Internet az internet előtt

Souilik ekkor egy számlapon egy sor olyan mozdulatot tett, mint mi, amikor egy telefonszámot tárcsázunk, csak jóval bonyolultabbakat. A tejüveg lapok egyike megvilágosodott, és képek jelentek meg rajta: pontosan olyan pattintott kőszerszámok, mint amilyeneket a mi barlangjainkban tártak fel az ásatások.
  – Az imént egy hivatkozási számot tárcsáztam – magyarázta Souilik –, és az archeológiai könyvtár ide vetíti a szükséges dokumentumokat.
  

Közismert, hogy néhány szerző, például Verne, a huszadik század technikájának rengeteg vívmányát „megjósolta” már a tizenkilencedikben. De kevésbé ismert, hogy az internetet is megálmodta több szerző, ha nem is a tizenkilencedikben, de jócskán a net megjelenése előtt. A fentiekben három ilyen műből mutattam részleteket. Az első Francis Carsac A sehollakók című regényéből való, Gyáros Erzsébet fordításában; az eredeti 1954-ben jelent meg. A regény „ma” játszódik, de egy másik bolygón, egy sokkal fejlettebb civilizációban. A csillag után Fehér Klárától, A Földrengések Szigetéből egy megvágott részlet, megjelent 1957-ben, a történetbeli dátum 2057. Végül néhány idézet Fekete Gyula A kék szigetéből, 1959-ből; a történet ideje 1944, de a sziget, ahol játszódik, évtizedekkel előrébb tart, mint a világ többi része.
  Apró mozaikokból a mai internet egy szeletkéje áll össze. Azt persze nem tudjuk meg, hogyan tudta Souilik fejből azt a hivatkozási számot, ámbár archeológiával is foglalkozik, tehát feltehetjük, hogy a fontosabbakat tudta. Carsacnak láthatóan nem jutott eszébe, hogy egy fejlett civilizáció nemcsak számok tárcsázásával közvetíthet információt. Ennél fontosabb volt, hogy egy pillanat alatt elő lehessen varázsolni a pattintott köveket. (Carsac, polgári nevén François Bordes, civilben archeológus volt és éppen a pattintott kövekkel foglalkozott.) De azért ebben a a részletkében, mondhatni, „feltalálta” a távolról is elérhető információs könyvtárat.
  Fehér Klára viszont a webkamera egy olyan alkalmazását mutatja be, ami végül sosem valósult meg: egy hatalmas (harmincemeletes) klubépületben rálelni valakire csakugyan nagy művészet, ha a mobiltelefont viszont elfelejtjük feltalálni. Ez ugyanis kimaradt, ámbár az írónő ebben a regényben hihetetlenül elkényezteti hőseit, csodálatos találmányok egész áradata lepi el őket – de nincs mobiltelefon. Minek is, amikor még a színházterem egyes üléseinek is külön telefonjuk van? (Tessék visszagondolni arra, hogy 1954-ben csak a kiváltságosak kaphattak telefont, és a budapesti hívószámok is csak ötjegyűek voltak.)
  Ami Fehérnél a televifon, Feketénél a vidifon, és alighanem még rengeteg néven szerepelt a képet is adó telefon csodálatos találmánya. Mire megvalósult – el még nem terjedt ugyan –, egyszerűen telefonnak hívjuk ezt is. Fekete Gyula is számokat nyomkod és tárcsázik (ami engem illet, sosem értettem, hogy miért kell külön felső és alsó gombsor, miért nem elég egy készlet a számjegyekből és egypár gomb, amivel közöljük, hogy milyen célra szolgál a szám, amit megadunk), és ő is feltalálta a számjegyes azonosítású távkönyvtárat. Nála csőposta is van hozzá, de a következő szakaszban már arra sincs szükség: feltalálta az ebookot is, persze mikrofilmmel működik, de működik. A vidifon terminál is az elektronikus számológéphez – 1959-ben nem lehetett arra gondolni, hogy egy olyan kicsi országban, mint a harmincezer lakosú Szimmaren, több elektronikus számológép is lesz, és a „számítógép” szó, ha létezett is, sokkal kevesebbet mondott volna. Az ötvenes évek lelkes klubélete persze itt is visszaköszön, a vidifon közelebb hozza egymáshoz az embereket, és az újság hasábjain intenzíven kommunikálnak egymással – olyasféleképpen, hogy a polgár megírja a levelet papíron, elküldi a szerkesztőségnek, ott az újságot alkotó mikrofilm része lesz, aztán levetítik a vidifon képernyőjén. De föltalálta Fekete a Google Mapset is, ráadásul mindjárt realtime, hiperszuper felbontással, természetesen analóg (tévéjelekkel továbbított) rendszerben. Egyébként a három szerző közül ő egyedül működésben is láthatta „találmányát”: idén januárban hunyt el, míg Fehér Klárát 1996, Francis Carsacot pedig 1981 óta nélkülözzük.
