Jutkátlanság

Csörög. Fölveszem.
  – Én! – mondom, mert tényleg én vagyok.
  Kis csend. Aztán:
  – Szia – mondja egy ismeretlen, éltes női hang bizonytalanul.
  – Szia! – vágom rá, hiszen a hölgy határozza meg a nexust.
  Kis csend. Aztán egy vizsgálóbíró számonkérő hangján:
  – Te ki vagy? Jutka vagy?
  – Nem – felelem indignálódottan. Részben sértve érzem magamat, amiért le kell mondanom a lehetőségről, hogy én lehessek Jutka, még inkább pedig mert valamikor, amikor én még nem is éltem, a hölgyet a jó édes szülei elmulasztották megtanítani, hogy a hívó fél először is bemutatkozik, és aztán érdeklődik a hívott kiléte iránt.
  – Ja, akkor tévedés, elnézést – mondja lemondóan, amiért én még csak Jutka sem vagyok, és leteszi.

»»»»»»