Kék ragyogás
Mi mást is tehetne egy ép lelkivilágú hatéves kislány, ha a fémdobozból, amit az apja szétszed, szépen csillogó kék por szóródik a földre, ahol ő játszik és a szendvicsét eszi? Természetesen rákeni a karjára, gyönyörködik a szép csillogásban, megmutatja a szüleinek, akik természetesen mosolyognak és azt mondják, hogy nagyon szép. És a szendvicsét is persze megeszi, bár arra is szóródott a porból.
Szegény gyerek még egy hónapig szenvedett. Egy terabecquerel cézium–137 jutott a szervezetébe. A szülei túlélték, alighanem kisebb adagokban kapták a sugárzást, de Leide das Neves Ferreirán kívül még hárman haltak meg, és kétszázötven embert találtak szennyezettnek, száztizenkétezer megvizsgált közül.
A kapszulában levő teljes mennyiség akkoriban ötven egész kilenc tized terabecquerel volt, köznapi mértékben kilencvenhárom gramm. Igen, az osztás eredménye alig több mint fél gramm, ennyi jutott a gyerek szervezetébe, és ő kapta a legnagyobb dózist a halálos áldozatok közül – a nagybácsi egyik huszonkét éves alkalmazottja csak ennek a háromnegyedét. Viszont maga a nagybácsi többet kapott az unokahúgánál, és túlélte, az alkohol vitte el hét évvel később. Hogy miért ivott, nem kell kutatni, a két alkalmazottja és a kislány mellett a felesége is meghalt, a környékbeli házakat lerombolták, a talajt földózerolták, nemzetközi segélycsapatot kellett bevetni, egyszóval kicsiben lejátszódott mindaz, ami A Prometheus-válság című regény végén – mert ő megvett egy csomó ócskavasat.
Senki ellen nem emeltek vádat azok közül, akik hozzányúltak a kapszulához és túlélték. Fogalmuk sem volt semmiről. Százezer vagy egymillió emberből egy ha akad, aki tudja, hogy a kék ragyogás mit jelent, de ők sem tudják, hogy mi a teendő, ha meglátják azt a fényt. Menekülni kellett volna, abban a pillanatban, semmi tárgyat nem hozni magukkal, és azonnal hívni a katasztrófavédelmet.
Én tudom, mi a Cserenkov-sugárzás, mert olvastam róla, de ha én vagyok ott, én sem ismertem volna fel. Vizsgálgattam volna, hogy tényleg világít-e vagy csak úgy tűnik, besötétítettem volna a szobát, és közben múlt volna az idő és minden jelenlevő kapja a röntgeneket. És ha tényleg világít, akkor mi van? Mindenki tudja, hogy az éjjel világító órák mutatóit régen radioaktív bevonattal látták el, azért világítanak. Az ártalmatlan, mármint amennyire a radioaktivitás ártalmatlan lehet, rádium–226 van benne, 1941 óta nem szabad 3,7 kilobecquerelnél többnek lennie. Abban a kapszulában ennek a húszmilliárdszorosa volt, mert nemcsak, sőt nem elsősorban az anyag mennyisége számít, hanem hogy mennyire radioaktív. De hát ezt nem lehet látni rajta, semmiből sem lehet tudni, még sejteni sem.
1987-ben történt a brazil Goiânia városában, annak idején nem hallottam róla, vagy csak elfelejtettem, most véletlenül akadtam rá, egész más dolgokat olvasva. Szeptember 13-án egy bezárt kórházba két ember tört be, és mindenféle ócskavasat hoztak el. A radioterápiáról. Elkezdték szétszedni a zsákmányt, még aznap este rosszul lettek, de folytatták. Súlyos árat fizettek érte, egyiküknek az alkarját kellett amputálni, a másiknak több ujját. 16-án, amikor az egyik már kórházban volt – de nekik persze fogalmuk se volt, hogy miért –, a másiknak sikerült csavarhúzóval lyukat ütni a kapszula hatrétegű védőburkán – el se tudom képzelni, hogyan csinálta – és meglátta a kék ragyogást. Tetszett neki. Valamennyit kiszedett belőle, puskapornak hitte, megpróbálta meggyújtani, de nem tudta. Két nappal később egy ócskavastelep tulajdonosának adta el a kapszulát, amely egyébként körülbelül öt centi magas, nagyjából ugyanakkora átmérőjű fémhenger volt, szóval akkora, mint az a tégely, amiből én kenegetem a fájós oldalamat.
