Fogyatékos az érdekvédelem (Pirítós)
Ha az ember fogyatékosként éli napjait, előbb-utóbb elgondolkodik néhány dolgon. Mi is ezt tettük; az apropót bármi szolgáltathatta volna, de ezúttal egy félmondat volt az Esély című tévéműsor november 27-i adásában, amely így hangzott: „a családok tájékozatlanok”. Jelen pillanatban teljesen érdektelen, hogy milyen kérdés volt az, amiben a családok tájékozatlanok; hogy ki mondta, hol mondta, miért mondta. Általánosságban elmondható, hogy a fogyatékosok és családjaik tájékozatlanok. Pont. Mindenben tájékozatlanok. De miért is?
Mert fogyatékos az érdekvédelem. E szón nagyon sok mindent értünk, azt is, hogy valaki kiáll jogaink és érdekeink képviseletében és ellenérdekű felekkel szemben megvédelmezi azokat mihelyettünk – és azt is, hogy egyszerűen csak ott ül a megfelelő ponton, ahol meg lehet találni, föl lehet neki tenni a szükséges kérdéseket, és megadja a válaszokat.
Álljunk meg ennél az utolsónál egy pillanatra. Ma Magyarországon egy átlagos fogyatékos 1. nem találja meg azt a helyet, ahol a megfelelő ember ül, 2. ha mégis megtalálja, akkor nem kapja meg azokat a válaszokat, amikre szüksége van. A Pirítós szerkesztői is föltettek már nem egy helyen nem egy kérdést közemberi minőségükben, és a válaszokkal őszintén szólva ritkán voltak megelégedve. Azt a legritkább esetben lehet egyértelműen elmondani, hogy a szükséges információnak birtokában levő személy megtagadja a felvilágosítást. Ad ő információt, hogyne adna, éppen csak az téves, éppen csak a felét tartalmazza az igazságnak, illetve nagyon sokszor azt az információt kapjuk vissza, amit mi magunk szolgáltattunk.
Erre példa G. János esete, aki a minap felhívta a megyei mozgássérült-egyesületet (János kérésének megfelelően a megyét nem nevezzük meg), hogy megtudakolja: miképpen juthatna hozzá egy elektromos tolókocsihoz anélkül, hogy a megye túlsó végébe kellene utaznia ahhoz az egyetlen orvoshoz, akinek ilyesmire receptírási jogosultsága van? Magyarán: mikor lesz a megyeszékhelyen megint ilyen joggal felruházott orvos? De kérem szépen – felelte az egyesület –, hát itt van dr. X. Y. a megyeszékhely ilyen és ilyen kórházának ilyen és ilyen osztályán, őhozzá kell fordulni, ő írhatja fel az elektromos tolókocsikat. Ez tévedés, felelte János, az említett orvos jogosultsága negyedévvel ezelőtt megszűnt. Meg-e? – csodálkozott az egyesület –, mi erről nem hallottunk. Elkérték János telefonszámát azzal, hogy utánanéznek a dolognak. S így is tettek: félórán belül visszahívták Jánost és tájékoztatták, hogy dr. X. Y., a megyeszékhelyen tevékenykedő, elektromos tolókocsik felírásának jogával eddig felruházott orvos negyedévvel korábban elvesztette ezt a jogát, adminisztratív okokból. Igen, felelte János, és mikor lesz utódja ebben a jogkörben? Hát azt mi nem tudjuk, felelte az egyesület.
Bizonyára tetszenek látni a problémánkat. János először is tájékoztatta az egyesületet arról, amiről annak egyébként alapvetően, hivatalból tudnia kellett volna már negyedév óta; elsőbben is azt nem értjük, hogy miért nem tudott az egyesület semmit. Hol volt az egyesület? Hogyan tevékenykedett az a hivatalnok, aki a dr. X. Y. felírási jogosultságát megvonó határozatot fogalmazta, aláírta? Miért nem jutott eszébe, hogy erről az érdekvédelmi szervezetet tájékoztatni kell? Miért nem jutott eszébe magának dr. X. Y.-nak, illetve az ő kórházi főorvosának, igazgatójának? Miért nincsen semmiféle kommunikáció azon intézmények között, amelyek ugyanazokat az állampolgárokat hivatottak segíteni, épp csak más-más szerveződésben?
