Garázs a söprű fogságában

  Jövünk befelé, csukjuk le a garázsajtót. Olyan rendszerű, mint a képen. És nem csukhaszik le. Többször is megpróbáljuk, és nem. Juszcse. Hát odamegyünk megnézni.
  Nem kellett volna.
  A söprű feje belóg a garázsajtó bal vége alá. Azazhogy ki, belülről. Hát megnyomom a gombot, hogy lejjebb gyüjjön és kinyomja onnan. Vagy hogy észlelje, hogy akadályba ütközött és följöjjön. Vagy csináljon akármit. Én oldjam mög helyette?!
  Nyomkodja, préseli a söprüvet, de nem boldogul. Kicsit lejjebb jön, rányom a söprűre, aztán vissza. Kicsit vissza. Baszki, kapu. Ha fölmennél egészen, akkor kivenném azt a kúva söprűt és nem állnánk itt hárman a semennyi fokban!
  Egy darabig kínlódunk, hogy kiszabadíjjuk, aztán belátom, hogy ez nem buli, úgyhogy metszőollót és pillantást ragadok és azzal kezdem darabolni a söprüvet. Szükség takarítóeszközt bont, ugye. Hamarosan cirokszőnyeg borít mindent, de a söprű nem mozdul onnan, nem és nem. A kisajtón át be lehet menni a garázsba, szóval már belülről is támadjuk, a söprű utál minket és nem megy onnan. Továbbra sincsen odakint semennyi fok. Rohadék Celsius.
  Kalapács, feszítővas, fogó, fűrész. Nem segítenek. Eltelik másfél óra, négyen, aztán már öten gyötörjük, a söprű romokban, a garázsajtó se té, se tova.
  Végül előkerül a kúcsa. Mert olyan is van neki. Azzal kézi mozgatásra lehet rávenni, valahogy. Végre sikerül. De ilyen feladatok ellátására azért a jövőben táboroztatni fogok a kertben egy páncélosdandárt. Hárman emelik föl a kaput, mire sikerül kitépni alóla a söprű roncsait. Azt kihajítom a kertbe, egy csomószor föl-le járatom a kaput, hogy lássam, múkodik, és mindent, aminek nyele van, eltakarítunk a közeléből, mostantól söprűre, kerti szerszámra tilalom van a kapu közelében.
  Több mint egy évtizeddel ezelőtt a piacon vettem ezt a söprüvet a piacon egy öreg, fogatlan nénitől. Odamentem és azt mondtam: nekem olyat adjon, amelyik százhússzal tud menni.
  Nevetett és olyat adott.

»»»»»»