  A kitűnő szerzőknek persze sokkal könnyebb dolguk volt, mint azoknak, akik a találmányokat végül a gyakorlatban is létrehozták. Jómagam is elég könnyen, pár pillanat alatt kitaláltam a molekulátort, aztán csak meg kellett írni a novellát és kész. Ha társulok egy mérnökkel, hogy akkor most csináljuk meg a valóságban is, annak alighanem lett volna egy-két nehezen megválaszolható kérdése. Fekete Gyula például nem bíbelődött olyasmivel, hogy mi van, ha a műhold által belátható területen egyszerre többen, többfelé is szeretnének nézelődni. Hány távcsöve van a szimmareni műholdnak? Egy? Száz? Nem tudni. És az elektronikus számológép vajon hány felhasználót tud egyszerre kiszolgálni? (1963 előtt erre az volt a magától értetődő válasz, hogy egyet, és az akkor adott új válasz még sokáig nem lett közismert – de erről később.) Hát a filmre vett művekben vajon hányan gyönyörködhetnek egyszerre? Vagy egyáltalán, hány készülék van, amibe valamilyen automata befűzi azokat a filmeket és hangszalagokat? Hiszen az nem a felhasználó lakásán történik, hanem valamilyen központban.
  Mindezekkel a regényírónak nem kell foglalkoznia, csak a mérnöknek. S mindaz, amit eddig írtam, csak bevezető volt ahhoz, amit a mérnökről szeretnék mesélni; lássuk hát most már őt. Az imént említettem az 1963-as évszámot, amikor új választ adtak arra a kérdésre, hogy egy számítógép hány felhasználót tud egyszerre kiszolgálni (azt a választ persze, hogy többet). Ez pedig a Dartmouth egyetemen történt, ahol kidolgozták az első időosztásos rendszert; a munkacsoport egyik vezetője John G. Kemeny, a BASIC-programozók nemzeti hőse volt. Az ő egyik könyvéhez jutottam hozzá nemrégiben.

A könyv címe Az ember és a számítógép, kiadta a Gondolat 1978-ban, Freud Róbert fordításában. Az eredeti Man and the Computer címen 1972-ben jelent meg.
  „Ha a számítógépeket be akarjuk vinni az otthonokba, akkor olcsó terminálokra lesz szükség” – írja Kemeny professzor, akkoriban az egyetem rektora, a világ egyik talán legtájékozottabb számítástechnikusa, akinek fantáziája reális alapokon állt és nem szárnyalhatott olyan képtelen magasságokba, hogy az embereknek számítógépek lesznek az otthonaikban. Ha valaki negyven évvel ezelőtt felveti ezt az őrültséget, akkor a hozzáértők megmagyarázták volna, hogy itt emberek tömegeiről van szó, és nem életszerű a gondolat, hogy magánemberek képesek lennének megvásárolni és fenntartani ilyen drága berendezéseket. Egy sci-fiben remekül hangzott volna, de Kemeny elképzelései két lábbal álltak a földön.
  Ehhez képest igenis feltalálta az internetet. Persze akkoriban már folytak kísérletek, amikről ő kétségkívül tudott, de az akkori próbálkozások fényévekre voltak attól, amit Kemeny kigondolt. Máris megmutatom.
