Hogy kellene nyelvet tanítani?

1.

Három hónapja és egy napja tanulok lettül, és mondhatom, tényleg sokkal többet tudok, mint ennyi idő alatt a legtöbb nyelvből. De történetesen a Nītiņa–Laczházi-féle könyvvel csak bukdácsolok, és most már nagyon szeretném tudni, hogy lehetne ezt jól csinálni. Mert ez a könyv nem jó. A szerzők nevével azóta sokhelyütt találkoztam, kétségkívül magas szinten ismerik mind a lett nyelvet, mind a magyart, tudnak tanítani, képzett, kiváló szakemberek, csak – ez a könyv nem jó. És nemrég írtam arról, hogy ez jellemző tulajdonsága az ilyen könyveknek. Általában nem jók. Kezdek hajlani a gondolatra, hogy ez a tény összefüggésben van azzal, hogy a magyarok az idegen nyelvekkel ennyire hadilábon állnak.
  Hiába van énnekem elég motivācija, ha a könyv egyrészt dögunalmas, másrészt megjegyezhetetlenül zúdít szavakat összevissza…
  
  Kinek mije van? Embereknek van szülőföldjük, családjuk, szüleik, gyerekeik, rokonaik, barátaik, házuk vagy lakásuk… Tovább is van, nem fordítom le végig, ez az egy sor fejből ment, csak egy szóhoz kellett szótár. De nem innen tudtam lefordítani! Ezt a szóhalmot nem lehet és nem is érdemes megtanulni, ezzel az erővel tényleg rágjuk át magunkat szótárakon.
  Nézzük csak meg, honnan ismerem én azokat a szavakat, amik itt előfordulnak, vagy legalább egy részüket.
  A cilvēkset egy korábbi cikk írásakor néztem meg, amikor még egészen rácsodálkozásszerű volt a kapcsolatom a lettel, és rádöbbentem, hogy a človekkel azonos, mert hiszen volt egy balti–szláv nyelvközösség. A dzimtene nem jött magától, de a dzimt- igen, benne van az Esmu dzimusi šeit címében: Itt születtem. Szó szerint „vagyok született itt”, éspedig nőnemben, mert hiszen Karlīna Priedēna mégse énekelheti azt, hogy dzimis. A szülőföld nyilván azért nem dzimtenis, mert a zeme is nőnemű.
  (Közbevetőleg. Ahogy az -ene utóképzős szavak listáját nézegettem, megakadt a szemem egy szón: varavīksnene. A szótövet már ismerem, cikket írtam ezzel a szóval, szivárvány, de mi képződik belőle -ene képzővel? Hát a szivárványhártya. Lökött angolok egyszerűen átvették a görög szót, írisz, ami görögül szivárványt jelent ugyan, de ezt angolul senki se tudja – hát a lettek igenis a szivárványból képezik a szót.)
  A ģimene etimológiája szintén szerepelt már egy cikkben, nekem a Dziedošās ģimenes jön erre a szóra, az Éneklő családok nevű dalverseny. A vecāks, szülő szóhoz nincs asszociációm, az valószínűleg ebből a könyvből van. Annál több mindent tudok asszociálni a bērnshez. Először is azt a rengeteg alkalmat, amikor a sok-sok éneklő bērns mögött-mellett-alatt-között megjelent ez a szó valahol kiírva. Meg dalszövegekben is sokszor szerepel. Aztán ott van a testvérszava, az angol bairntól a skandináv nyelvekig mindenfelé megtalálható barn, bjarn változatokig és tovább; a lett szó valójában nem skandináv jövevény, hanem testvére ezeknek, voltaképpen teher a jelentése, amit a terhes nő cipel, aztán megszül, és ebből lesz a gyerek.
  Aztán itt van a māja. Ennek a jelentését is valamelyik dalszöveg kapcsán néztem meg, és meglepetéssel értesültem, hogy a protofinn maa átvétele, amit pont ismerek a finnből, de ott földet jelent. Ebből aztán a lettben „paraszti földek” → „parasztház” → „ház”, aztán ezt visszakölcsönözték a finnségi nyelvek, a finnben ma maja kunyhót jelent. (A dalocska, amit itt linkeltem, egyike a kevés dolognak, amire emlékszem Papp István nyelvkönyvéből, csak ott másképpen van írva, nem poika nuori, kisfiú jöjjön vele lakni a sziklára-hegytetőre épült kunyhóba, hanem tyttö nuori, kislány, és más változtatás is van a szövegben. Az előadó nemétől függően.) És találkoztam már olyan kifejezésekkel, mint mājas darbi (házimunka), mājas bērns (házigyerek) stb., egy szó mint száz, a māja szilárdan be van építve a gondolatvilágomban, ezerfelől kapcsolódik valamihez. Szó se róla, a könyv se csak itt említi, de más szavakat történetesen a könyvnek ebből a részletéből kellene megtanulni.
  Például ezt a szakaszt: garš, slaids, vidējs, neliels vai mazs augums. Nem tudom, mi a slaids és a vidējs, és most nem fogok utánanézni, viszont a garš, gara az hosszú, benne van a fejezet végi szójegyzékben, és a jelentését pont innen tudom: mert van ugyanebben a fejezetben egy másik részlet is.
  
