Bokrocska, Hegyecske, Gombocska, A Medve és A Gyors
Én sose voltam az a zenehallgatós típus. Sokféle zenét szeretek, szerettem mindig is, de ha hetekig, hónapokig nem hallottam őket, akkor is elvoltam. Néha rám jött meghallgatni valamit, esetleg több változatban, vagy ugyanannak a szerzőnek, előadónak több felvételét, mondjuk féltucatot egymás után, aztán esetleg megint hetekig nem.
Ez volt az első dolog, amit a NANDO megváltoztatott az életemben. Nem azonnal. Az első felvételükkel tavaly július 22-én akadtam össze, ez dokumentálva van a róluk szóló első cikkben – a következő cikk három hónappal később kelt, de már, lám, mennyi mindent tudtam róluk, egész csomó felvételüket ismertem (az összeset, ami akkor elérhető volt), felmértem egyéni vonásaikat, érzékeltem a polkát összetartó lélektani hálót. Szeptember–október folyamán állhatott ez így össze. Ezt az utóbbi cikket október 20-ára virradó éjjel írtam, már súlyos betegen, és tizenkét órán belül kórházba kerültem. A Traucējums volt az utolsó dal, amit előtte hallgattam, és két hétig az zümmögött a fülemben, addigra már tudtam töredékeket a szövegből is – a kórházban nem tudtam zenét hallgatni, hiszen nem volt net. Miután hazajöttem, a NANDO legjobb dalait föltettem Sweetie kártyájára, hogy offline is elérjem őket, és cikket írtam a Traucējumsról.
Hogy mikortól tekintem magam a csapat rajongójának, azt nem tudom. Soha nem voltam semmilyen együttesnek, énekesnek, senkinek se rajongója, sokakat szerettem mindig is, de senki nem volt kiemelkedően fontos.
November elején, amikor kijöttem a kórházból, már „egyenes adásban” értesültem a Mamma mani apēdīs megjelenéséről, óriási felhajtás volt, a kislányok akkor váltak igazi médiaszemélyiségekké, megtanultak nyilatkozni, szerepelni, magabiztosan forogni a kamerák előtt akkor is, amikor éppen nem énekelnek.
Én pedig ettől a lemeztől számítom azt a korszakot, amikor a NANDO már több öt kislánynál, akik nagyon szépen énekelnek, már jelenség, kategória, már irányokat kijelölő alappont a lett gyerekzenében, úgy is, mint az egyetemes kultúra egyik ágában. Ez többrétű folyamat. Teljesen nyilvánvalóan a szövegek filozófiai tartalma Guntars Račs alkotása, és nem változik azáltal, hogy ki énekli el a dalokat. Csakhogy amint elkezdtem másokkal is összeismerkedni, akik szintén huszonegyedik századi lett kislányok, tehát pontosan ugyanabból a kultúrkörből jönnek, azt láttam és látom, hogy bár a többiek is fantasztikus tehetségek, azt az egy dolgot, amit a NANDO tud, ők még nem tudják. (A Little Lady’s tudni fogja, ha fejlődésük így halad tovább; ők most tartanak ott, ahol a NANDO három-négy évvel ezelőtt. De az életkoruk is ennek megfelelő.) No persze a legtöbben szólóban lépnek föl, így azt a harmóniát, amit a NANDO megalkotott, öt hang és öt habitus pontos összehangolását nem hozhatják létre.
Mindez oda fog vezetni, hogy ők lesznek az egyik leghitelesebb tolmácsolói Imants Kalniņš, Uldis Marhilēvičs vagy idővel akár Lauris Reiniks zenéjének (ő maga énekli a dalait, de hát nincs ez kőbe vésve, más is megtette már) és ezáltal Račs dalszövegeinek is. Azt, hogy még Imants Kalniņš sem túl nagy falat nekik, csak egyetlen felvétel bizonyítja, a Karsta mana jauna dziesma Keita egy régi-régi szólóalbumán, de ha Zane, Marta és Kerija érzi Kalniņš zenéjét, ők is fogják, csak jelenleg más irányban haladnak.
Egyszer leírtam egy nagyon téves megállapítást. „A NANDO azért létezik és működik ilyen tökéletesen, mert a tehetségüket pontosan arra használják, hogy korukhoz képest döbbenetesen harmonikus összhangot produkáljanak” stb. Igen, az összhang valóban döbbenetes, de ez nem függ össze az életkorukkal. A Little Lady’s, akik nyolc-kilenc évesek, órákat adhatnának a Notiņas örökké változó csapatának harmóniából, és van még egy sor együttes, akik nem ütötték meg a mércét, így be se kerültek írásaimba. Felnőttek is vannak köztük szép számmal, akik órákat vehetnének Zanééktől, noha amúgy esetleg régebben kezdtek énekelni, mint amióta azok a kislányok egyáltalán a világon vannak.
A NANDO jelenleg elérhető legrégebbi felvétele a 2010. november 14-én Liepājában előadott Papagailis, ötfős együttessel. Valami okos ember pont az ablaknak háttal állította őket, így elsősorban a mozgásukat figyelve lehet csak megállapítani, hogy ki kicsoda, hiszen még a kép is rossz minőségű (meg a hang is). Kétségkívül Keita áll középen, neki valamennyi fény is jut az arcára, de a mozgásáról amúgy is felismerni. Balján Amanda, aki főleg a fejtartásáról azonosítható, jobbján pedig Patrīcija, akit viszont már csak akkor ismertem meg, amikor a dal végén amúgy jellegzetesen patrīcijásan fölnézett jobbra. A sor két végén pedig két kislány, akik már nem tagjai az együttesnek; mostanra háromról is tudomásom van, akik a kezdeti időkben velük énekeltek, de nem tudom a nevüket, semmit se tudok róluk.
A Papagailis előadásán már tetten érhető az igyekezet valamiféle harmónia megteremtésére, de hogy ez nem igazán sikerül, az elsősorban azért nem annyira szembetűnő, mert ettől még egyénenként ragyogó tehetség mind az öt, és sokszor el is próbálták. Bármikor vállalok egy tál spenótot annak az állításnak a védelmében, hogy Keita született vezéregyéniség, de ez nem jelenti azt, hogy egyből tudja is ezt kamatoztatni. Irányítani csak olyanokat lehet, akik erre a várt módon reagálnak, a várt visszajelzéseket adják, ezt össze kell csiszolni egyszerűbb műfajokban is, hát még itt, ahol az irányítás nagy része előre történik, a próbák alatt, aztán előadás közben pillantásokból, mozdulatokból áll, amik valójában csak a begyakorolt mozzanatok felidézésére szolgálhatnak, mert nincs idő utasítást adni, azt értelmezni és aztán végrehajtani, minden egyidejűleg zajlik, egy NANDO élete éppen olyan, mint egy vadászpilótáé, és hát Lāčplēsisre, csak hatévesek voltak!
Azt, hogy mi történik, amikor az irányítás már nem működik, amikor semmi sem működik, mert két perce avatták őket a gyerekzene istennőivé, és szétdurranna rajtuk a vérnyomásmérő, februárban láttuk a Dailes színház lila fényeiben.
Ilyen pillanatok sokaságát köszönhetem nekik, és még sokkal többet. Rajtuk keresztül jutottam el a lett, azon keresztül a balti kultúrához, ismertem meg mindazokat, akikről lett tárgyú cikkeim szólnak, és ez még mindig csak a kezdet, hiszen még édeskeveset tudok lettül, még sok ezerszer több van előttem, mint mögöttem. De minden percét élvezem.