Ez a cikk nem róla szól
Nem mintha róla ne lehetne akárhány cikket írni. Pöttömke kora óta követem pályafutását, amiben volt és van ének, hegedű, lovaglás, néptánc, csak ami hamarjában eszembe jut, és nem mellesleg ő is számottevő hatást gyakorolt az én pályafutásomra. Sok éve tudom, hogy intenzív személyiség, akinek jelentése, tartalma van, aki főszereplővé teszi magát az életében, aki belülről nézi a világot és teljességében éli meg az életet. Azt hiszem, sikerült összeszednem minden semmitmondó közhelyet, amit mondhatok róla. Mire számított az olvasó, hogy elárulom a titkot? Szó nem lehet róla. Tessék utánam csinálni, kiolvasni az ő lelkét elejétől kezdve, azaz pöttömke korától fogva, minden egyes találkozásnál áttekinteni elölről az egészet, az azóta bekövetkezett fejlődést és változást, prognosztizálni, hogy adott időre előre mi várható lelkivilágának érésében, aztán a kérdéses idő (általában egy év) elteltével összehasonlítani a tapasztalatokat a jóslatokkal, levonni a következtetést, hogy már megint alábecsültük őt, újra jósolni… és mindezt abból, hogy üldögél a földön, játszik, előbb magában, aztán a kistestvéreivel, és időnként fölnéz az emberre.
De mondom, ez a cikk nem őróla szól, hanem a néptáncfesztiválról, amire ő hívott meg, és amit lelkiismeretesen végigültem, bár ővele csak pár mondatot válthattam a próbán és láttam táncolni. De nem bántam meg, hogy végignéztem az egészet.
Ők a csoportjával roma táncokat adtak elő, szerintem remekül, autentikusan, igaziból. És ezt énnekem el lehet hinni, mert ezen nőttem föl, azazhogy fölnőni már fölnőve voltam, tizennyolc múltam, amikor Óbudán összegyűltek a cigányok Sátoraljaújhelyről, Nyírvasváriból, Bari Csedából, Nagykanizsáról, táncolni és énekelni a Parkszínpadon, és ezt fölvette a tévé. Romanyi Jag, az volt a műsor címe, ma is megvan két része, tizennyolc évig őrizte egy videószalag, aztán tíz éve be lettek digitalizálva, addigra fekete-fehérré fakultak, a képminőség se jó, a hang se jó, de megvan. Most néztem bele, azért emlékszem ennyi részletre. Ott van az Ando Drom, a Terno Cherhaj, a Phrala Sam, Balogh Béla és együttese, és ott vannak Varga Gusztávék, akik szerintem új korszakot nyitottak a cigány népzenében. És Kalyi Jag szólt nálunk éveken át.
Aztán eltelik negyedszázad, jön muri cini luludyori, színpadra lép a társaival, shukares khel mange, azokra a Kalyi Jag-dalokra, amiket én álmomból rivasztva tudok fejből. Sode sheja, sode na, sa sas mange le phiranya, sas mashkar lend’ edy kalyi, kodi sas e kamadyi, aj Devlale, j aldinla, pe kerchima tradela, pe kerchima, pe bari, kaj pijen e mol tatyi. Ez volt az első, aztán az, hogy Van egy pipám, egy kalapoooom, én a téglagyárban lakoooom. Onnét tudják, hogy ott lakom, téglaporos a kalapooom. Chumidav me tyiro jilo, én ezekből tanultam ULAS lováriul, még akkor meg se is volt a hivatalos helyesírás vagy csak nem használták, a lemezborítókon magyar helyesírással voltanak a szövegek, most már ahogy leírtam, áttettem a rendes lovári ábécére. Vettem később cigány képes olvasókönyvet meg szótárat, már be is vannak digitalizálva, de tizedannyit nem tanultam belőlük, mint ezekből a dalokból, aldil o Del tyo mashkar.
Inke chi sim tumaro, szóval végigültem a fesztivált. A cigány táncok nem arattak kirobbanó sikert, azt voltaképpen senki sem aratott, de mindenkit lelkesen megtapsoltunk, volt nyíltszíni vastaps majdnem minden csoportnak, nekik is, bár az övék talán valamivel elmaradt a várakozástól, aminek csakis az lehet az oka, hogy én nem tapsolhattam, amikor ők léptek föl, őket videóztam.
De töredelmesen bevallom, hogy nem az ő fellépésük tetszett a legjobban. Nem is egy másik csapaté. Hanem amikor a szünet után visszatértünk az eredményhirdetésre, de a zsűri késlekedett, még vagy tíz percet vártunk rájuk, és a gyerekek zsizsegtek. Hallottam már gyerekeket zsizsegni. Egy iskola mellett gyerekeskedtem, és mivel én magam nem jártam iskolába, minden reggel hallottam őket. De az játszási volt. Ezek a gyerekek csak ültek a nézőtéren és álltak a fal mellett, beszélgettek, jöttek-mentek. Nem csaptak nagyobb zajt, mint ami kellett ahhoz, hogy megértsék egymást. Legfeljebb kétszáz személyes lehetett a nézőtér, mondjuk ha százan álltak még, lehet, hogy kevesebben, és persze sok közülük felnőtt volt. De egymillió gyerek hangereje töltötte be a termet egyenletesen hullámzó zsivajjal. Azt még tudtam volna hallgatni egy-két órát. S később, amikor barátaik, családtagjaik kaptak oklevelet és díjat, a falaknak vitézül kellett állni a hangerőt, mert fülrepesztő volt, két kislány az előttem levő sorokban befogta a fülét, akkora volt a zaj. Én csak átkapcsoltam a fülemet nagyobb tűrésre, végül is a fellépések is jól ki voltak hangosítva, már szokva voltam.
Ha egy mód lesz rá, elmegyek máskor is. Érdekel is engem a néptánc, évente egyszer ennyi bőségesen elég belőle. Az életem háromnegyed éve szűnni nem akaró dalfesztivál. De a gyerekek – azokból semennyi sem elég. Amíg meg nem lesz az az egy.
Bár ahol ez az egy van, akivel kétéves korában egymás szemébe néztünk, és ezzel beiratkoztam egy iskolába, oda akkor is elmennék, ha nincs ott az egymillió.