  Az ilyenekkel lehet szörnyű zűrzavart okozni, mert nem elég, hogy a garš és a garšo együtt (egymástól fél oldalnyi távolságban) szerepel, de utóbbinak sikerült kimaradnia a szójegyzékből. És semmi közük egymáshoz, mert garš az hosszú, garšo viszont ízlik, és a mutatott részlet azt tudakolja, hogy kinek mi ízlik, mit szeret; barátomnak ízlik sült krumpli hússal, sör, kolbász és sajt, édesség.
  Liels az nagy, ebből neliels az kicsi, de mazs úgyszintén kicsi. Ez a könyv ötödik leckéje, szerintem korai szinonimákat bevezetni (igazából jóval korábban már megteszi).
  Az augums nagyon érdekes szó, töve az aug, vagyis nő. („Úgy értem, növekszik.” – Mágenheim Julcsi.) Ami összefügg az augusztussal. Ebből az -ums képzővel, ami szintén kedvenceim egyike, rögtön jön, hogy növés, termet. Embereknek van hosszú, slaids, vidējs, nem nagy vagy kicsi termete. Két szó megmaradt: ezeket nem ismerem, a lecke szószedetére kell hagyatkoznom. Ezek soha nem lesznek rendesen beágyazva, ha ennyiből akarom őket megtanulni.

2.

Most nézzünk valami mást. Illetve hallgassunk.

Dzīve rūgta, dzīve salda,
Nopil parafīns uz galda,
Cēlas dziņas, tumšas miņas,
Zaļas skuju adatiņas.

Logos sveču atspīdumi,
Zvaigznēm pretī palsi dūmi,
Klusiem vārdiem labu vēlēt,
Vecās labās plates spēlēt.

Būs jau labi, būs jau silti,
Birst no gaisa balti milti.
Maigus miegus atvelk peles,
Kūst uz mēles karameles.

Kāds pie loga pieklaudzina,
Sudrabzvaniņš nodzindzina,
Bet tu guli miegā grimis,
Nevainīgs, jo nepiedzimis.

