Filmajánló gyerekeknek
Kaptam egy felkérést, hogy írjak filmajánlót gyerekeknek. Vágjunk is a közepébe, de itt nincsen ám semmiféle rangsor vagy kategorizélés, emberek. Filmek, csak úgy, összevissza. Ami éppen megtetszik. Kezdjük igazi gyerekfilmekkel, de nemcsak azok lesznek.
Kismaszat és a Gézengúzok
(rendezte Markos Miklós, 1984)
A gyerekfilmek általános tulajdonsága, hogy rengeteget rohannak bennük. Mert mindig van valami nagyon sürgős és fontos, de a gyerekek ugye autót nem vezethetnek, a busz nem akkor és nem arra megy, bicikli többnyire nincs kéznél, taxira nem telik – mi marad? A futás. Ebben a világrekordot ez a film tartja, ámbár ezúttal taxira is telik, mégis rengeteget rohannak.
Ha cél nélkül rohannak, az nem gyerekfilm, hanem sportfilm, derék fiatalember elhatározza, hogy indul a maratonon, edz és lám, végigfutja a maratont. Gyerekfilmben mindig céllal rohannak, a cél pedig fontos. Itt emberélet a tét, bár az ember (Ságodi Bence) alig fél méter magas, de a Gézengúzok (Jávor Zsófi, Csöre Gábor és Pálok Sanyi) Budapest összes nevezetességeit végigrohangálják vele és a lelkes taxissal (Bodrogi Gyula), hogy visszajuttassák szüleihez (Maronka Csilla és Schlanger András). Közben Madarász Iván zenéje szól, és állandóan történik valami.
Rónaszegi Miklós több könyvet is írt a Gézengúzokról, de csak az elsőt filmesítették meg: a könyv címe A Gézengúzok meg az idegenforgalom, 1982-ben jelent meg. Folytatásai: A Gézengúzok a Hortobágyon (1988) és A Gézengúzok az Alpok alján (1991). Tercsi, Karcsi és Berci ezekben további kalandokba keveredik.
Micike és az Angyalok
(rendezte Markos Miklós, 1987)
Ez a két film azért tartozik össze, mert mindkettőt Markos rendezte és Madarász szerzett hozzájuk zenét. Ebben is három gyerek a főszereplő, egy lány és két fiú (Mester Szilvia, Szabó Róbert és Tóth András), és ebben is állandóan rohanni kell. Legfeljebb a távolságok kisebbek, és nem gyerek van, hanem macska. Micike. Díjnyertes! De nem ő a tét, illetve ő is, hanem a játszótér, amit elvett a gyerekektől a Csontrakéta (Békés Itala), és vissza kell szerezni. Mindenféleképpen.
Ramona és Beezus
(rendezte Elizabeth Allen, 2010)
Nem, nem minden filmben rohannak állandóan, és nincs is mindegyikben olyan nagy tét. Vannak filmek, amik arról szólnak, hogy van egy gyerek, vagy több, és mindenfélék történnek velük, amik gyerekekkel úgy általában történni szoktak. Például egyszer csak kidöntik a ház falát, és ők ejtőernyővel kiugranak belőle, vagy az ágyból felugorva egyszer csak a csillagok között találják magukat és napokkal dobálóznak, szóval csupa ilyen hétköznapi dolog.
Ramona (Joey King) és Beezus (Selena Gomez) egy nyolckötetes regénysorozat főhősei, amiket Beverly Cleary 1955-től kezdve írt, szóval nem mai gyerekek, de a filmváltozatban mégis igazi mai gyerekek. Ahhoz képest, hogy a Gézengúzok gyereket mentenek, az Angyalok pedig macskát és játszóteret, Ramonáékkal voltaképpen nem történik semmi különös. De állandóan történik valami, köszönhetően Ramona szeleburdiságának, pihent agyának és félelmetes képzelőerejének.
E. T., a földönkívüli
(E. T. the Extra-Terrestrial, rendezte Steven Spielberg, 1982)
Nem azért teszem ide az E. T.-t, mert feltételezem, hogy él még gyerek a Földön, aki még nem látta, hanem mert tartok tőle, hogy él már gyerek a Földön, aki még nem látta. A régi filmeket gyakran hanyagolják a tévék és a mozik (mi az a mozi?), és amikor mégis adásba kerülnek, a szülők gyakran elmulasztanak szólni, hogy gyere, ezt meg kell nézned. Hiszen már mindenki látta. Csakhogy amikor ez a film ment a moziban, akkor a mai gyerekek igazoltan hiányoztak.
Minden idők egyik leggyerekfilmebb gyerekfilme voltaképpen nagyjából ugyanarról szól, mint Kismaszat története, csak ezúttal nem másfél éves, hanem tízmillió, és nagyon szereti a növényeket. Belegondolt abba valaha bárki is, hogy mi történt volna, ha E. T. mondjuk nyáron érkezik, amikor az amerikaiaknak semmilyen jelmezes ünnepük sincsen? Vagy ha E. T. népe nem ennyire békeszerető, és megharagszanak ránk?
Érdemes a film mellé elolvasni a könyvet is (E. T., a földönkívüli kalandjai a Földön, írta William Kotzwinkle, megjelent 1983-ban), teljesen ugyanaz, de sok mindenben mégis más.
Érdekes, ebben is egy lány van és két fiú (Drew Barrymore, Henry Thomas és Robert MacNaughton), és rengeteg színes, gyakran villogó fény. Spielberg védjegye.
Harmadik típusú találkozások
(Close Encounters of the Third Kind, rendezte Steven Spielberg, 1977)
És ha már színes, villogó fények Spielberg módra, akkor nyilván a Harmadik is idekívánkozik. Nem kimondottan gyerekfilm, ámbár én is gyerek voltam, amikor láttam (és nem diliztem be, vagy legalábbis nem ettől). Mondjuk, hogy tíz éven aluliaknak nagykorú felügyelete stb. Egyik nagy sikeremnek tartom, hogy Kriszt rá tudtam venni, hogy nézze meg. Azt mondtam neki: „A film dugig van olyan jelenetekkel, amikor az ember azt várja, hogy valahonnan előugrik egy rémisztő űrlény és azt mondja: Hu! Ez nem fog bekövetkezni. Az űrlények csak a film végén jelennek meg ünnepélyes keretek között, és nem rémisztőek.” Akkor megnézte és tetszett neki. Félősebb gyerekeknek ugyanezt tudom mondani.
Spielberg imád színes, villogó fényekkel játszani, olyan neki, mint kisbabának a csörgő, és ebben a filmben aztán tényleg kiszínesvillogófényezheti magát. Éppen ezért játszódik a film nagy része este, éjszaka vagy hajnalban, hogy a fények kellőképpen érvényesüljenek. A fények csúcspontja a ház nagyságú Moog fényorgona és az irdatlan anyahajó párbeszéde; aki látta azt a hajót, és arra gondol, hogy én ezen a filmen nőttem föl, már érti, miért nyom az Urania tizenkétmillió tonnát. (Nem ezért, de jól hangzik!)
Az E. T.-nek is, ennek az is a rövid mondandója: „ti (földiek) féltek tőlünk (űrlényektől), pedig semmi okotok rá”.
Re-mi-dó-dó-szó.