Irodalmi Sorok
Sok irodalmat látok a Facebookon meg általában a neten is, de ez mind nagyjából két csoportra osztható. Amikor valaki a saját művét teszi közzé, és amikor Írót vagy Költőt említenek, idéznek. Az Író általában 1848 és 1945 között alkotott, bár persze kilóghat munkássága ebből a korszakból, de valamekkora részének erre a közel száz évre illik esnie. Férfi. Vagy magyar, vagy akkora hatalmas nagy Író, hogy már szabad neki nem magyarnak lenni is. (De akkor eredetileg csakis valamely világnyelven alkothatott, esetleg oroszul.) Vaskos kötetekben jelentek meg Összes Művei, egyforma kötésben, hogy jól mutasson a polcon, legkésőbb az 1960-as években, posztumusz. Vagy halálosan komolyan vesz mindent és egész életében sziklakemény arccal tekintett büszkén a jövőbe, vagy olyan magas szinten bohóckodott, hogy ennek ellenére is lehet Író. Lánglelkű hazafi és forrón szerelmes (ha van neki hites felesége, akkor csakis abba). Van szobra és szerepel bankjegyeken, vagy ha nem, akkor csak politikai okokból maradhatott le. Egész életében szegény volt, de ez adott neki erőt és ihletet az alkotáshoz. Érzelmektől túlfűtött hangon emlékezik meg boldogult édesanyjáról és atyjáról, kemény szavakkal ostorozza a helyi kis zsarnokokat és szerető szívvel szól nemzetének dolgos, elszánt élniakarásáról s a rátörő ellenség szörnyű fölényén diadalmaskodó vitézségéről, fortélyáról.
A Költő is ugyanez, csak nem ér ki a lap jobb széléig a könyvben.
Illetve van egy másik kategória, ami nagyjából ugyanígy megy, de még nem halt meg, viszont ez kötelezően viseli az Író vagy Költő megjelölés előtt azt a némileg lesajnáló jelzőt, hogy „kortárs”.
Persze vannak kivételek, például Esterházy Péter is elérte az Író rangját, noha csak 1950-ben született, de ehhez elsősorban kell egy csomó magas kitüntetés, egy nagy adag hírnév, és még így is másodrendű maradt Jókai, Móra mögött.
Engem több okból zavar ez a sztereotip kép. Egyrészt mert hamis. Ezek az emberek embernek nem ilyenek voltak. „Munkaidőn” kívül, vagyis amikor nem írtak, ők ugyanolyan emberek voltak, mint akárki más, a műveltebb, intelligensebb típusból persze, de emberek. A sztereotipizáló kép félisteneket csinál belőlük, ami nem lenne baj, ha nem zavarná őket magukat is félistentelenül, minket többieket meg pláne. Ráadásul írtak rosszat is. És tudták, hogy melyik írásuk rossz. Ezt az ember tudja. És tudták, hogy miért nem tudják kijavítani. Az író nem tökéletes, de nem is akar az lenni.
Másrészt mert kasztosítja az írótársadalmat, feltéve, hogy létezik egyáltalán ilyesmi, „írótársadalom”. A fenti sztereotip leírásnak megfelelő Írók és Költők vannak mondjuk százan-kétszázan, egyszer érdemes lenne összeállítani egy listát a „legnagyobbakról”, és megnézni, hogy hányan felelnek meg az én hevenyészett leírásomnak (amit persze, nem is titkolom, konkrét személyekről mintáztam, Petőfi, József Attila, Karinthy, Mikszáth, Gárdonyi, francia és orosz romantikusok). És mindenki más le van ejtve. Márpedig az irodalom nem olyan, mint az olimpia, ahol már a negyedik helyezett se kap érmet. Itt nincsenek helyezések. Az olvasó kézbe vesz egy könyvet, és onnantól kezdve kettesben van az íróval. Mindegy, ki írta a könyvet és ki olvassa, ott bent a sorok között csak a történet létezik és annak hősei. Amikor az olvasó ott lovagol D’Artagnan úr mellett, azt nem azért tudja megtenni, mert Dumas egy mekkora nagy Író, hanem mert jól írta meg a könyvet. Ha én írok meg jól egy könyvet, az olvasó abban is ott tud lovagolni a hős mellett.
