Arra jöttem rá, hogy én már elég jól olvasom a dévanagári szöveget (szép lassan betűzgetve), de ha írni kell, akkor belebolonyodok, hogy melyik betű melyik, például ezek közül: meg
. Ha az ember tudatosítja magában, hogy a sok hasonló között mi a különbség, könnyebben megy.
Ha tehát betűt akarok, akkor kis nyélről lelógatok egy latin S betűt, aminek az alján lendületesen fölhúzom a vonalat:
. A
ugyanígy megy, csak kap egy pontot is:
.
Majdnem ugyanilyen az önálló betű, egy nyélről lógó S, csak az alján visszakunkorítom a vonalat hurokká:
. A
pedig ebből keletkezik úgy, hogy teszek utána egy függőleges vonalat és összekötöm a kettőt:
.
A egyáltalán nem hasonlít ezekre, inkább a latin
betűről lehet megjegyezni: nyél, egy befejezetlen félkör, még egy félkör:
.
Egy másik csoport a . Ebből kettő hasonlít nagyon, a harmadikat meg lehet jegyezni, hogy az a
. A két hasonló között az a különbség, hogy az egyik nyitva van felül, a másik zárva. Némi bajlódás után arról jegyeztem meg, hogy az egyik ugye
a másik
mármost a latin nagy G betű egy nyitott alakzat, a D pedig zárt – hát a dévanagáriban fordítva van, a
nyitott és a
zárt.
Van még egy páros, ahol a latin betűk alakja segített. A és
betűk egy vízszintes vonalból és egy félkörből állnak, csak a sorrend cserélődik. Melyik melyik? Nos, a
éppen olyan, mint egy latin
betű, amire még rá is tettek egy vonalkát, hogy látsszon, hogy cs-nek kell ejteni (vö. lengyel
). A
viszont a
ívelt vonalát tartalmazza, és kicsit jobbra csúsztatva ott van a pontja is, vonal formájában.
Ez a kis mnemotechnika jól jöhet, amikor az ember még csak ismerkedik az írásrendszerrel és túl sok a fejkapkodnivalója a rengeteg betű láttán (megszámolta már az olvasó? 33 mássalhangzó + 11 önálló magánhangzó + 12 és egyéb diakritikus = 56 alapvető fontosságú jel). Később már nem annyira kellenek, begyakorolja az ember, hogy mi micsoda. Van egy nagyszerű módszer arra, hogy az ember megtanuljon egy idegen írásrendszert. Használni kell!