Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Demagógiai gyorstalpaló

Mesélik – magam nem hallottam –, hogy Suchmann Tamás kaddist szeretett volna mondatni a parlamentben jom hasoákor, és most vérig van sértve, hogy nem lehetett.
  Elgondolkodtam az ötleten, hogy is festene ez. Ott áll a parlamentben 385 ember a fején külön erre az alkalomra kölcsönzött kipával (a háromszáznyolcvanhatodik Orbán, neki van saját kipája, sőt két imaszőnyege, egy szunnita és egy síita, valamint kátája és kis sintó szentélye is), és latin betűkkel, magyar helyesírással fölvésett papirosból mondják a számukra halandzsa jiszgadal vöjiszkadast, amit egy ceremónikamester irányításával már órákig gyakoroltak és mégis akadozva megy – minek? Mire jó ez?
  De nem, mondják, úgy volna tán a gondolat, hogy odajönne a parlament teremburacsarnokába egy rabbi, egy kántor meg Csupati, és ők mondanák. Jó. Akkor legalább szakszerű kaddisunk van. De esengem, minek? Ott áll 385 ember kölcsönzött kipával meg Orbán, lehajtott fejjel hallgatják a rabbit, a kántort meg Csupatit, közben a fele azon morfondírozik, hogy föl kéne hívni azt a kis szöszit, kivenni egy szobát Józsinál, ő tartja a száját, az asszony úgy tudja, hogy kampánykörút lesz – és ezek alighanem a jobbak, mert némelyiknek, ne adj’ isten, az jár a fejében, hogy már hova be nem szemtelenkednek ezek a (itt jelzők vannak) zsidók, holocaustmegemlékezést tartani, azok lehettek a szép idők, amikre most emlékeznek, akkor nem volt ilyen nagy a mellényük. Aki azt állítja, hogy a parlamentben így egy lélek se gondolkodik, az vagy hamvasan naiv, vagy rosszabb. Akkor mit keresne a parlamentben egy ilyen „megemlékezés”? Abban a parlamentben, ahol a világ első modern zsidótörvényét elfogadták? Ha már holocaustmegemlékezés és parlament, akkor szerintem aznapra az egész parlamentet be kellene húzni feketével, nem a gyász miatt, hanem hogy ne lássák.
  Ez az egyik fele. A másik fele Suchmann Tamás. Ha jól sültem érte, akkor ő egy képviselő. Ismervén mai parlamenti képviselőinket, én azért azt tudni szeretném, de egészen nagyon bizonyosan, hogy ő mindig visel-e kalapot a fején. Ugye nem fordul elő soha, de soha, hogy tréflit eszik – netán (Isten ments!) malacot? (Isten ments!) Ugye szakálla van? Ugye hüpe alatt esküdött, már ha nős, és rálépett egy pohárra?
  Mert ha netán (Isten ments!) Suchmann Tamást nem lehet a családi asztalnál találni minden péntek este, hogy elmondja a löhádlik nér sel sáboszt, akkor én kénytelen leszek süvet ülni Suchmann Tamás fölött, és megkérdezni, hogy ugyan mire föl akar kaddist mondani a parlamentben. Akkor az emberben régi emlékek nyomán fölbukik a kérdés: nem volt ez a Suchmann azelőtt – Vadász?
  De ez, unberufen, nem fordulhat elő. Egy parlamenti képviselőnek több esze van annál, semhogy okot adjon a polgároknak visszaemlékezni, hogy egy éve valami pesti politikus, ej, milyen szóval is illette Deutsch-Für Tamást, itt van a nyelvemen…