A NANDO egyik karácsonyi dala. Hát azt, hogy a karamell hogy van lettül, innentől nem kell az embernek megtanulnia. Azokat a szavakat pedig, amiket innen elsajátítok, már egyből lesz mihez kötni. Valójában még egészen sokfelé.
  Így például salda az édes, nőnemben, mert a dzīve jelzője, ami pedig életet jelent (rögtön lehorgonyozható a živothoz a szlávból). A salds nagyon érdekes szó, ugyanonnan van, mint a sāls, azaz só, nátrium-klorid, aminek testvérei egész Indoeurópiában megvannak. De sót, sósat jelentenek. Egyedül a baltiban ment végbe az a változás, hogy a sósat jelentő szó egy idő után már „ízesített, kellemes ízű” volt, aztán később „édes”. (A salds litván alakja saldus, és a szócikkét olvasgatva azt hiszem, nagyon örülök neki, hogy nem litvánul tanulok. Szimfonikus zenekarra tényleg tündérszépek az ilyen szavak, mint saldžiausiuosiuose meg aukščiausiasis laipsnis, no de megtanulni…)
  Ehhez hasonló a magyarban is végbement egy másik szóval. A görög trógo azt jelentette, rágcsál, eszik, ebből tragémata nyalánkság, csemege; ezt átvette a latin, ahol lett belőle tragea, ételízesítő, ezt a szót elhozták nekünk, és egy ideig változatlanul használtuk, csak a magyar ajak könnyebben ejtette a gea helyett azt, hogy gya. És szerepel régi receptekben, hogy „trágyázd meg”, ami azt jelentette, hogy fűszerezd, ízesítsd. Később aztán elkezdték analóg módon használni a termőföld megfűszerezésére, hogy jobban teremjen, megízesítették. Csakhogy az az anyag, amit erre a parasztok használnak, a legkevésbé sem való asztal mellé beszédtémának, ezért amint a trágya szóhoz hozzátapadt az a jelentés, hogy szar, az eredeti konyhai jelentése pillanatok alatt eltűnt, valahol a 16. és a 17. század folyamán. (De a konyha kárpótolta magát: a tragea szerepel a franciában is, ahonnan a német közvetítette mihozzánk, mindhárom nyelvben úgy ejtik, hogy drazsé.)
  Ötletszerűen választva másik szót a karamellás dalból, zvaigzne. Ez nálam egyfelől kötődik a Zibsnī zvaigznes aiz Daugavashoz, másfelől a NANDO kislányok és mások több alkalommal részt vettek a Jaunās zvaigznes, Fiatal csillagok nevű dalversenyen, egyszóval a csillagot is tudom mihez kötni. A szláv szóra is könnyen ráismertem, звезда, hvězda, rögtön látszik a rokonság.
  Aztán itt van a sudrabzvaniņš. Olyan helyen találtam meg a magyarázatát, aminek semmi köze se a karácsonyhoz, se a karamellához, a periódusos rendszerben, egyszer elkezdett érdekelni, hogy mondják lettül az elemeket. A ķīmisko elementu periodiskā tabula nem különbözik más nyelvekétől, már láttam egyet-kettőt, itt is az ókor óta ismert elemeknek van saját nevük, amiket más nyelvek alapján nem ismerünk föl, és az új felfedezésűeknek nemzetközi nevük, persze saját fonetikával. Hēlijs, litijs, berilijs, neons, ezek világosak, kaptak szép lett hímnemű végződést, ahogy illik, de maguk a szavak nem változtak. Viszont a hidrogént lefordították szó szerint görögből: ūdeņradis, vízteremtő. Meg a nitrogén és az oxigén is úgy kapott nevet, mint a 19. századi magyar kémiában, ahol fojtónak meg savítónak hívták őket, de egyébként mindenki a görög vagy latin nevet kapta lettesítve (no persze az európium az eiropijs, hiszen olyan nem lehet, hogy eu), vagy a sok száz éve meglevő saját nevét viseli.
  No, ez utóbbiak közül egyik a sudrabs: ezüst. (De van dzīvsudrabs is, élőezüst, az a higany.) Azt pedig, hogy a szóösszetétel másik tagja mit jelent, tudom a Sarkanās kurpesből, skolā jau zvans tūlīt zvanīs, iskolában csengő mindjárt csengetni fog – sudrabzvaniņš minden utánanézés nélkül ezüstcsengettyűt jelent.
  Ezeknél persze sokkal többet is tudok. Ebből a dalból is, más dalokból is, helyenként egész sorokat, sőt versszakokat megértek. Igaz, ez idő szerint egyetlen dal sincsen, amit teljes egészében, elejétől végéig hiánytalanul megértenék, két okból. Mert ez eddig még sose volt célom, és mert helyenként kutya nehéz feladat. Ma már könnyebb valamivel, mint az elején, mert némi nyelvtant már elsajátítottam, többé-kevésbé vissza tudok következtetni képzett szóalakokból a szótári alakra. De lettül másfélmillió ember tud az egész világon, hát nem csoda, hogy gyengén van adatolva a nagy nyelvekhez képest. Amikor a kínai írásjegyeket tanulmányoztam, jóformán ismeretlen volt az a probléma, hogy valamiről nincs elég adat. A lettnél annál gyakoribb. Bármely információ csak úgy kerülhet föl a netre, hogy a másfélmillió lett beszélő valamelyike megírja, és ebben benne vannak a két- és a kilencvenévesek is, meg akik nem neteznek, nincsenek birtokában a szükséges műveltségnek, vagy leginkább eszükbe se jut, hogy nekem problémám lehet, ha az adott dolgot nem tudom.
  Erre tipikus példa a zubrīties. Talán a legelső dal, amit lettül hallottam, a 2014-ben fölvett Dzeguzīte volt, az akkor még hattagú NANDO az Aprīļa pilienin énekelte. Pár szó már akkor megragadt a fejemben, ezek egyike a zubrīties. Egyszer utánanéztem, lehetetlen volt bármi infót kideríteni, majdhogynem hapax legomenonnak tűnt, pedig nem hallhattam félre, a dalszöveg is megvan a neten. (Elég sok megvan, legalább ugyanennyi elérhetetlen.) Végül ma éjjel, amíg ezt a cikket írtam, utánajártam. Azt már egy ideje tudom, hogy ige, mégpedig reflexív. Ezen belül már könnyű behatárolni, például a cepties (sülni) igének csak hét további alakja végződik -tiesszel, miszerint cepaties ti sültök, cepāties ti sültetek, cepsieties és cepsities ti sülni fogtok, cepieties süljetek, valamint cepoties és cepšoties a relatív jelen és jövő ideje, bármit jelentsen is ez, illetve cepoties a hímnemű, egyes számú ragozhatatlan melléknévi igenév is. Hogy az mi fán terem, fogalmam sincs. Szóval a -ties reflexív ige, mindenesetre, és feltehetően zubrīties az főnévi igenévi alak, mert nem illik rá a többi alak képzési formája. De mit jelent?
  Átrágtam magam a netes találatokon. Szerencsére nemcsak Wiktionary van, hanem Tildes Tulkotājs is, sokkal többet tud, tényleg sokkal nagyobb a szókincse. (Sőt van benne egy jaunums is, izmēģināju neironu mašintulku, akarom mondani kipróbáltam az idegsejtületi gépülkedési fordítózáskolódmányt, akkora marhaságokat dobált ki, mint az Éden bolygón az űrhajósok fordítógépe, amikor átkapcsolták polivalenciára.) Mármost van egy nagyon nagy bajom az orosz nyelvvel. Nem tudok. Ezért kénytelen vagyok beérni az angollal, mármost ebből viszont az lesz, hogy olyan szavakat kapok, amikkel nem tudok mihez kezdeni. Bármely CVC alakú angol szónak egymillió jelentése van, tessék kipróbálni, de szerencsére jó sok ilyen szót kaptam, és ha az egyik azt jelenti, hogy kesztyűsbáb, őzike, hajóhinta, furulya vagy sajtóattasé, a másik azt, hogy balkanizálódás, zsírsav, cukorborsó, sajtóattasé vagy repülősó, a harmadik meg azt, hogy ökörszem, sajtóattasé, szavazóbiztos vagy dágvány, akkor némi trükközéssel ki lehet találni, hogy a helyes megfejtés a vasalódeszka. Szóval meglehetős küzdelmek árán meglett a zubrīties fordítása, és kiderült róla, hogy argó szó, benne se is van a szótárakban, eleve esélyem se volt. Azt jelenti,
  

