Honfiak és honcsajok

Az egyik listán írja valaki, hogy járta-keltében négy embert látott kokárdával vagy bármi icipici trikolorral máma, saját magát is beleszámítva. És rezignáltan levonja a következtetést, hogy ilyenek vagyunk, a nemzeti ünnep (ő nagybetűvel írta, hibásan) másnapján már ledobáljuk a háromszíneket.
  Igen, tényleg ilyenek vagyunk. Egymást bámuljuk a buszon: ugye van rajta kokárda? Hát azon a kövér pasason miért nincsen? Hogy van pofája? A zannya istenit annak a csitrinek is, azon sincsen kokárda! Micsoda alakok vannak!
  És büszkén kidüllesztjük a mellünket, bezzeg azon van kokárda! Ekkora bazi nagy kokárda van rajta, nézzétek!
  Mert nálunk ez számít, a kiplakátolt érzelmek. Aki nem plakátolja ki, annak nincs is. Nálunk soha nem lett volna jövője egy olyan mozgalomnak, aminek tagjai lila alsógatyát hordanak, mert azt nem látja senki, nem lehet a többieken végigtekintve ellenőrizni, hogy mindenki szépen fölvette-e a lila alsógatyáját, az ilyen jelvény nem ér semmit.
  Nekünk a Kivagyi Jelvények kellenek. A magyar honfi március 15-én előírásos szabású piros-fehér-zöld kokárdát tűz a mejjire, mert ez nem olyan strapás, mint minden szembejövőt megállítani és közölni vele, hogy őneki honfiúi hazaszeretet hévlobog szívében, ráadásul ez nehéz is, miközben azon elmélkedik, hogy az a rohadék Kovács megint bement a főnökhöz árulkodni, de csak egyszer kövessen el hibát a számlázásnál, úgy kitöri a nyakát… A kokárdát reggel fölteszi, aztán egész nap nincs rá gond, mindenki látja, hogy ő máma honfi, és nem kell tényleg honfiként viselkednie. Elég a kokárda.
  De már lassan az egynapi kokárda se elég, főhonfijainkat, konkrétan a már levizsgázott Deutsch-Für Tamást már tegnapelőtt kokárdával láttam a híradóban, ez a jóember meg még máma is ellenőrzi, hogy mindenkin ott van-e még mindig, és micsoda pofátlanság, hogy nincsen. Amikor én még kissrác voltam, huszonnégy óra hosszat viselték a kokárdát a honfiak és a honcsajok, ma már, úgy látszik, hetvenkét óra a követelmény. Most hetvenkét óra hosszat kell kivagyinak lenni, és 362, szökőévben 363 napra rövidült le az az idő, amikor le se szarjuk, hogy a másik lelkében lángolva lobognak-e a hős költő szabadságszerető szívének vérző könnyei. (Elnézést, nagyobb képzavart momentán nem tudtam alkotni.) Inkább hülyének nézzük, aki olyankor is kirakja a kokárdát. Hé, Ödön, minek mászkálsz kokárdával, nincs március tizenöt!
  Mert nem az a cél, hogy az ember honlelkű lángkeble dobbanjon, hanem hogy eleget tegyen az össznépi kivagyiságnak. Március közepén kokárdát a cicire és beállni a sorba!
  És ha az olvasó úgy gondolja, hogy „de hát kokárdát kell kirakni, hiszen magyarok vagyunk” – magyarán egy kukkot sem értett az egészből –, akkor fölteszek egy találós kérdést.
  Milyen nemzetiségűek vagyunk június 29-én?

»»»»»»