Mindazonáltal, őszintén megmondom, tele van a tfilinem azzal, hogy valahányszor egy politikárius mond valamit, az háromféle lehet:
  – szimbólumok elítélése;
  – szimbólumok támogatása;
  – egyes szimbólumok elítélése és helyettük mások támogatása.
  Nem akarok drága pénzemen szegény kis trombitás szimbolista klapeceket tartani, akik arról vitatkoznak, hogy rőt karika vagy piros kör. Nem érdekel már, hogy hány sáv volt a nyilasok zászlain, mert semmi jelentősége nincsen; ha holnap bebizonyosodna valamelyik oldal igaza, holnapután ugyanazok a lengetők lengetnének tovább ugyanúgy, ugyanazzal a világképpel a fejükben, ugyanolyan zászlovakat. Nem érdekelnek többé a zengzetes szólamok arról, hogy Gyurcsányt hogyan tette nemkívánatos személlyé, hogy megsértett pár szimbólumot; de nem érdekel az sem, ahogy Szili elítéli a csúnya dolgok szimbólumait.
  Dolgozó politikusokat akarok. Olyanokat, akik az életem jobbá tételével foglalkoznak.

Ha már itt tartunk, ebbe a kategóriába tartozik Révész Máriusz ötlete a gyerekek szavazójogáról. Nem szimbólumokkal foglalkozik, hanem változtatni akar valamin. És mielőtt magával az ötlettel foglalkoznánk, el kell ismernünk, hogy ez legalább nem zászlóanya meg öcsistadion meg szavazzpistikére. (Apropó, már mióta szeretném tudni: végül is mi lett Pistikével és többfokozatú baráti körével a választások után?)

Ha magát az ötletet tanulmányozom, el kell ismernem, hogy van benne ráció. Nem szeretem a nyers korhatárokat. Nem hiszek abban, hogy az embernek a tizennyolcadik születésnapján hirtelen kinő az esze, és megérti az ország dolgait, amiket előző nap még nem értett. Idáig tehát oké a dolog.
  Amivel viszont bajom van, az az ötletgazda személye. Nem úgy értve, hogy más pártbeli vagy éppen másik fideszes politikustól tetszett volna ugyanez az ötlet. Pontosan arról van szó, hogy egy politikustól nem tetszik.
  Engem mindig az izgat, hogy milyen meggondolás vezet egy politikáriust, amikor javasol. Két dolgot mindig meg kell nézni: hogyan szolgálja az ötlet az ország javát és hogyan a politikus pártjának javát.
  Az ország java. Hát nem nagyon látom. Persze ha a választójog döntéshozatali jog lenne, ha arról szavaznánk, hogy mi történjen az országban, akkor igen, akkor a gyerekek, a jövő emberei létfontosságúak lennének, csak azt kellene megoldani, hogy megértsék a problémát és felelősen szavazzanak. De mi arról szavazunk, hogy négy évre melyik hazug banda kapjon hatalmat; jó gyerekek módjára úgy teszünk, mintha elhinnénk, amit hirdetnek magukról, és jogosítványt adunk nekik, hogy megtegyék, amit valójában akarnak. Ha dolgokról, ügyekről szavaznánk ebben az országban, akkor a gyerekek szavazójoga – ha megértenék az ügyeket – egy-két év alatt elsöpörné Révész Máriusz pártját, mert a gyerekek nem szeretik a tehetetlen, szájjártató demagógokat, és kíméletlenül kiseprűzik azt, aki nem tetszik nekik. Ez esetben sovány vigasz lenne a Fidesznek, hogy a gyerekek az MSZP soraiban is rendet vágnának.
  A Fidesz java? Hát igen, az már sarkosabb. Hány gyerek él az országban, kétmillió? Ennyi új választó bevonása a játékba teljesen átrendezné a képet, akár az is megtörténhet, hogy pusztán a gyerekszavazatokkal kormánypárttá avanzsál egy olyan csapat, amely a felnőttektől egy szem árva szavazatot nem kap. A két nagy párt egyenként kevesebb szavazatot kapott bármelyik választáson, mint a kétmilliós gyereklétszám.
  Révész Máriusz természetesen arra számít, hogy a gyerekek nem valamiféle eztán gründolandó Kölökpártra szavaznak majd, hanem a Fideszre. Oka van bízni ebben. A Fidesznek sem technikai, sem erkölcsi problémái nem lesznek, amikor meg kell magyarázni, hogy a jó gyerek megeszi a spenótot, szépen lefekszik az esti mese után, de mindenekelőtt és legelsősorban a Fideszre szavaz. Eddig sem tett mást. A Fidesz politikája legalább tíz éve – és egyre inkább – azoknak szól, akik jogilag felnőttek ugyan, tehát szavazhatnak, de politikailag gyerekek: nem értik, nem látják át a dolgokat, le lehet kenyerezni őket szép szólamokkal, stadionkeresztelővel, Kossuth téri dzsemborival. Egyre kevésbé tudnak olyat mondani, ami az intelligens embereket melléjük állítaná; aki mégis köztük marad intelligens ember létére, anyagi érdekből teszi. (Nem, nincs olyan intelligens ember, aki azért áll a Fidesz mellé, mert a többi párt túl kicsi ahhoz, hogy tolmácsolja az ő nemzeti érzelmeit. Aki azt hiszi, hogy a Fideszt érdeklik a nemzeti érzelmek, aki nem tudja, hogy bármikor szenvedélyes kommunistává változnának, ha ezzel látnának esélyt hatalomra kerülni, az minden, csak nem intelligens!)