3.

Mármost jön ugye a kérdés, hogy akkor hogyan kellene nyelvet tanítani. Hát ezt biza nem tudom. Az világos, hogy úgy, ahogy a könyvek csinálják, nem. Elsősorban is kerülni kell, hogy a nyelvtanuló elaludjon a leckén. Az a fajta nyelvtanítás, hogy ez itt egy parancsnok, ez itt egy fogaskerekű, a vízilovak elöl vannak, a nyalókagyárosok jobbra vannak, a csalánkiütések fülének hegye zöld, az hipnoterápia, nem nyelvtanulásra jó, hanem kialvatlanság ellen. De remekül. A tanulót motiválttá kell tenni. A motivācija kétrétegű. 1. Meg akarok tanulni lettül. 2. Ezt a konkrét leckét, mondatot, szót itt most pont meg akarom tanulni.
  Természetesen az abszolút nonpluszultra nyelvkönyv, amire nem borul rá az ember aludtában, az a Czobor–Horlai. Két baj van vele. 1. Nem lehet belőle megtanulni lettül. 2. Angolul viszont már tudok. Én abban látom a könyv előnyét, hogy (talán az első két leckét leszámítva, ahol még tényleg minimális a szókincs) közvetlenül érdekeltté teszi az olvasó-tanulót a folytatásban. Tudni akarjuk, mi történik a gengszterekkel és az építészékkel. Szerintem ez a fő szempont. Hogy egy darab történetre épül az egész, nem szakadozik szét összefüggéstelen olvasmányok sokaságára, amik között időrendi kapcsot csak az teremt, hogy a nyolcadikat nem érthetjük meg, amíg el nem sajátítottuk az első hétben levő szókincset és nyelvtani anyagot. Ez még a Baghy-könyvnél is probléma, a könyv másért olyan jó, tartalmilag az is egy összefüggéstelen olvasmánysokaság. Ezt akkor látjuk tisztán, ha fellapozzuk bármelyik leckénél úgy, hogy már értjük a nyelvet: a Baghy-könyv tetszőleges résznél érthető, de a Czobor–Horlai nem, mert nem tudjuk az előzményeket (hiszen sok évvel azelőtt olvastuk és a nyelvet tanultuk meg, nem a könyvet betéve).
  Tőlem lehet krimi, ifjúsági regény vagy pornósztori, mit bánom én, csak ne kelljen elaludni a könyvön. Ez itt egy könyv. Ez egy füzet. Ez egy radír. Ez egy kréta. Ez itt az asztal. Ez itt… hé, várjál már, a szobában az összes tárgyat föl akarod sorolni és megtanulni a nevüket?! A szekrény zöld? Nem, barna. Az asztal kék? Nem, az asztal fehér, nem látod? A mennyezet fekete? Szépen is néznénk ki, ha a mennyezet fekete lenne, az fehér. A szék sárga? Ide figyelj, te leltárat akarsz csinálni a szoba bútorzatának színéről?! Péter filmrendező? Nem, hentes. János filmrendező? Nem, János is hentes. Akkor talán Ödön filmrendező? Nem, Ödön vásárló. Tehát Ernő filmrendező? Nem, baszd meg, ez itt egy rohadalom hentesüzlet, ahol mindenki hentes vagy vásárló, de ide filmrendezők nem járnak szafaládét vásárolni! Értem. Köszönöm. Nagyon kedves öntől, hogy megtanított arra, hogy ide filmrendezők nem járnak szafaládét vásárolni. Szívesen, de te robot vagy, mondd?
  Ilyen beszélgetések születnének, ha a nyelvtankönyvek első leckéinek párbeszédeit normális emberi válaszok követnék. Most próbáljunk meg valami mást. Képzeljük el egy tankönyv első leckéjének ezt.
  Reggel hétkor valaki telefonált a rendőrségre. Azt mondta: gyilkosság. Semmi többet. Fél nyolckor ugyanaz a hang telefonált. Azt mondta: százezer euró. Nem mondott többet. Nyolckor megint telefonált és azt mondta: a polgármester.
  A sztorit a Kissyből loptam, oda pedig Ed McBaintől került, de nem ez a lényeg. Ez már egy történet kezdete. A szókincs egy kicsit nagyobb, mint a „das ist das Klassenzimmer – was ist das? – das ist das Klassenzimmer – das ist das Fussboden – was ist das? – das ist das Fussboden” típusú rémségeknél, és megjegyezhetőbb. Folyton ugyanazokat a szavakat ismételem én is, ami történetben nem jó, de nyelvtanuláshoz kell az ismétlés, és nem dobálózhatok szinonimákkal rögtön az elején. Nézzük meg, át tudom-e tenni lettre. Ha ez igazi tankönyv lenne, olyasvalaki írná, aki folyékonyan, sőt magas szinten beszéli a célnyelvet, de most csak kísérletezünk.
  Septiņos no rīta kāds sauca policiju. Viņš saka: slepkavība. Neko vairāk. Pusastoņi to pašu balss sauca. Viņš saka: simts tūkstoši eiro. Nesaka vairāk. Astoņos vēlreiz viņš sauca un saka: mērs.
  Lett anyanyelvű ember a fejét fogná, de a szöveg nehézségi fokát szemlélteti, hogy a Tildes Tulkotājs segítségével, jószerivel szavanként át tudtam ültetni. A lényeg azonban nem ez, hanem hogy van egy rendőrségünk, egy zsarolónk, aki gyilkosságot tervez, és van egy polgármesterünk. A továbbiakban ki lehet bontani a sztorit, vagy lehet belőle csinálni bármit, jöhet egy öregember, aki erről az egészről mesél, mert mégiscsak megölte a polgármestert és húsz éve börtönben van, a lényeg, hogy ezt folytassuk, és ne szóljon a második lecke olvasmánya már egy vidáman ugráló kék sárkányról a Mesebolygó sárga rétjein. Akkor se, ha majd öt leckével később ez a két szál találkozik, nyelvkönyvet írunk, nem regényt, itt nem lehet ilyeneket csinálni.