Másodszor azt nem értjük, hogy miután az egyesület leellenőrizte János szavainak igazságtartalmát, miért kellett őt tájékoztatni ennek megtörténtéről. Ez azért probléma, mert őszintétlenül tették. Ha azt mondták volna, „kedves János, mi leellenőriztük, amit ön mondott”, akkor János elfogadta volna, hogy igen, ez így működik intézményeknél, nem hisznek csak úgy szíre-szóra bárkinek, aki betelefonál és mond valamit. De nem ez történt, hanem az egyesület mint új információt közölte Jánossal, amit Jánostól megtudott. Ezzel meglehetős nyíltsággal adták tudtára, hogy nem tekintik épeszűnek, hiszen aligha az, aki nem tudja, hogy miről adott hírt félórával azelőtt. A mozgássérültek szellemi fogyatékosnak nézése egyáltalán nem ritka jelenség társadalmunkban, újdonságnak sem mondható, de enyhén szólva zokon vesszük, ha ezt saját sorstársainktól kell elviselnünk, s még inkább, ha azoktól a sorstársainktól, akik érdekeink védelmére hivatottak. (Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy az, aki ott ül az egyesület irodájában, sorstárs-e csakugyan, van-e mozgásfogyatékossága neki magának. Arra vállalkozott, azért kapja a fizetését, hogy a mozgássérültek érdekeit védelmezze, tehát ha fizikai adottságai folytán nem sorstárs, akkor lelki értelemben vállalt közösséget velünk. Vagy nevezzük egyszerűen a saját fizetett alkalmazottunknak? Hiszen az egyesületet a fogyatékosok hozták létre és tartják fenn.)
Harmadszor pedig nem értjük azt sem, hogy miért nem sikerült János kérdésére választ adni. Az ugyanis evidens módon nem válasz, hogy elismételték neki, amit őtőle tudtak meg. Nem derítették ki, hogy ki lesz dr. X. Y. utódja és mikortól. Ez nem lenne baj, hiszen csodák nincsenek, de 1. amikor leellenőrizték János szavainak igazságtartalmát, akkor odatelefonáltak az illetékes helyekre, felhívták a Megyei Egészségbiztosítási Pénztárat és személyesen dr. X. Y.-t, akivel beszéltek is; 2. János három héttel később ismét telefonált, és még akkor sem tudtak válaszolni. Mármost ha sem a MEP-től, sem dr. X. Y.-tól nem tudtak információt szerezni, akkor mi célból létezik tulajdonképpen a megyei egyesület? A mozgássérültek számára eléggé húsba vágó kérdés – azzá tették –, hogy ki az az orvos, aki bizonyos segédeszközöket felírhat, hol található és hogyan lehet hivatalosan kapcsolatba lépni vele. Ha egy ilyen információ megszerzésére a megyei egyesület nem képes, annak két oka lehet: vagy az egyesület képtelen feladatai ellátására – ez esetleg, de nem feltétlenül javítható azáltal, hogy a megfelelő pozíciókban levő egyesületi vezetőket, ügyintézőket kicserélik –, vagy az állami szervek nem érzik az egyesületeket partnernek, olyasvalakinek, akivel illik megosztani a fogyatékosokra vonatkozó információkat. Ez utóbbi esetben a Pirítós csak azt nem érti, hogy mit keresünk mi az Európai Unióban.
Azt, hogy János akkor sem kapott érdemi választ, amikor hetekkel később ismét telefonált, már csak azért sem értjük, mert a megyei egyesület van abban a helyzetben, hogy szót emelhet a MEP-nél vagy bárhol az új felíróorvos mielőbbi kinevezése érdekében. János a maga részéről boldogan megtette volna, hogy felhívja a MEP-et, az OEP-et, a MEH-et vagy ha van OEH, azt is, de az az érzése, hogy falakba ütközne. Bizonyára az olvasónak is volt már olyan problémája, amivel szívesen felhívta volna például a miniszterelnököt, de nem jutott el odáig, hogy valamilyen titkár titkárának a titkára azt mondja, hogy a miniszterelnök úr jelenleg házon kívül van, mert eleve föl sem emelte a telefonkagylót. Úgyis tudta, hogy hiába telefonálna. Ezek az intézmények nem arra vannak berendezkedve, hogy az állampolgár odaszól és akkor ők csinálnak valamit; ezek az intézmények kizárólag más intézményekkel diskurálnak érdemben. Milyen intézményekkel? Hát például megyei szintű, fogyatékosokkal kapcsolatos kérdésekben a fogyatékosok megyei egyesületeivel. Elvileg. Amíg János be nem számolt esetéről, mi is azt hittük, hogy ezek az intézmények kommunikálnak a megyei fogyatékosegyesületekkel – és igazából most sincs arra cáfolhatatlan bizonyítékunk, hogy nem teszik. No de ha nem teszik, akkor miért nem teszik – ha pedig teszik, akkor miért nem kezdeményezte a megyei egyesület az új felíróorvos kinevezését? Ha ugyanis kezdeményezte volna, akkor János hetekkel később már azt kapta volna válaszul, hogy hát igen, mi kértük a MEP-et (vagy akit kérni kellett), hogy nevezzenek ki új orvost, és bizonyára rövidesen meg is teszik. Ez azonban nem hangzott el, holott ha az egyesület csinál valamit, feltehetően nem mulasztják el megemlíteni, hogy ők megtették, ami tőlük tellett.