A Fidesz, mint minden párt, hatalmat akar. Szemlátomást eldöntötték, hogy nem kísérleteznek többé a politikai látókörrel, helyzetismerettel bíró emberek meggyőzésével, úgyse képesek rá. Nekik azok kellenek, akik nem érik föl ésszel ezt az egészet. Avégett, hogy ezek számaránya növekedjen a választók populációján belül, két dolgot lehet tenni:
  – minél jobban elbutítani az embereket politikailag;
  – nagy mennyiségű politikailag buta választót fabrikálni.
  Az elsővel Orbánék folyamatosan próbálkoznak, tömegestül ontják a tömény hülyeséget, abban reménykedve, hogy senki nem lehet annyira értelmes politikailag, hogy legalább egy részüket el ne higgye. Mivel kaptak szavazatokat, ez valamennyire igaz is. De miután őket csak a hatalom érdekli, abba pedig nem tudtak visszakapaszkodni, mégiscsak kudarcot vallott a dolog.
  A második módszert is kipróbálták már: fideszes szemszögből ezeregyéjszakabeli álom lehetett az ötmillió határon túli szavazólap (kevesebb, azok se mind felnőttek, de nem tudok konkrétabb számot), szépen beikszelve a déligyümölcs alatt. Azt hiszem, semmi sértőt nem találhatnak a határon túli magyarok abban, hogy a Fidesz dedósnak nézte őket, hiszen a határon innenieket is annak nézi. Szemlátomást kész ténynek vették, hogy aki túlnan él a határon, az a Fideszre szavaz. Már nyilván készen álltak a csinnák meg a dratták, hogy egyedül mi, a Fidesz szereztük meg nektek a választójogot, csak ránk szavazhattok – és hidegzuhanyként érte őket, hogy Magyarország jelenlegi választói nem óhajtottak szavazójoghoz juttatni ötmillió külföldit, legyenek bármennyire magyarok. Nemcsak azért, mert nem sikerült egy tételben legyártani ötmillió fideszes szavazatot, hanem azért is, mert az eset megmutatta, hogy a polgárbutító programok se működnek a várt hatékonysággal.
  Révész Máriusz most aziránt tapogatózik, nem lehetne-e kitermelni akkor csak kétmillió plusz szavazót, akár úgy, hogy miattuk macikkal kell majd telerakni a plakátokat. Persze a határon túli magyarok jobbak lettek volna, a jobboldal olyan régóta és olyan erővel sulykolja, hogy ezek az emberek mind egy szálig jobboldaliak, hogy talán már ők maguk is elhiszik magukról. Ötmillió szavazat külföldről igazi délicatesse lett volna Orbánék számára, de ha ez nincs, akkor megelégednének a kétmillió gyerekszavazat sült oldalasával. Abból is biztos a hatalom!
  Így aztán én mostantól számító, álnok politikusnak tartom a gyerekjogokért síkra szálló Révész Máriuszt. Már juszt azért is.

»»»»»»