  Amint látható, én rögtön az elején túlléptem az „ez könyv, ez asztal, ez kutya, ez ló, ez unalom” szintű főnévjegyzékeken. Ki velük! Mert ez tömény unalom. Értelmes, igazi szöveget tessék a nyelvtanuló kezébe adni. Mit tetszenek gondolni, azokból a dalokból, amiket én meg akarok érteni, hányat szántak olyan közönségnek, amelyik egy árva nyikkot se tudott lettül, mielőtt kézbe vette a dalszövegeket? Hát egyet se. Normál köznyelvi lett nyelven vannak, a zubrītiesről konkrétan már tudom, hogy a sztenderd szókincsben nincs is benne. A dalok célközönsége nem én vagyok, hanem azok a kamaszok, akik nyelvileg meg mindenhogy tökéletesen értik azt, hogy Ej, cik gribi zubrīties, it neko tu negūsi, kāpēc būt par žubīti, ja var būt par dzegūzi?, vagyis Ej, mennyit akarsz biflázni, semmit nem nyersz vele, miért akarsz pinty lenni, ha lehetsz kakukk is?
  Persze lehet, sőt remélhető, hogy a gyilkosság éppúgy fölösleges lesz a valóban használandó szókincsünkben, mint a biflázni. Egyikhez se ragaszkodom. A krimiről Lomb Kató is megjegyezte, hogy érdemes foglalkozni vele, mert tudni akarjuk, hogy ki a gyilkos, illetve azt már a krimiirodalom-tudomány tudja, hogy a legérdekesebb bűnügy mindig a gyilkosság, mert azt követhették el a legtöbbféle okból. De tőlem lehet az a szöveg családregény vagy science fiction, bánom is én, csak érdekes legyen. Mert az vonzza magával az olvasót, aki így marad meg tanulónak.
  Igen, lehet az elején olyasféle, mint a Czobor–Horlai, hogy bemutatjuk a főszereplőket, ez és ez vagyok, ilyen és ilyen vagyok, aztán egy-két tárgyat veszünk elő, amikre majd szükség lesz, de csakis olyanokat, nem pedig „ez egy füzet, ez egy ceruza, ez egy könyv”, hanem ha mondjuk maradunk a gyilkosságnál, akkor akár „ez egy ciánkális üvegcse”. Hogy a nyelvtanulónak feltehetően az életben nem lesz szüksége erre a kifejezésre? Annyi baj legyen. Azokra sincs, amiket a mostani könyvek tanítanak, kréta, spongya, ablakpárkány, az osztályterem egész berendezése, mert abból indulnak ki, hogy a tanulók egy osztályteremben ülnek, ami pontosan ugyanúgy néz ki, mint 1850-ben vagy 1610-ben néztek ki az osztálytermek, és a könyvet kinyitva csupa ismerős tárgyat látnak. Rossz kiindulás, kétszeresen is, mert egyrészt lehet, hogy a parkban ül egy darab tanuló a padon, másrészt ha pont mégis az osztályteremben ül, akkor sem érdekli annak a berendezése. Attól, hogy mikor japánul kezdek tanulni, pont a Moulin Rouge-zsal szemben lakom egy kis manzárdszobában, még nem fog kifejezetten érdekelni, hogy mondják japánul a Moulin Rouge-t és a manzárdszobát, ha ennek az az ára, hogy miután a könyv ezt közölte velem, halálra untat az időjárással és a tarajos gőték szaporodásával.
  Visszatérve a gyilkosságos példámhoz, függetlenül attól, hogy gyilkosság-e csakugyan, vagy esetleg annak érdekfeszítő leírása, hogyan lopott Jerry világraszóló méretű sajtot a hűtőszekrényből anélkül, hogy Tom észrevette volna, határozottan úgy gondolom, hogy a végletekig leegyszerűsített nyelvtant el kell felejteni. Igen, azt lehet, hogy a supinumtőből képzett harmadik plusquamperfectum ablativus respectivusának passzív infinitivusa ne szerepeljen az első néhány leckében, sőt ha valamilyen nyelvben tényleg létezne olyan rémség, amit itt összehablatyoltam, hát az lehetőleg az egész könyvből maradjon ki, majd akik doktorálni akarnak belőle, azok megtanulják. De azt, hogy az első leckében csak a létigének két alakja szerepel, van és vannak, a másodikban ehhez hozzájön a jön, a harmadikban már a jönnek is, ezt el kell felejteni. Mert így nem lehet életszerű szituációkat létrehozni. A gyilkosságos példában múlt időt használtam, mert általában ez a szépirodalom normál igeideje, de nem ragaszkodom hozzá, a Nyolc évszak például komplett regény és teljes egészében jelen időben van írva. Én is írtam már kisregényt jelen időben. Lényeg, hogy életszerű legyen. Némileg le lehet egyszerűsíteni, mint mondjuk a Harry Pottert, ahol (legalábbis az első kötetben, az angol eredetiben) valaki megszólalni körülbelül hatféle igével tud, mondta, kiáltotta, üvöltötte, suttogta, kérdezte, gondolta, ez a készlet. Vagy valami efféle. De tessék életszerű nyelven fogalmazni, mert a tanuló a nyelvet majd életszerű szituációkban szeretné használni.