  Mindenekelőtt megjósolta, hogy a következő évtizedben (vagyis az 1980-as években) kiterjedt számítógép-hálózatok fognak létrejönni. Létrejöttek? Létre. Mivel matematikus volt, azt is kiszámította, hol kell elhelyezni a fő- és alközpontokat ahhoz, hogy az Egyesült Államok legtöbb lakosa helyi hívással elérje. (Érdekes, hogy ő is csak az USA-ban gondolkodott, pedig csak tizennégy évesen került oda, Budapesten született, magyar volt.) A gazdaságosság és a hatékonyság volt a jelszava, és arra is gondolt, hogy mivel a telefonvonalon nincsenek távolságok, az időzónák különbségét föl lehet használni a terhelés kiegyenlítésére.
  Márpedig terhelés bizony lesz. A könyv nyolcadik fejezetében Kemeny bemutatja a jövő könyvtárát. Dartmouth könyvtárában akkor egymillió könyv volt, és addig azt tapasztalták, hogy ez a szám harmincévenként megduplázódik, vagyis 2000-re kétmillióval lehet majd számolni. Ugyanakkor egyre kétségesebb, hogy a kutatók eligazodnak-e a publikációk áradatában. Egy cikk megírása és megjelenése között két hónap is eltelik, ami egy ilyen rohanó világban elfogadhatatlan, de így is olyan sok van belőlük, hogy a kutatók nem érnek rá elolvasni őket. Végül is szóbeli közlésekből tájékozódnak – vagy nem.
  Egy évtizeddel a könyv megírása előtt, 1961-ben Kemeny felvetette egy országos automatizált referencia-könyvtár létrehozását. Abból indult ki, hogy az ilyen milliónyi könyvet birtokoló könyvtárak állományának nagy részét nagyon ritkán veszik le a polcról, de a könyvtáros nem tudhatja előre, hogy mire lesz kereslet, hát kénytelen mindent megvenni. „Ha viszont gyorsan és olcsón hozzá lehetne jutni azokhoz a könyvekhez, amelyek egy adott könyvtárból hiányoznak, akkor jelentősen csökkenthetnénk a könyvtárak állandó állományát” – írja. Ha létezne egy országos automatizált referencia-könyvtár, az állományt a felére lehetne csökkenteni. Ez persze még nem a műveket tartalmazza, csak a referenciákat. Hogy ez mit jelent, azt az olvasó is pillanatok alatt kipróbálhatja – ma már –, csak be kell lépnie a MEK oldalára, rákattintani a könyvkeresőre, beírni a szerző nevét és a könyv címét, és rögtön meg fogja tudni, hogy Kemeny könyvéből az OSZK-ban két példány van, a raktári számukkal együtt, ami alapján a könyvtárosok már könnyedén megtalálják. Én is használtam már ezt a szolgáltatást, hiszen nemcsak az OSZK-nak van ilyen; azt gyanítom, mára minden könyvtárnak van. Ahhoz képest, amit Kemeny kigondolt, elég sok időbe telt.
