Egy év és tíz hónap

Az együttes megemlékezett a Mamma mani apēdīs megjelenésének első évfordulójáról, áttekintették a dalok és saját maguk azóta befutott pályáját, én pedig megtudtam, hogy kilenctagú menedzsment áll mögöttük, mind az ötüknek van benne egy-két családtagja. Fantasztikusan népszerűek, a közönség hangosan énekli velük a dalokat (én hangtalanul, jobb az úgy mindenkinek), viszont hogy a lemez mennyire fogy, arról nem közöltek adatot.
  Én pedig arról emlékezhetek meg, hogy tíz hónapja kezdtem életem eddigi legintenzívebb nyelvtanfolyamába, a háromszázegynéhány napból lehetett mondjuk egy tucat, amikor egész nap nem tanultam egyáltalán, és azt is azért, mert nem értem rá. Jó, talán két tucat. Mostanra rengeteget megértek, írásban persze jobban, mert van idő elmélyedni a szöveg rejtelmeiben és nincs félrehallás, de az élőbeszédet is elég jól értem, ami az angollal több mint húsz év alatt nem jött össze, pedig cikkeket, tanulmányokat írtam angolul, írásban naponta beszélgetek emberekkel angolul, de a lett élőbeszédet már gyakorlatilag jobban értem, mint az angolt. Mondjuk az angolból nulla és húsz százalék között, aszerint, hogy volt-e már időm hozzászokni az illető kiejtéséhez meg egyáltalán a beszélt angolhoz, amihez minden egyes alkalommal hozzá kell szoknom újra – a lettből meg egyenletesen harminc százalékot, akkor is, ha az illetőt akkor hallom életemben először, mindegy, milyen kiejtéssel beszél. Miközben ha ugyanazt a szöveget leírják, az angollal 99%-osra szökken a megértés, a lettel meg legföljebb negyvenre. Az énekelt szövegnél az angol lemegy tíz százalék alá, a lett meg húsz-huszonötnél nem csökken tovább. Egyszerűen az angol egy elképesztően érthetetlen nyelv, én igazán mondhatom, voltak már, akik megállapították, hogy rég meglehetne a felsőfokúm, és ez se most volt. A lett meg egy elképesztően érthető nyelv. Félrehallások főleg akkor vannak, amikor amúgy sem ismerem a szót.

Mi lesz ezután? Nem változik semmi és változik minden. A kislányok gyönyörű szépen fognak énekelni, mint eddig, és folyamatosan változni, fejlődni, színesedni fognak, mint eddig. Én tanulok tovább, mint eddig, és egyre többet fogok tudni. Mások a céljaink, mégis ugyanazok. Nekik nincs szükségük lett nyelvet tanulni, én viszont nem tudok énekelni. Mégis ugyanazon dolgozunk: hogy szebbé tegyük a világot. Ők dalokkal, én – majd esetleg én is. A zene nyelve egyetemes, a szöveget le lehet fordítani, el lehet hozni azokat a dalokat mihozzánk is. Ezt már elkezdtem, egyelőre nyelvtanulási céllal. Igaz, nemcsak az ő dalaikat fordítom, de Lettország sziporkázó zenei életének az is sajátsága, hogy a dalkincs kvázi közös, ugyanazokat a dalokat mások is énekelhetik, és ez nemcsak a népdalokkal van így.
  Meg hát ahogy telik az idő, már nemcsak ők fontosak. De ez az ő napjuk. Daudz laimes, NANDO. Sok boldogságot.

»»»»»»