Hatmillió-háromszázhetvenegyezer-hétszáznegyvenegy forint
Hát, kérem, ennyibe kerül, ha egy családban négy mozgássérült van, akik szeretnének együtt elmenni hazulról. Ennyibe került, és még csak meg se valósult, mert mire ezt a pénzt kiadtuk, már csak kettő maradt a négyből.
Megkaptam a bank végelszámoló levelét, és egy kicsit számolgattam.
Ez a havi befizetések grafikonja. Alul az év és a hónap áll, balról az összeg. 40 486 forintról indultunk 2005 májusában, aztán a következő év nyarára-őszére megközelítettük a havi 46 ezer forintot. Ez már elég sok volt, de kaptunk egy kis könnyebbséget, 2007–2008 legnagyobb részében nem emelkedett 42 ezer forint fölé, sőt 44 ezer fölé is csak egyszer. 2008 nyarán voltak a legalacsonyabb részletek, 37 655 forint volt az egész futamidőben a legkisebb szám, 2008 augusztusában. Aztán év végére megugrott, és tavaszra fölszárnyalt 54 ezer fölé; mit mondjak, nem örültünk. Akkor megint visszacsökkent 48, majd 46 fölötti összegekre, és 2009 hátralevő részében így maradt. 2010 tavaszán megint ugrálni kezdett, átlépte az ötvenezret, annál kisebb összeget többé nem is fizettünk. Szeptemberben 55 500 forint, megint ugrált, aztán februárban lett meg a rekord, 55 573 forint. Végül 51-53 ezer forintokkal fejeződött be, utoljára 51 513 forint volt.
Úgyhogy az összesítés a következő.
Az autó ára 4 438 000 forint volt, ennek a felét egyben fizettük ki, nagyrészt persze baráti kölcsönökből. A hitelt a maradék 2 219 000 forintra vettük fel, és végül kifizettünk 3 236 741 forintot. A kölcsön tehát 1 017 741 forintba került, ezzel az autó teljes ára 5 455 741 forint. Ehhez jön még az emelő 916 000 forintért. Az összesen 6 371 741 forint. Nem számítva természetesen a kétféle biztosítást, a műszakit, a szervizelést, a benzint.
A THM tehát 45,8% volt. Havonta átlag 44 955 forintot fizettünk ki. Az utolsó egy évben a 33 300 forintos rokkantjáradékom helyett már masszív 40 915 forint özvegyi nyugdíjat kapok.
A köszönet speciális fajtája illeti meg a fogyatékosszervezeteket, amik világossá tették, hogy csak magunkra számíthatunk, rájuk semmiképpen. A köszönet legfelsőbb foka Feketéné Mártát illeti, aki a „te fizetsz, én dirigálok” elvét tökélyre fejlesztette, és olyan gyakorisággal tagadta meg tőlünk a szállítószolgálatot, hogy a rengeteg lemondott orvosi kezelés miatt már attól tartottunk, hogy Krisz egészsége károsodik miatta. Nélküle talán soha nem láttuk volna be, hogy egyedül kell boldogulnunk, mert a fogyatékosszervezetek nem értünk vannak, hanem ellenünk.
További köszönet illeti Kogon Mihályt, aki azt mondta, hogy vannak alapítványok, amikhez fordulhatunk. Ekkor megkértem, hogy mondjon egyet. „Mondani fogok.” Ez volt a válasz. 2004 novembere óta várom, hogy mondjon egy alapítványt. Köszönet illeti Korózs Lajost, aki ott ült mellette, és ő se mondott alapítványt. Soha semmilyen alapítvány nem segített nekünk, sem ebben, sem másban. Korózs Lajosnak átadtam a miniszternek, Göncz Kingának írt levelünket, megkérve, hogy adja át neki. Megígérte, aztán odaadta ugyanannak a Forgónénak, akinél minden elképzelhető levél landolt akkoriban, és aki minden alázatos instállást zsigerből visszautasított. Korózs Lajosnak megköszönöm, hogy megtakarította nekünk egy fölöslegesen megírandó levél postaköltségét, és ennél bonyolultabb feladattal nem is szándékozom megbízni többé.
Köszönet illeti Gyurcsány Ferenc valamelyik tanácsosát, a nevére nem emlékszem, aki sajnálta, hogy a miniszterelnök úrnak nincs kerete a mi támogatásunkra, ámbár mi nem pénzt kértünk tőle, hanem befolyást. Köszönet illeti Orbán Viktort, akinek kormányra lépésétől rögtön az egekbe ugrottak a törlesztőrészleteink, valamint Szíjjártó Pétert és Kósa Lajost, akinek huhogásától még az egeknél is magasabbra.
Legvégül valóságos köszönetet mondunk mindazoknak, akik segítettek nekünk, az elején, a közepén, a végén, kis összeggel, nagyobbal, bármekkorával. Ők tartották bennünk a hitet, hogy ebben az országban nemcsak percemberkék vannak, hanem igaziak is.