  De Kemeny ennél sokkal többet gondolt ki. Magukat a könyveket is tárolni akarta. Akkoriban csak mikrofilmre lehetett gondolni, hiszen a számítógépek kapacitása a könyvek terjedelmének töredéke volt, míg egy kis kártyán el lehetett helyezni egy könyv mikrofilmjét, és egy fiókban elfért ezer kártya. Ezer fiók máris egymillió kötetes könyvtár egy nem túl nagy szobában. Kemeny nem mikrofilmre gondolt, hanem mágnesszalagra. Miniatürizált képekként tárolta volna a könyveket, és azt mondta, hogy ezer kötethez körülbelül negyvenöt méternyi szalag kell. Hogy ez hogy jött ki, nem tudni, Kemeny nem részletezi, annál több figyelmet szentel a megfelelő könyv kikeresésének, ami kétségkívül bonyolult probléma. Webes űrlapokról persze még nem lehet szó, a számítógép feltesz egy kérdést a könyv jellemzőiről, megválaszoljuk, még egy kérdést, arra is válaszolunk…
  Ezután jön a kérdés, hogy ha megtaláltuk a könyvet, hogyan tovább. Persze elküldhetjük a felhasználónak fénymásolatban, de van ennél jobb is. Magukat a képeket is továbbíthatjuk, gondolta el a professzor, és alighanem tudta, hogy forradalmi, a lehetetlenséggel határos az, amiről álmodik – műszakilag nem, de hát azok az iszonyú költségek…
  „Próbáljuk megbecsülni, mekkora forgalma lenne egy ilyen országos referencia-könyvtárnak. Tegyük fel, hogy kezdetben mintegy kétezer egyetemi, főiskolai és más tudományos könyvtárat látna el. Tegyük fel azt is, hogy 400 ezer kutatónk van, és mindegyikük heti ötven oldalt kér. (Azt hiszem, hogy ezzel bőkezűen mértük fel a szükséges igényeket.) Mindehhez másodpercenként körülbelül száz oldal továbbítása szükséges.”
  Itt álljunk meg egy pillanatra, mert talán nem világos, hogy ez Kemeny elképzelésében az egész Egyesült Államok teljes „internet”-forgalma. Heti húszmillió könyvoldal, vagyis naponta 2,85 millió, óránként 119 ezer, percenként 1984, másodpercenként 33, ezt Kemeny újabb bőkezűséggel felkerekítette százra. Egy könyvoldalt szöveges formában vehetünk úgy két kilobyte-nak, ez tehát – már felkerekítve – másodpercenként 200 kilobyte, percenként 12 mega, óránként 720 mega, naponta 17 giga, hetente 121 giga. Ennyi adat vándorolt volna ide-oda az egész Egyesült Államokban.
  Azt hiszem, a professzor meg lenne elégedve, ha látná, mivé fejlesztette a világ az elképzelését. Már tíz évvel ezelőtt is 360 millió felhasználó volt a neten, ezzel a létszámmal az ő egykor elképzelt forgalmából hetente 344 byte jutott volna mindegyiknek. Ma 1,7 milliárd felhasználó van… (Egy másik adat: 2006-ban az amerikai polgárok havonta két gigát fogyasztottak fejenként.)
  Persze ez a másodpercenként száz oldal azért elég sok, lehet, hogy érdemes lesz fiókkönyvtárakat létesíteni, mondja Kemeny. Oda bemegy a polgár és átveszi a cikk fénymásolatát, amit a számítógép kikeresett neki. Ily módon a tudományos folyóiratok fölöslegesekké válnak, a cikkeket bőven elég a referencia-könyvtárban elhelyezni. Nem vitás, hogy így egy adott cikk többe kerül, mint most, amikor iparilag sokszorosítják a folyóiratot, viszont most elő kell fizetni az egész folyóiratra, aminek a túlnyomó része nem érdekel minket.
  Mint elmondtam, az országos automatikus referencia-könyvtár létezik, sőt nem is egy létezik. Megvalósult az is, hogy a felhasználó a nyomtatott könyv hollétét tudhassa meg, és az is, hogy online olvashassa magát a könyvet, ha korlátozottan is.

Amit eddig írtam, a tudósoknak való, de Kemeny, mint egy idézetben már utaltam rá, az otthonokba is el akarta vinni a számítógépeket. Csak olcsó terminálok és nagy teljesítményű, megfelelően elhelyezett központok kérdése. Itt is tesz egy bőkezű becslést: egy háztartásnak az Encyclopaedia Britannica tíz oldalának megfelelő memóriakapacitás elég lehet. Ő nyilván csak ASCII-ben kódolt szövegre gondolhatott, nem képre, de sajnos így is nehéz megmondani, hogy mennyi szöveg volt az Encyclopaedia egy átlagos oldalán abban a kiadásban, amit ő használt. Két-háromezer karakterre becsülhető. Ez esetben egy átlagos háztartás 20-30 kilobyte-nyi tárhelyet kaphatott volna a „szerveren”, ami reális szám a kor viszonyaihoz és Kemeny elképzeléseihez képest.
