, noha szerették egymást, mindkettő vállalható lesz.

»»»»»»