4.

Apropó életszerű szituációk, Volt már alkalma vietnami őserdőt látni? Igen, nagyon nagy szerencsém volt, a vietnami elvtársak egyszer elvittek engem a Cúc-phương őserdőbe. Ez a kedvenc mondatpárom a vietnami társalgási zsebkönyvből, ami tényleg nem nyelvkönyv, nem ez a célja, nem lehet belőle megtanulni se vietnamiul, se magyarul. Más a gond. Ez a mondatpár vietnamiul: Ðống chì có dịp nào đi thăm một khu rừng cổ đại ở việt nam chủa? Có, tôi rất may mắn là dựơc các đống chì việt nam đủa di xem rừng cổ đại Cúc-phương. A vietnami olvasónak a magyar szöveg kétségkívül pont ugyanolyan értelmetlen szóhalmaz, mint a magyar olvasónak a vietnami. (A könyv kétirányú, mindkét országbelieknek szánták.) Az őserdő neve az, ami fix, meg Vietnam neve, és az elvtárs = đống chì megfelelést a bevezetőből már tudjuk. Ha tehát ezek bármelyikét ki akarjuk cserélni más szóra, meg tudjuk tenni. De szeretném én látni azt az embert, aki akár az egyik, akár a másik nyelven, ha azon egyébként nem tud, tehát rászorul a könyv használatára, akármilyen tört nyelvű, de emészthető mondatot tud megfogalmazni abban az esetben, ha
  – nem egyszer vitték el az őserdőbe, hanem kétszer;
  – nem a vietnami elvtársak vitték oda, hanem az amerikai hadsereg vitte vietnami elvtársakra lövöldözni;
  – senki se vitte el oda, hanem sétált a városban, kitévedt egy mellékútra, és egyszer csak ott volt az őserdő;
  – a vietnami elvtársak vitték el ugyan, de nem tartja nagyon nagy szerencséjének, mert a barátnőjét megette egy tigris.
  A könyvet 1974-ben adták ki, amikor senki se gondolhatta, hogy negyven év múlva már pillanatok alatt ki lehet majd deríteni, hogy a tigris vietnamiul hổ, de ez a könyv még nettel megtámogatva is alkalmatlan arra, amire szánták.
  Fontos különbség a nyelvkönyvek és a társalgási zsebkönyvek között, hogy előbbiek általános nyelvtudást igyekeznek adni, utóbbiak pedig előregyártott mondatpaneleket, amiket akár föl se olvasson az, akinek olyan rossz a kiejtése vagy nem is jutott ideje megtanulni, elég rámutatni a könyvben a mondatra. Adott célra akár készülhetnek olyan könyvek is, amikben kizárólag arról esik szó, hogy mennyi szenet jövesztettem a múlt héten, milyen fúrófejjel dolgozol, tetszik, hogy milyen újszerű ácsolattal épült a főtéd, mert bányászoknak szánják, akik nemzetközi bányászati kongresszusokon találkoznak és eszmét szeretnének cserélni. Ezzel nincs gond. A nyelvtanításhoz ez ott kapcsolódik, hogy ilyen mondatokra a valódi nyelvtanulónak is szüksége van. Lenne. De Lomb Kató hiába közölte velünk világosan, hogy melyik a legfontosabb szó egy nyelvtanulónak, én még mindig nem tudom lettül. Magyarul így hangzik: „Tess_éééé^éék?”
  Léteznek eleve fontos szavak és kifejezések, amik minden nyelven nagyjából egyformán kellenek. Az Omniglot gyűjteményében közel háromszáz nyelven lehet már megtalálni, hogy mans gliseris ir pilns ar zušiem. Innen tudom, hogy kérem az lūdzu, bocsánat az piedod, viszont a NANDO felvételeiről tudom, hogy köszönöm az paldies. De hát azért lenne még bőségesen. Mert az az életszerű szituáció, hogy „Szia, hogy vagy? Kösz, megvagyok, hogy megy sorod? Kicsit meg vagyok fázva, tudod, amilyen fagyok vannak mostanában… Aha, nálam a fele termés odalett. Hú, az durva!” – nem pedig az, hogy „Üdvözlöm körünkben, Nyikolajevszkovicseszkij kartárs, kérem, foglaljon helyet és adja elő mondandóját. Köszönöm kedvességét, Csandraguptasákhanabhúmidrászana kartárs, módfelett örvendek, amiért elragadó városkájukban tehetem tiszteletemet. Mindenekelőtt szeretném kifejezésre juttatni a központi vezetőségben tevékenykedő kartársak magas fokú nagyrabecsülését, ugyanakkor néminemű neheztelésüket egynémely problémák folytán, melyekkel kapcsolatban részletekbe bocsátkozom.” Mert például a Nītiņa–Laczházi-féle könyv első leckéjének első két szava, a címet leszámítva: Labdien! Iepazīsimies. Jó napot. Megismerkedünk. Ez nekem akkor is gyanús, hogy életszerű-e, ha tudom, hogy a lettben nincs „ismerkedjünk meg” igealak, mert felszólító mód csak második személyben létezik.