  A matematikaprofesszor szépen kiszámolja a várható terhelést. Központonként háromszázezer felhasználóval kalkulál, és azzal, hogy egyszerre tíz százalékuk lesz vonalban. 1990-re jósolja, hogy ez megoldható, mert a beszélgetések hosszúak lesznek, és ez nagyon megterhelné az akkori hálózatokat, amik sok rövid beszélgetésre voltak tervezve. Aztán kiszámítja, hogy mennyi gépidőre lesz szükség, annak alapján, amit Dartmouthban tapasztalt. (Mármint a központi egység tiszta gépidejére, hiszen egy időosztásos rendszerben nem a központi egység szolgálta ki a felhasználót teljes időben, hanem egy közvetítő számítógép; a központi egységhez csak a tulajdonképpeni feladat került néhány másodpercekre.) Azt kapta, hogy óránként száz óra gépidőre lesz igény, ami száz központi egységet jelentene, de reális becslésnek tekinti, hogy 1990-re a gépek tízszer gyorsabbak lesznek, tehát elég lesz tíz. A költségeket is kiszámítja, és azt kapja, hogy 1990-re havi tíz dollárért (1971-es árfolyamon, önköltségen) megkaphatunk napi egy óra terminálidőt. Persze ebben verseny lesz, Kemeny három nagy országos hálózatot képzel el, és kisebb helyieket, amik versengenek a felhasználókért.
  Az igazi kérdés persze az, hogy mit nyújt ez a hálózat.
  
  Az első remek dolog, amit Kemeny feltalált, az RSS feed. Ő személyhez szóló újságnak nevezi és külön fejezetet szentel neki. Elmeséli, milyen elégedetlen a New York Times roppant terjedelmével és a cikkek túlzott hosszával. Ráadásul a lap sokszor késve értesül fontos eseményekről, s ezáltal az olvasó is lemarad dolgokról. Ez megesett Kemennyel is, amikor Nixon 1971-ben bejelentette, hogy Kínába látogat, de másnap reggel a Times korai kiadásában ez még nem volt benne, s mivel Kemeny elmulasztotta a tévé- és rádióhíreket, egy társaságban ő volt az egyetlen, aki nem értesült a dologról. Végül megjegyzi, hogy a Times ráadásul még személytelen is, mindenkinek egyforma, pedig már ma is kaphatna mindenki személyre szabott újságot.
  „Képzeljünk el egy olyan rendszert, hogy több százezer példány kinyomtatása helyett a New York Times ugyanezt az információt egy számítógép memóriájában tárolja, és innen az országos számítógéphálózat segítségével minden egyes olvasó a saját tetszése szerint választja ki az őt érdeklő anyagokat, és olyan részletes tájékoztatást kér róluk, amilyet akar.” A cikkírás új módszerével kezdi, s röviden említi a szövegszerkesztő előnyeit, amik ma már persze triviálisak, de akkoriban az újságírók még írógépet használtak. A cikkeket „blokkokra” tagolva írnák meg, egy blokk annyi, amennyi elfér a terminálok képernyőjén. Itt apró lyukat érzek a gondolatmenetben, mert azt írja: „Sok terminálnak tv-készülékhez hasonló képernyője van”, amiből logikusan következik, hogy más termináloknak viszont nem volt akkoriban – s ezt egyébként is tudjuk a számítástechnikai történelemkönyvből –, márpedig ha a terminálok nem voltak egységesek abban, hogy van-e képernyőjük, akkor szerintem abban se lehettek egységesek, hogy a képernyőjükön, ha van, mennyi információ fér el egyszerre. Mindenesetre egy nyomdai hasáb harmadrésze, az egy blokk. A rövidebb tudósítások egy blokkban elférnének, a hosszabbak pedig egy összefoglaló blokkal kezdődnének azok számára, akik már ma is csak az első bekezdést olvassák el. (Ami – de ezt már én teszem hozzá – a legtöbb lapban félkövérrel kiemelve szerepel, nyomdai neve lead, és a cikk rövid összefoglalására lenne hivatott, de nagyon gyakran nem más, mint a cikk legblikkfangosabb mondata kiragadva.)
