Izzy, Danny, Krisz és jómagam
Nekem nagyon tetszik Izzy románca Dannyvel, aki évek óta halott. Nem is hasonlít a mienkre. Én is látom Kriszt, csak persze nem úgy, mint Izzy Dannyt, ők filmen vannak, a színész eleven, Izzy persze hogy láthatja Dannynek minden haja szálát. Én is látom Krisz minden haja szálát, ha éppen azokra akarok koncentrálni, de általában nem fontos, hogy pont azokat lássam külön-külön. Vagy persze amikor a fényképeit nézegetem, naponta legalább egyszer, akkor is látom őket, legalábbis a jobban sikerült képeken.
Izzy életében Danny olyan, mint egy igazi ember, azzal a többletképességgel, hogy bárhol bármikor képes megjelenni, viszont kérdéses, hogy hasznára válik-e Izzynek. Azt látom, hogy jó vele az ágyban, de amikor két lábon állnak, akkor szerintem inkább csak zavarja. Engem Krisz sose zavar. Amíg élt, addig se tette, és most se teszi. Viszont bármikor ad tanácsot, segít, eszembe juttat dolgokat, irányít dolgokban, ahogy életében is tette. Persze nem olyan hatékonyan, de hát végül is nem várhatjuk el szegénytől, hogy tökéletes legyen, amikor már nem is létezik.
Sokszor mondogattam, hogy ő a kis biopalmom, aki mindenre emlékszik, fejből tud minden telefonszámot, emlékszik elintéznivalókra, és fantasztikus asszociációs képessége van. Hát ilyen hatékonyan most már nem megy neki. Vagy most éppen nem megy neki, ezt még nem tudhatom, a halála utáni első napokban még annyira se ment, mint most, tehát ebben létezik javulás.
Ez nem játék a szavakkal. Igen, én éppen olyan materialista vagyok, mint világéletemben, Krisz pedig meghalt. Ez van, hiába adnám oda mindkét lábamat, ha visszakaphatnám – nem kapom vissza.
És mégis érzékelem. Nem azért, mert materializálódni tud, kísért a szelleme vagy akármilyen okkult vagy okktalan marhaság, szó nincsen róla, Krisz nem kívül van, hanem belül. Az én lényem egyik fele Krisz. Nem tudom, hogy mióta, csak azt, hogy évek óta így van, ezt utólag elég jól fel tudom ismerni. Azt is, hogy az ő lényének egyik fele Attila volt. Ami matematikailag elég jópofa, mert ettől még megmaradt mindkettőnknek a saját lényünk teljesen, szóval százötven százalékos csodalények vagyunk. De hát ez a minimum, ha fel akarunk érni a saját gyerekeinkhez.