De kasztosodik az irodalom is. Mindenekelőtt van a hazafiság. (Én a hazafiságot a legkártékonyabb eszmének tartom, mert akkor szokták elővenni, amikor valami gonoszságra akarják rávenni az embereket, jobb esetben arra, hogy szavazzanak valakire, rosszabb esetben arra, hogy hódítsanak meg egy országot és mészároljanak embereket, ezért ezt az eszmét nem vagyok hajlandó szolgálni. Sem irodalommal, sem máshogy.) A legnagyobb irodalomnak a hazafias irodalmat kiáltották ki. Az Egri csillagokat például, ami jellemzően a legnépszerűbb magyar regény. S most próbáljon az olvasó emlékezetből sorolni regényeket, amik hasonlóan megtörtént csatákat mesélnek el, de más népek történelméből, és aki megírta őket, az nem felel meg a fenti leírásnak. Nem fog sokat ismerni, hacsak mondjuk nem könyvtáros. A hazafias után következik a majdnem ugyanolyan fontos „sorstragédia-irodalom”, ami drámai sorsokat ábrázol megrázó erővel, ennek az oroszok a mesterei, Tolsztoj, Dosztojevszkij, nem véletlenül mondják, hogy „nagy orosz lélek”. Aztán jöhet minden egyéb, többé-kevésbé ömlesztve, de egy klasszikus krimi (minimum Agatha Christie, Doyle, Simenon) még mindig magasabban áll, mint egy ifjúsági regény, az ifjúsági regényeknél lejjebb már csak a gyerekirodalom van, a legkisebbeknek szólók. (Bár sokan vannak, akik e két utolsót meg se tudják különböztetni.) A Micimackó az egyetlen a legkisebbeknek szóló művek közül, ami magas rangot kapott, de azért, mert felismerték filozófiai értékeit, és egyszerűen kiemelték a műfajából, átrakták máshová. Csak szólnék: filozófiai értékei a többinek is vannak.
Én másképpen kategorizálok. Mindezek a csoportok léteznek ugyan, de nem kasztok, csak irodalmi műfajok. Nincs rangkülönbség. Nem sorolok se írót, költőt, se könyvet följebb vagy lejjebb a másiknál, csak azt mondom, hogy például a Mondják meg Zsófikának egy remekmű (egyszer hosszan értekeztem arról, hogy mekkora), de ettől a Nyomorultak nem lesz kevésbé remekmű. Az egyik mű értéke nem csökken attól, hogy a másiknak is megadom azt az értéket, ami szerintem megilleti. Következésképpen az íróé sem. Ez nem verseny!
A harmadik ok, amiért zavar az Íróról élő sztereotip kép, hogy megöli az irodalmat. A múltban él, és a múlt elmúlt. Mi értelme a ma élő embereknek irodalmat művelni, ha eleve nem teljesíthetik a legfőbb követelményt, hogy 1945 előtt már alkossanak? Nekem akkor még a szüleim sem éltek. Eleve esélyem sincsen. Író barátaim között egy sincsen, akinek lenne.
