Egy hónapja tanulok lettül
Jó pár szót ismerek, és van némi áttekintésem a nyelvtan egészéről. Folyékonyan olvasok lettül, és a hallott szöveget le tudom írni. Magasan fejlett kombinációs és absztrakciós képességem segítségével felismerem még nem hallott, nem tanult szavak jelentését, vagy akár képezni tudom a feltételezett lett szót meglehetősen bonyolult fogalmakra is – és volt már, hogy az így képzett szót megtaláltam a szótárban, a következtetésem tehát helyes volt. Ismerem olyan szavak eredetét és kapcsolódását más indoeurópai szavakhoz, amikét rajtam kívül talán csak egy maroknyi nyelvész. Fogalmaztam már mondatokat, amiket megértettek lett beszélők, bár hiba akadt bőségesen. Közöltem már lett emberrel, hogy ő velarizált l hangot ejtett világéletében, de nem tudta, hogy így hívják. Nyelvészeti szakkifejezések egész tárháza áll rendelkezésemre, hogy a megismert és megismerendő szavakat, nyelvi jelenségeket rendszerezni, áttekinteni tudjam. A megismert szavakat a belőlük képzett további szavak bokrával együtt, fogalomkomplexekként tudom elsajátítani, sokszor anélkül, hogy egyenként kellene bemagolnom őket.
Azok a gyerekek, akik január 23-án születtek Lettországban, semmit sem tudnak mindezekből. Egyetlen szót sem tudnak kiejteni, és ha értenek is valamit a beszédből, nem tudják a külvilág tudomására hozni. Mondhatni ugyanaznap kezdtük a tanulást, de ha őket és magamat versengő diákok csapataként fogom fel, akkor az osztály összesített tudásának 100%-a az én fejemben van, az ő tudásuk zéró.
Azt is csak én tudom az osztályból, hogy – függetlenül attól, hogy én milyen tempóban haladok – két év alatt ők mind egy szálig el fognak mellettem száguldani és behozhatatlanul elhagynak majd. Még mindig fogalmuk se lesz róla, hogy ők lettül beszélnek, egyáltalán létezik lett nyelv, és még mindig tömegével lesznek fogalmak, amiket én ismerek és ők nem, valójában ezek a fogalmak lesznek többen. De ami a lett nyelv gyakorlati használatát illeti, ők már kenterbe fognak verni engem. Negyvenhat éves lemaradásukat villámgyorsan az én negyvenhat éves lemaradásommá fogják változtatni. Tökutolsó leszek, az egész osztály legrosszabb tanulója.
Halvány fogalmam sincs, hogyan csinálják. Az anyanyelv különleges, misztikus valami. Még soha senkit nem lehetett kifaggatni anyanyelv-elsajátítási technikájának elméleti megfontolásairól, mert amikor tanulják, akkor túl kicsik ahhoz, hogy ilyen kérdésekre válaszoljanak, később meg már nem emlékeznek rá. Sokan és sokféleképpen kutatták már ezt a területet, de mindmáig nem tudjuk, mi teszi az anyanyelvtanulást ennyire mássá, mint bármely későbbi tanulás, akár nyelvtanulás.
Gondoljuk meg. Nekem, a felnőttnek be kell magolnom, hogy a lettben az s, š végű főnevek többes száma i-re végződik, a magánhangzóra végződők viszont egy s toldalékot kapnak; de van egy hosszú lista is hozzá, a lágyuló mássalhangzók és -torlódások jegyzéke, így lesz a lācis többese lāči. És a magolás után még végeláthatatlan ideig gyakorolnom is kell, mert a szabály puszta ismeretétől nekem nem lesz automatikus, hogy alkalmazni is tudjam.
A lett kétéveseknek ez az egész probléma sose létezett. A szabályról fogalmuk sincsen, nem tudják, mi az a lágyuló mássalhangzó vagy egyáltalán a mássalhangzó, azt se tudják, mi az a többes szám. Éppen csak magabiztos könnyedséggel rávágják, hogy egy maci az viens lācis, két maci az divi lāči. Persze mivel még ők is tanulják a nyelvet, gyakran csinálnak hibát, egyes szóalakokat esetleg még nem ismernek, de ha a felnőttek egyszer-kétszer kijavítják őket, attól kezdve tudni fogják. Én nem. Engem kijavíthatnak százszor, és még mindig nem fogom tudni. Azaz tudni igen, de az élőbeszéd sebességével helyesen képezni az összes ige- és névszóalakot, helyes struktúrába összefűzni a mondatokat, azt nem.
És mivel negyvenhat évesen kezdtem lettül tanulni, az óriási előnyből kialakuló óriási lemaradást már soha nem hozhatom be. Gyakorlatilag édesmindegy, hogy mennyit beszélek, írok és olvasok lettül hátralevő életemben: ha most odaköltöznék Rīgába és soha többé semmilyen más nyelven nem beszélnék, csak lettül, akkor is maradna akcentusom, idegenesen fűzném a szavakat, sok hibát csinálnék – akármennyi idő telne el, megmosolyognának az újabb generációs lett kétévesek, akik nem is értenék, miért beszél a bácsi olyan furcsán.
Vagy legalábbis nem több, mint egy a tízezerhez, hogy valaha igazi anyanyelvi szinten meg tudnék tanulni lettül, ha ez lenne a szándékom – nem ez a szándékom, én csak meg akarom érteni a NANDO kislányokat és pályatársaikat. Eddig életemben egyszer találkoztam olyannal, aki tökéletesen megtanult magyarul, bár bizonyára felnőttként kezdte: gyönyörű szép, irodalmi magyarsággal beszélt, erdélyinek néztem, mert ők figyelnek így oda a nyelv legapróbb hajlékony szálacskájára is. Azt, hogy nem is ez az anyanyelve, onnan tudtam meg, hogy az orvosi pecsétjén egy arab név állt, méghozzá nem is magyar helyesírással.
Nincsenek nagyra törő terveim a lett nyelvvel. Csak érteni szeretném a dalszövegeket, ezt-azt. A gond az, amit Lomb Katónak mondott valaki, aki csak bukdácsolt az idegen nyelvben, mialatt a gyereke magabiztosan közlekedett már benne. Hogy a gyereknek könnyű, de neki az egész általános iskola, gimnázium és főiskola anyagát le kell fordítania magában.
Úgyhogy én elégedett leszek magammal akkor is, ha valaha leszek lettül kétéves.