5.

Olyan nyelvnél, mint a lett, a tanulás létfontosságú kelléke az etimoloģija. Azt el tudom fogadni, hogy ha európai ember valamely pápua nyelven tanul, akkor ennek nem veszi hasznát. De indoeurópai nyelvnél, amely ezer szállal kötődik a nagy közös nyelvkincshez, ugyanakkor – mint a lett kifejezetten – jócskán el is távolodott már nála, ezt vétek nem bevenni a tanulásba. Egy-két korábbi cikkünkben láttunk már példákat a szavak történetére és rokonságára, most nézzük meg egy-két szó bokrát. A szóbokor nagyon hasznos dolog, a szavak összefüggenek, logikusan összekapcsolódó családokat alkotnak, amelyeknek tagjai segítenek megtanulni egymást.
  Vegyük például a már említett augt igét. Növekszik. Most hagyjuk a rokonságot más nyelvekben, maradjunk a letten belül. Audzināt az fölnevel, oktat, fejleszt, egy kauzatív -ināt képzővel, ami a g-t dz-vé lágyítja. Mint turp tovább, turpināt folytat, és természetesen saldināt édesít. Mert bokra a szótöveknek és az egyes toldalékoknak is van, külön-külön, nemcsak az azonos tövű szavak segíthetnek megjegyezni egymást, hanem az azonos képzővel ellátottak is. Lássuk tovább. Van audzēt, ami nagyjából ugyanaz, mint az audzināt, de inkább növeszt, és ebből audzējs, daganat. Van augs, ami egyrészt növény, másrészt egy melléknév, ami egészet jelent, időre vonatkoztatva, de ugyanabból az igéből ered (növekvő → egész időn át tartó → egész). (Továbbá, hogy egyszerű legyen, az alapige harmadik személyű jövő ideje is augs.) Van auglis, ami az augs ágain aug, vagyis gyümölcs, ebből augļi dārzs gyümölcs kertje, augļi koks gyümölcs fája. Van auglīgs, növékeny, akarom mondani termékeny, gyümölcsöző, ebből auglīgums termékenység, auglība pedig az igei tőből egy másik képzővel, de szintén termékenység. A kopa (csoport) szóval való összetétellel augļkopība „gyümölcscsoportosítás”, azaz gyümölcstermesztés, aki ezt végzi, az hímnemben augļkopis, nőnemben augļkope. Vissza megint az igéhez, augša valaminek a növött része, teteje, emelet, padlás, magaslat, felsőbbség (társadalmi), magas énekhang, augšup az fölfelé, összetételként augštece folyó felső folyása, mert tece az folyás, patak. Augsts magas, nagyméretű, kiváló, ünnepélyes, de hangfekvésre is mondható, ebből augstums magasság (emberé, énekhangé), augstība viszont fenség. Augsne az talaj, nem azért, mert abból növekszik minden, hanem mert az a föld legfelső rétege; ennek -sne képzője egy családba tartozik a következőkkel: nāk – nākotne (jön – jövő, futurum), zināt – zinātne (tud – tudomány), jauna – jaunatne (fiatal – ifjúság, a fiatalok összessége), tagad – tagadne (most – jelen idő). És van augsme, ami költői szóval növekvés, bimbózás, virágzás, ez viszont egy -sme képzővel jön, mint izteikt – izteiksme (kifejez – kifejezés, nyelvtanban igemód).
  Persze attól, hogy ezt így elsorolom, még nem lesz könnyebb őket megtanulni, mint a könyvben azokat a szójegyzékeket. Kontextusba kell őket helyezni, életet vinni beléjük, de igenis érdemes együtt venni őket, egy-egy szóbokrot vagy annak részét. Valahogy úgy, ahogy Tótfalusi István csinálta A forró kutyában.


