Én nemigen követem a modern könnyűzene alakulását. Azaz de. Csak nem azt, hogy mire táncolnak a tizenhét évesek a buliban, mit játszanak a rádióban, meglehetősen hidegen hagy mind a legújabb magyar könnyűzene, mind a legújabb amerikai. Ehelyett lélegzet-visszafojtva várom, mivel rukkol ki legközelebb a NANDO, Loreta Reide, Lauris Reiniks, a Laulupesa vagy a Džimba.
Néha mégis összefutnak az útjaink.
Most úgy alakult, hogy
Ezt énelőttem már hétszáznegyvenhárommillió ember látta, míg az eddig felsoroltakat kétségkívül összesen nem ismeri egymillió ember sem. Szóval ezzel a harmincéves spanyol–belga–német úrral és az ő öt éve megjelent dalával egy kicsit összekerültem a mainstream zenével.
Megesett ez már máskor is. Ha jól emlékszem, előbb hallottam a Despacitót Karolina Protsenko (sok közül az egyik) fantasztikus felvételén:
mint az eredetit, ámbár Karolinának már akkor is többmilliós rajongótábora volt, de hát ugye Fonsiék eredetije akkor is már négy-öt-hatmilliárd nézőnél tarthatott. A sok Despacito-feldolgozás közül az egyik két éve elvezetett Ukrajnába, a Majbutnye munkásságához, akiktől viszont továbbjutottam Bulgáriába Kriszija Todorovához.
De Karolina révén tudtam meg azt is, ki Ed Sheeran, aki elég híres, és Loreta Reide éppen a napokban fotózkodott együtt vele, amitől nekem megdobbant a szívem, mert ha ezek öt percig beszélgetnek, akkor hátha elkezdenek együtt zenélni is… aztán vettem észre a hátuk mögött a Madame Tussaud feliratot. Átvert a dārgā.
Bár az is igaz, hogy akivel én a legszívesebben látnám Loretát együtt zenélni, az nincsen olyan messze őtőle, sem földrajzilag, sem művészileg. Ugyanazokkal a betűkkel kezdődik a nevük.