Az ócskás – a kislány nagybátyja – értékesnek tartotta a kapszulát, amiből fény árad, valami természetfölöttit hitt benne, mindenesetre három napig mutogatta a barátainak, akik közül az egyik huszonegyedikén sikeresen ki is szedett némi céziumot. Az ócskás feleségén, a harminchét éves Gabrielán aznap jelentkezett a sugárbetegség, és ő lett az, aki gyanút fogott a sorozatos megbetegedések láttán, és a visszaszerzett kapszulával bement a kórházba – de csak egy héttel később, huszonnyolcadikán. Az ócskás fivére huszonnegyedikén hazavitte a kapszulát és további céziumport szedett ki belőle, a kislány ekkor kapta a sugárdózist. Másnap a kapszulát eladták egy másik ócskásnak, három nappal később Gabriela visszakérte vagy visszavásárolta és bement a kórházba, ezzel minden bizonnyal rengeteg ember életét mentve meg, ha a sajátját már nem is. A következő napon azonosították a sugárforrást és riasztották a hatóságokat.
Százhuszonkilenc ember szervezetében találtak belső szennyezést – megérintik a port, aztán később esznek valamit, kézmosás után persze, de az nem tökéletes –, de ezek többsége megúszta ötven millisievert alatti, aránylag veszélytelen dózissal. Ezer ember kapott többet az egyévi természetes háttérsugárzásnál, kétszáz millisievertig, de ezzel is legfeljebb egy a százhoz az esélye, hogy rákot kapnak. Húsz évvel későbbi, 2007-es adat szerint ha ráktól nem is szenvednek, az emberek sugárzástól való félelmétől igen. Leidét üvegszál–ólom koporsóban temették el a rendes temetőben, de tüntetők tiltakozása közepette. Voltaképpen igazuk volt. A kislány már nem élt, de a testében ott volt a fél gramm cézium. Honnét tudhatják, hogy akik azt a koporsót készítették, jobb munkát végeztek, mint akik őrizetlenül hagyták azt a kórházat?
A kórház üzemeltetői ellen persze vádat emeltek, kártérítést kellett fizetniük; tizenhárom évvel később ugyanezt kellett tennie a Nemzeti Atomenergia-Bizottságnak is, és gondoskodni a túlélők és leszármazottaik gyógykezeléséről.
A nagybácsi és az egyik alkalmazott házának helyén mindmáig üres telek van, szeméttel borítva; a kislány családjának házát, illetve annak helyét nem tudtam megnézni, nem látszik az utcáról. Mindannyian a város nyomornegyedében éltek, kevés iskolát járhattak, aligha tudtak többet a radioaktivitásról annál az egy szónál, hogy Csernobil. Az előző évben bizonyára eljutott a híre hozzájuk is, de messze volt, aligha keltette föl a figyelmüket. Talán annyiban mégis, hogy Gabriela nem egyszerűen bement a kórházba, hanem a kapszulát is magával vitte. Talán Csernobil miatt fogott gyanút.
Az üres, dekontaminált kapszulát ma Rio de Janeiróban őrzik, egy iskolában van kiállítva. Három évvel az eset után díjnyertes film készült Cézium–137 – a goiâniai rémálom címmel.
Az ötvenegy terabecquerelből negyvennégyet sikerült visszaszerezni. Hét terabecquerel, azaz kicsit több, mint fél gramm soha nem került elő, nyilván szétszóródott, úgy felhígult, hogy már nem lehetett megtalálni. Ez azóta is bomlott és ma kevesebb mint négy terabecquerelt „ér”.
Szörnyű, hogy ezt a négy embert olyan izotóp ölte meg, amelyet eredetileg rákos betegek gyógyítására használtak.