  Vagy bárhogyan, csak legyen élet a szövegben, legyen értelme olvasni akkor is, amikor már megtanultuk a nyelvet. A Czobor–Horlai angolul jól tudó embernek egy jópofa, bár persze nem túl izgalmas kis krimi.

6.

S még valami. Számomra másodlagos fontosságú, mert nem tervezem, nincs is értelme terveznem, hogy beszélni is fogok lettül, én elsősorban érteni szeretnék – éneket, írást, beszédet –, de azért egy igazi nyelvkönyvnek illik foglalkozni a kiejtéssel is. Az angol és francia könyvek nagyon sokat foglalkoznak vele, érthető módon, hiszen a helyesírásnak a kiejtéshez minimális köze van. Király Rudolf a spanyol, Papp István a finn kiejtésnek röntgenfelvétel pontosságú leírását adja. Stb. Nītiņa–Laczháziéknak ez nem annyira sikerült. A könyv gyakorlatai között felbukkannak ugyan feladatok, ejtsük ki ezeket meg amazokat a szavakat, de ennek nem ez a módja. Azért sem, mert rendszeresen kérdez olyan szavakat, mint zaķis, kaķis, ķert, ķemme, de ennek semmi értelme, aki egyszer megtanulta, hogy a ķ betű ty hangot jelent, annak ezekkel a szavakkal többé nincsen problémája – de még inkább azért nem, mert ahol viszont probléma van, azokat a szavakat minden egyes előfordulásukkor jelölni kellene. Ez pedig az e hang, amiből kiejtésben kétféle van, az írás viszont csak egyféle betűt használ. A nyelvtanulónak, amint meglátja, hogy labdien, iepazīsimies, es esmu skolotāja, tudnia kell, hogy melyik e-t hogyan ejtse. A Latviešu valodas darbības vārdu tabulas, azaz Lett igeragozási táblázatok című kiadvány ékezetet tesz a betű alá: e̹smu, ami nekem tetszik, mert nem rontja el az írásképet (ha a tanuló egy æsmu írású szót szokna meg, a rendes helyesírású szó később szokatlan lenne), egy effélét kellene használni.
  Van még egy probléma: a zenei hangsúly, pontosabban intonācija. Van róla leírás a Wikipédiában, ami elég semmitmondó, a Youtube-on semmiféle bemutatót nem találtam, pedig angolul és lettül is kerestem, jelenleg annyit tudok, hogy háromféle intonācija van, egyenes, eső és törött, és ettől függően egy „lúaksz” ejtésű szó jelenthet tavaszi hagymát, ívet vagy ablakot (írva az első kettő loks, a harmadik logs), ami nem nagyon mindegy. Tankönyvben jelölni kellene, hogy melyik szót melyik intonācijával kell ejteni.
  Ja, és az o betű. A könyv nagy figyelmet szentel a ténynek, hogy ezt a betűt lett szavakban ua diftongusként, idegen szavakban o-ként kell ejteni, és szól, hogy melyik melyik. De csak a szójegyzékben, amikor a tanuló már esetleg néhányszor kiejtette, hogy nejruansz, mert a neirons betűsorból nem jön rá egykönnyen, hogy az a neuronnal azonos. Én ezt is jelölném, éspedig a betű alatt, mert egyszerű szabálynak tűnik, hogy „a betűk alatt levő jeleket csak a tankönyv használja, a rendes helyesírás nem”. Tehát azt írnám, ọkto̠bris, ponttal jelölve a rövid o-t, vonallal a hosszút.
  S amit nem kell jelölni: a veláris l. Erről elég lenne szólni, hiszen az l mindig veláris, de a könyv egy szót sem szól erről. Pedig ez a lett fonetika egyik fontos jelensége.

»»»»»»