Nem; János azt kapta válaszul, hogy az egyesület elnöke majd udvariasan fel fogja hívni a hivatalt és kérni fogja a felíróorvos kinevezését. Igazán nagyon szépen köszönjük.
Megfigyeltük, hogy fogyatékosokkal kapcsolatos rendezvényeket, konferenciákat, kiállításokat, ünnepségeket soha nem tartanak. Mindig csak arról szerzünk tudomást, hogy tartottak. A Magyar Televízióban két műsor is szól a fogyatékosokhoz és -ról, az Esély és a Sorstársak. Szinte minden adásban tudomást szerzünk egy rólunk megtartott konferenciáról, egy szervezet karácsonyi, húsvéti vagy valamilyen évfordulóra rendezett ünnepélyéről, ami épp a minap volt, fantasztikusan érdekes volt, igazán kár, hogy kevesen voltak jelen az érintettek közül, nagyon szomorú, hogy ilyen kicsi az érdeklődés. Mi pedig ülünk a tévé előtt és meditálunk, hogy vajon azok a kevesek, akik ott voltak, honnan szereztek tudomást a rendezvényről. Egyenként fölhívták őket telefonon, szia, Józsikám, gyere már el, ne legyen üres a terem?
No persze minek is tájékoztatnák a fogyatékosokat jövőbeli rendezvényekről, amikor több okból sem vehetnek részt azokon? Ahova bárkit beengednek (nem kizárólag a meghívott szakembereket várják), oda a fogyatékosok általában nem tudnak elmenni. A fogyatékosnak súlyos gondot okoz egy másik városban levő hivatalba, áruházba eljutni, de valahogy megoldja, mert azok egész évben ott vannak és napi nyitvatartási idejük van; ha nem jut el ma, eljut holnap vagy a jövő héten. De mit csinál egy fogyatékos, ha lesz egy rendezvény jövő csütörtökön délelőtt tízkor a város másik végén, egy második emeleti előadóteremben?
„Lássuk csak. András csak hétfőn és szerdán ér rá. Balázs megfelelne, de fáj a háta és nem tudja felvinni a tolókocsit az emeletre. Vajon van ott széles lift? Egyáltalán lift? Nem tudni, de erre nem bazírozhatok. Csabával nem autózhatok a Nyomasek Bobó út forgalmában, rágondolni is rossz. Dénes délelőtt dolgozik. Endre szabaddá tudná tenni magát, de tőle a múlt héten kértem szívességet, legközelebb nem segít, ha agyonterhelem. Feri elutazott. Gábornak ki van kapcsolva a mobilja, és nekem még ma este tudnom kellene, hogy vállalja-e, mert akkor nem hívom fel Hubát. Huba azt kérte, hogy csak akkor hívjam, ha más nem vállalja, és jóban van Gáborral, tudni fogja, ha őt nem kérdezem meg. Imre…”
Így utazik a fogyatékos, mert vagy nincs saját kocsija, vagy nem tudja azt vezetni, vagy nem tud önállóan ki-be szállni, feljutni az emeletekre, megküzdeni a kapukkal, feljárókkal, egyéb útakadályokkal. A bemutatott esetben töprengő fogyatékos persze szerencsés helyzetben van, hiszen a kiindulás az volt, hogy a rendezvény a város másik végén lesz. Ez azonban csak a budapesti fogyatékosokkal fordulhat elő – a vidékieknek először is azt kellene megoldaniuk, hogy a kérdéses időpontra eljussanak egyáltalán a fővárosba, nemhogy még a rendezvény helyszínére is. Gépkocsival ez óriási költség és az említett szervezési problémák melegágya. Ha vasúttal utazunk, akkor pénztárca szempontjából valamelyest jobban jövünk ki (ámbár a mozgássérült kísérője minden kedvezmény nélkül, a száz százalékos menetdíjért kísér), de három nappal az út előtt szólni kell, hogy a MÁV a kérdéses állomásokon biztosítsa a tolókocsi be- és kivagonírozásához szükséges speciális emelőt. (Megérne egy misét, hogy miért nem lehet az állomásokon egy rámpát tartani, ami állhatna teljes egy darab fémlapból, amit a vagon lépcsőjéhez lehetne támasztani.) Ha pedig az ember vasúton utazik, akkor nem ő választja meg, hogy honnan indul útjára a fővároson belül, hanem adva van a pályaudvar, ahova a járat megérkezik, és onnan kell eljutni a célpontra, szépséges fővárosunk ismerten zűrzavaros közlekedési viszonyai között.