  Kemeny számítása szerint az egész lap beleférne ötszáz blokkba, de ezt a terjedelmet könnyedén a tízszeresére lehetne növelni, hiszen megszűnnének a nyomdai költségek. Ehhez körülbelül egymillió szavas memória kell – Dartmouth tárolási kapacitásának egy százaléka.
  „Az olvasó pedig otthon a fotelban ülve feltárcsázná a komputerhálózatot, és kérné saját személyes New York Timesát. A gép katalógusában ott sorakoznak azok az általános témák, amiket a felhasználók olvasni szoktak. Az előfizető, mondjuk, a legfrissebb nemzetközi, pénzügyi és sporteseményekre kíváncsi. A gép egyenként előveszi ezeket az anyagokat. Nézzük a sportrovatot. A komputer először is megnevezi azokat a sportágakat, amelyekkel az aznapi újság foglalkozik. Tegyük fel, hogy az olvasó a baseballt és a teniszt választja.”
  Egy pillanatra hadd vágjak közbe. Kemeny nem foglalkozik azzal, hogy a „választja” technikailag mit jelent. Ez olyan részletkérdés, amivel egy ilyen, félig realista álmodozásszámba menő tervben nem kell foglalkozni, majd foglalkozik vele a programozó, amikor megírja a programot. De azért meg kell jegyeznem, hogy amikor ezt Kemeny írta, akkor valami ilyesmi járhatott a fejében:
  1. FUTBALL
  2. BASEBALL
  3. AUTÓVERSENY
  4. TENISZ
  5. SAKK
  6. ATLÉTIKA
  MELYIKET VÁLASZTJA? _
  Ott villog a kurzor, be lehet írni egy számot 1-től 6-ig, aztán megnyomni az Entert.
  „A gép felsorolja az összes baseballal kapcsolatos hírt, legyenek ezek mondjuk az utolsó huszonnégy órában lejátszott mérkőzések leírásai, a bajnokság állása, és néhány csemege a játékosokról. Az olvasó kiválasztja ebből azt, ami érdekli, például kedvenc csapatának szereplését…”
  Egy újabb idézet, ha figyelmesen olvassuk, rávilágít a technikára, amiben Kemeny akkoriban gondolkodott. „Egy drágább készüléken már az is megvalósítható, hogy az egész blokk szinte egyidejűleg jelenjen meg, és akkor a felhasználó szabadon választhat, hogy gondosan elolvassa, vagy pedig éppen csak átfutja az anyagot.” Az ember egy pillanatig nem érti, mit jelent az, hogy szinte egyidejűleg, aztán rájön, hogy a nem drágább készülékek kényelmes lassúsággal írták ki a szöveget, ahogy régi filmekben látjuk, amikor számítógépet mutatnak (sőt még a kilencvenes években is, mert az olyan „számítógépszerű”, hogy egy üres fekete képernyőn másodpercenként néhány betűs sebességgel jelennek meg a szavak, zöld nagybetűkkel, és közben csiripelő hang hallható).
  A professzor azt is kidolgozta, hogyan lehet így is kifizetődővé tenni az újságot, és teljesen ingyen a New York Times rendelkezésére bocsátotta az ötletet. Kicsit később a tervezettnél és más technikával, de megvalósították.

Másik ötlete az elektronikus vásárlás. Az üzletek nyilvántartása természetesen számítógépen lesz, hiszen 1990-ben nekik is lesz már termináljuk. A vevő otthonról megtudhatja, hogy bármely üzletben mi kapható. A számlák kiegyenlítése már számítógépen keresztül történik, így az eladásoknál a leltár automatikusan frissül. Sőt ha valami kifogyóban van, akkor a gép tüstént leadja az utánrendelést. A rendszer tökéletes, egyetlen dolog hiányzik belőle: hogy otthonról is lehessen vásárolni. Valószínűleg azért, mert a hatvanas évek technikája mellett lehetetlennek tűnt, hogy a vevő a terminálja előtt ülve részletesen tájékozódjon az áruról, amit megvesz.