A negyedik ok, hogy a sztereotip Írók, mivel régen éltek, régi korok problémáival foglalkoztak. Sajnálom, de Jókai bármekkora hatalmas nagy Író volt, akkor is poros, és minél aktuálisabb dolgokkal foglalkozik, annál porosabb, mert azok az aktuális dolgok százötven, idestova kétszáz éve történtek. Én tudom, hogy minden évben március 15-én elandalodva kell nézni a régi nagy hősöket a tévében, és egy napig kokárdát kell hordani, aztán kidobni a szemétbe. (Újabban már két-három napig is hordják, aztán dobják a szemétbe.) De 1848 elmúlt, sőt 1956 és 1989 is elmúlt. Számos problémánk persze nem változott, az egyetemes emberi jellemvonások, hűség és hűtlenség, bátorság és gyávaság, állhatatosság és megalkuvás, mindezek évezredek során ugyanolyanok maradtak, legfeljebb más idők más-más módon teszik próbára a hősök jellemét. Éppen azért lehet olvasni akár kétszáz, akár kétezer éve élt szerzőket, mert ezt értjük. Az Aranykoporsót Móra alig nyolcvanöt éve írta, de ezerhétszáz éve játszódik, és nekem olyan volt, mintha egy másik bolygón járnék (pedig hát én is ismerem az ókort), egy letűnt világban játszódik, amiből morzsányi sem maradt, de a jellemek hasonlók, hát értjük őket. A problémáikat – már nem.
A krumplifőzelékbe és az írók, költők homlokára két különböző fajta babér kell. Az egyiket a csarnokban veszik, és ha elfogy, akkor elfogy, a kofa nem tud ezer vevőnek adni belőle, ha csak száz adagot hozott. A másik fajta babér nem lesz kevesebb senki homlokán attól, hogy másnak a homlokán is van. Hemingway babérja nem esik le és nem fonnyad el attól, hogy Asimov is kap, és Asimovénak sem árt, ha Bulicsovnak is jut.
Az irodalom másik változata a színdarab és a film, a költészeté pedig a dal, sőt a videóklip. Ezek ugyanúgy részei az irodalomnak, csak a halmazállapotuk, tálalási módjuk más. Ugyanazt a történetet el lehet mondani és el is mondják sokféleképpen, például a Micimackó eredetileg könyv volt, aztán lett belőle rajzfilm és tévésorozat, nálunk Bródy János dalt írt róla. De pont Micimackó kiváló példa arra, hogy az állókép is hozzátartozik az irodalomhoz, hiszen Micimackó rajzolt megjelenése mozdulatlanul is kifejezi mindazt, amit ő megtestesít. Ahogy Tom és Jerry vagy Darth Vader mozdulatlan képe is, általában bárkié, akinek képi megjelenése elég jellegzetes és egyedi. Ezért készülnek ezekről a hősökről poszterek, matricák, játékfigurák s még sok minden. Ne tessék nekem azt mondani, hogy ez csak üzlet, mert persze hogy üzlet (Shakespeare is pénzért adta a színházjegyet), de ettől még része az irodalomnak, vagy minimum tartozéka. Csak annak a számára persze, aki ismeri az illető hőst és tudja, hogy az mit testesít meg. Miért, aki pár száz éve a világtól elzárva élt egy távoli szigeten és az első misszionárius látogatása előtt soha nem hallott a Jézus nevű irodalmi hősről, annak a számára mit jelentett egy keresztre szögezett kis játékfigura?
Azért alapítottam meg az Irodalmi Sorok nevű facebookos irodalmi lapot, hogy az egész irodalomról beszélhessünk. Arany János és Szabó Magda, Padisák és Jefremov, Leon Uris és Vámos Miklós, Čapek és Thomas Mann, Anne Frank és a dalai láma, Rabindranath Tagore és Király Gábor, Horváth Attila és John Lennon, Ray Bradbury és Vavyan Fable, Konrad Lorenz és Nógrádi Gábor, Marék Veronika és Arthur C. Clarke, Ehnaton és Guntars Račs, Pu Ji és Ráth-Végh István, Böszörményi Gyula és Gianni Rodari – irodalmi művek alkotói. „Nagyok” vagy sem, mindegy. Akkorák, amekkorák. Mindenkiről érdemes beszélni. Persze mindenkiről nem tudunk beszélni, senki sem ismer mindenkit.
Csak ne korlátozzuk figyelmünket egy belterjes kicsiny társaságra, mert nem fogjuk látni a fától az erdőt.