Ezt néztem karácsonykor

No igen, öt évvel ezelőtt már írtam ilyet, csak akkor többes számban volt a cím. De igazából most is úgy van.
  Igyekeztem jó sok karácsonyi filmet megnézni, hátha sikerül előrébb jutnom a Gabi-történetben, de eddig még nem ugrott rám az ihlet. Vagy tudja szösz. Lehet, hogy egy karácsonyológiai tanulmányra futni fogja belőle. Kettőről közülük mindenesetre már írtam a minap.

Kelekótya karácsony
  (Christmas with the Kranks, rendezte Joe Roth, 2004)

Ezt olvastam könyvben is; érdekes, hogy ilyet is írt az ügyvédsztorijairól, törvényszéki drámáiról ismert John Grisham. Karácsonykor azt írtam, hogy egy igazi karácsonyi történethez az kell, hogy veszélybe kerüljön a karácsony, mármint az egész intézménye, globálisan, mindörökkön örökké. Ez mégis egy igazi karácsonyi történet, pedig csak Krankék idei karácsonya kerül veszélybe, ráadásul azt is ők akarták. Egyáltalán nem akartak karácsonyt tartani, és hirtelen derült ki, hogy mégiscsak muszáj lesz.
  Sajátos, hogy Luther Kranket, a karácsony elszánt ellenségét Tim Allen alakítja, aki a Télapu-filmek főhőse volt.

Kiskarácsony mindenáron
  (Deck the Halls, rendezte John Whitesell, 2006)

Valahogy ez is egy igazi karácsonyi történet, pedig ebből is hiányzik a Télapó, semmiféle varázslat nincs benne, csak egy őrült szomszéd (Danny DeVito) és egy másik, aki nyugalmat szeretne (Matthew Broderick). (Valamint egy kis szerepben a már idős Jackie Burroughs.)
  Amerikában az a szokás, hogy a lámpafüzéreket nem korlátozzák a fenyőfára, kívül a házat, a fákat, az udvart is feldíszítik. Nagyon jól néznek ki az így feldíszített környékek – de Buddy háza mindegyiken túltesz. És még túlabb.

Csenő manók
  (The Borrowers, rendezte Peter Hewitt, 1997)

Nálam ez vitte karácsonykor a pálmát. Elsőre nem nézne ki belőle sokat az ember, amíg csak annyit tud, hogy kis manók élnek az emberek házában, no, nagy kaland, mindenki látott már manót. De a film néhány perc alatt megteremt egy egész elveszett civilizációt, atmoszférája van, íze van, szaga van. Gyerekbetegségei is vannak persze, az ember sehogy se érti, hogy Potter miért talál ki szörnyűbbnél szörnyűbb halálokat azoknak a manóknak, ha egyszer ott vannak a kezében, miért nem csapja agyon őket. De nem lehet, mert a műfaj szigorúan megköti Potter kezét.
  Hát persze hogy Tom és Jerry már megint. Az élőszereplős Tom és Jerryk újabb nagyszerű példánya a Reszkessetek, betörők! és a Pánikszoba mellé. Tom szerepében John Goodman, Jerryében egy egész család, amelynek felnőtt tagjai rengeteg szerepet eljátszottak már, de igazi hírnévre mindmáig nem tettek szert, lányuk nem is játszott sok szerepet – eléggé behatárolja a karrierlehetőségeket, ha valaki csak tizenöt centi magas. Csak a fiuk lett ismert, Tom Felton, később Draco Malfoynak, Harry Potter nagy ellenfelének szerepében.

Jégvarázs
  (Frozen, rendezte Chris Buck és Jennifer Lee, 2013)

Igazából kilóg a sorból, mert nem is néztem és nem is karácsonykor. De Gabi fölrakta legalább ötször, és bár én jöttem-mentem közben, valamennyit azért elkaptam belőle. Jó látni, hogy borzalmas és elviselhetetlen dolgokból is lehet nagyszerű, felemelő alkotásokat létrehozni azon az egyszerű alapon, hogy nem depressziós, nyomott, undi alakok csinálják. Ha valaki azzal teszi elém a filmet, hogy itt van Andersen Hókirálynő-meséjének új változata, lehülyézem, jó, hogy már nem a gyufaárus kislányt akarja megnézetni velem, még az ötlet is esztelenség. A film eredeti ötlete is az volt, abban is Elsa lett volna még a gonosz – s hogy nem ő lett az, a

Let It Go című dalnak köszönhető, mert amikor az elkészült, az alkotók megállapították, hogy aki ilyet énekel, az nem lehet gonosz. Ez pedig nemcsak Elsát mentette meg attól, hogy beálljon azon jobb sorsra érdemes színésznők hosszú sorába, akik eljátszották a Hókirálynőt, hanem a filmet is az érdektelen, elviselhetetlen Andersen-adaptációk sorsától.
  (Akkor ennek itt vége is van, emberek. Az iszonyatos Hókirálynő százhatvankilenc éven át kínozta gyerekek generációit, szerintem az érzékenyebb gyerekekben életre szóló sebeket hagyott, persze nem egymagával, az összes anderseni borzalommal együtt, amiket egy kötetben adtak ki elégedett felnőttek, lám, milyen szép meséket adtunk a gyerekek kezébe. Nem, nem azok! Kegyetlen, sötét gonoszság süt belőlük, és a Hókirálynő a legszörnyűbb valamennyi közül. A rendíthetetlen ólomkatonát Andersen agyonkínozza, aztán értelmetlenül megöli, az embernek önkéntelenül de Amicis borzalmas könyve jut róla eszébe, az is ilyen émelyítően szirupos, az ember sikítani tudna tőle. A gyufaárus kislányt Andersen még szadistábban kínozza halálra, az egyetlen érdeme a történetnek, hogy alkalmat adott Sara Stanleynek színésznői képességei kibontakoztatására – mindig mondom, hogy a lelkesen tapsoló közönségnek fogalma se volt róla, hogy Sara Stanley mennyivel nagyobb kincse a világirodalomnak, mint a kis gyufaáruslány –, de a szívtelenség mintaképe a Hókirálynő, aki legfeljebb arra volt jó, hogy fölkészítse a gyerekeket az élet kegyetlenségeire. Talán nem így kellett volna, még a tizenkilencedik században sem. De kész, ezzel most leszámoltunk. Létezik egy felfogás, mely szerint Elsa és Anna a Hókirálynő unokahúgai, tőle van Elsa varázsereje, hát akkor tessék, a Hókirálynő hatalmát a két unokahúga megtörte, nincs többé Hókirálynő, elolvadt, az utolsó darabkáit megisszuk jeges teában, többé ne halljunk róla. A meseirodalom töméntelen szereplője eltűnt már, nem is emlékszünk rájuk. Volt egy mese két szerelmes fiatalról, a jó ég tudja, mi történt velük, mielőtt Shakespeare megírta belőlük a Rómeó és Júliát, azóta már csak őrájuk emlékszik a világ. Grimmék összes meséjének volt előzménye, ők összegyűjtötték, átírták őket, az eredetik feledésbe merültek. Merüljön el benne a Hókirálynő is, nem érdemel többet.)
  A film érdekes vonása, hogy a magyar változatban még a dalszövegek is tele vannak modern szlengszavakkal, ami rímel egy korábbi megállapításomra, és igazi Disney-film is, tele jópofa, szeretnivaló alakokkal. Minden bizonnyal beírja nevét a filmtörténetbe.

»»»»»»