  Azaz hogy mire ezt leírtam, már pár oldallal odébb tartok, ahol Kemeny arról mesél, hogyan használhatják a rendszert a család egyes tagjai. „A mama a bevásárlásainak a zömét a terminál segítségével végezheti el. Vagy megkérdezi, hogy mi kapható, és személyesen vásárol be, vagy pedig egyszerűen bediktálja a szükségleteit a terminálba. A lista a helyi ABC-áruházba kerül, ahol automatikusan csomagolják és szállítják az árukat. Az asszonyok a heti étrendet is könnyen és gyorsan megtervezhetik a számítógépen, ügyelve nemcsak a jól kialakított, változatos étkezésre, hanem külön gondot fordítva az egyes családtagok kalóriafogyasztására. Egy pillanat alatt felderíthetik az egész körzet összes szórakozási lehetőségeit, kiválaszthatják a megfelelő műsort, megkérdezhetik a kezdési időpontot és rögtön meg is rendelhetik a jegyeket.” Ugyanez a papának is rendelkezésére áll persze, ha addigra a nemek teljesen szerepet cserélnének – teszi hozzá jóindulatúan. Ha nem, akkor a papa a hivatalból hazahozott munka mellé nagy irodai személyzetet kap a termináltól, utánanézhet a cég levelezésének, tőzsdei információkat kaphat és megbízásokat is adhat az ügynökének.
  Ami körülbelül azt jelenti, hogy a professzor föltalálta az emailt is.
  A gyerekek a leckeírás után (arról külön fejezet szól) játékra is használhatják a gépet. A géppel is rengetegféle játékot lehet játszani, „másrészt a gép segítségével olyan társasjátékokat is le lehet bonyolítani, amelynél minden résztvevő a saját lakásában ül”, mondja, és ezzel feltalálja az online játékokat.

„Mivel minden fogyasztóra tíz oldal Encyclopaedia Britannicának megfelelő memória jut, ennek egy részét fenntarthatjuk az illetőről szóló személyes információk tárolására. Ezeket részben a felhasználó diktálná be, részben a gép »tapasztalná ki«. A gép boldogan szólítja a fogyasztót a keresztnevén, a becenevén, avagy a rangján, ha tudja, hogy az illető melyiket szereti. A komputer tárolhatná azokat az újságtémákat, amelyek leginkább érdeklik a felhasználót […] Feljegyezné az illető különféle ruhaméreteit, hogy segíteni tudjon a számítógépes bevásárlásban. A legutóbbi szolgáltatások listáját is nyomon követhetné, hogy »megtanulja« a »gazdája« kedvteléseit.”
  Ez megdöbbentően hasonlít a webes sütikre. Azok is a saját gépünkön vannak, nem pedig az adott website szerverén – Kemeny változatában a saját gépünk ugye a helyi számítóközpontban kapott „tíz oldal”, a website szervere pedig az ugyanott, elkülönítve futó szolgáltatás programja és annak adatbázisa. Fizikailag tehát egy helyen vannak, de logikailag nem.
  A gondolatmenetet egy elképzelt 1990-es hirdetéssel zárja a professzor. „Miért kelljen átsétálnia a másik helyiségbe, hogy a kedves kis házi komputerét használhassa? Kérjen egy mellékállomást a hálószobájába is!”

John G. Kemeny 1992-ben halt meg hatvanhat évesen. Láthatta, hogy bizony nemigen valósult meg az a csodálatos világ, amit 1990-re megjósolt. Ha még egy évtizeddel többet él, láthatta volna.
  Egyébként Dartmouth könyvtárában ma 2,7 millió könyv van, a professzor negyven évvel ezelőtti becslésének megfelelően. És a világ túlsó feléből is megtaláltam benne a professzor könyvének mind a hat példányát.

»»»»»»