Bezzeg az én időmben

Bezzeg az én időmben Tolnay Klári, Agárdi Gábor, Mensáros László, Sinkovits Imre, Bodrogi Gyula, Magda Gabi, Bubik István, Dégi István, Bencze Ferenc, Kállai Ferenc, Paudits Béla, Törőcsik Mari, Polónyi Gyöngyi, Halász Judit, Balázsovits Lajos, Tordai Teri, Bálint András, Kállay Ilona, Benkő Gyula, Pécsi Ildikó, Madaras József, Czinkóczi Zsuzsa, Őze Lajos, Sinkó László, Bujtor István, Márton András, Zenthe Ferenc, Darvas Iván, Márkus László eleven, aktív színészek voltak, akikről koronként hallani lehetett, akiket nézni, hallgatni lehetett. A névsort csak úgy ötletszerűen írtam fejből, háromszor-négyszer ekkora is lehetett volna, vagy még hosszabb.
  Ma meghalt Margitai Ági, az idén már Fülöp Zsigmond, Avar István, Sztankay István, Csala Zsuzsa, Szabó Gyula, Bajor Imre és Helyey László. Nem ez a baj. Tragédia persze, de természetes, a színészek is emberek, ők is meghalnak, éppen kevésbé, mint az átlagember, mert emlékezetük tovább kitart. Még az se baj, hogy már keveset hallunk olyan színészekről, mint a nyolcvannyolc éves Kun Vilmos, a nyolcvanhárom éves Schubert Éva, a nyolcvanöt éves Psota Irén vagy a kilencvenegy éves Gera Zoltán. Ők most már kevesebbet vagy egyáltalán nem dolgoznak.
  Nem, nem ez a baj. Az a baj, hogy felsorolhatok az eddigi mintegy harminc név mellé még egyszer ennyit, akik élnek és tevékenykednek, aktívan művelik művészetüket, és zavarba jönnék, ha megkérdeznének, hogy mit alkottak ebben az évezredben, amely már másfél évtizede tart. Balázs Péter, Eperjes Károly, Nemcsák Károly, Blaskó Péter nevével többet találkozunk kétes politikai szereplések kapcsán, mint új magyar filmekben, Dörner Györgyről és szegény megboldogult Usztics Mátyásról nem is szólva.
  De nem, még ez sem az igazi baj. Tragédia, de hát rendben van, a színészek is emberek, joguk van megbolondulni, illetve vannak hullámvölgyek, amikor kevesebb alkotás készül.
  Az az igazi baj, hogy ez a hullámvölgy már olyan régóta tart, hogy akik korábban idősebb színészek voltak, már nem élnek vagy visszavonultak, akik pedig fiatalok voltak, azok már idősödnek. Márpedig valamirevaló színházhoz, filmhez, tévésorozathoz mindenféle korosztályból való szereplők kellenek. A fiatalok szinte kifogytak, és honnan jöjjenek újak?
  Tudom, épp most írtam, hogy Koller Virág szinkronban egész jó, és hálistennek egy-két színészgeneráció azért mégiscsak felnövekedett a szinkronon, mert azt viszont muszáj csinálni: a rendszerváltás óta a mikrofon mögött ért színésszé Vadász Bea, Minárovits Péter, Czető Zsanett, Roland és Ádám, Bogdányi Titanilla, Előd Álmos és Botond, no meg Molnár Ilona, aki örökölte Somlai Edina szerepkörét, tudniillik hogy ahova kislány kell, ott mindig ő szinkronizál. És még tudnék mondani neveket, bár jóval kevesebbet ismerek, mint ahány van, mert a tévéknek ekkorra már szokásuk lett, hogy mélységes titokban tartják, kinek a hangját halljuk esetleg hónapokon át. Szóval vannak. De egyrészt a szinkron csak egy része a színművészetnek, a többi részét is meg kell tapasztalni – másrészt ez a kilencvenes–kétezertízes évekbeli társulat létszámban is sokkal kevesebb, mint a hetvenes–nyolcvanas évekbeli fiatalok, akiket elvesztettünk mint fiatalokat. A tehetségüket is megpróbálhatnám összehasonlítani, de igazságtalan lenne, mert a régebbi fiatalok ezerféleképpen megmutathatták a tehetségüket, az újabbak meg alig. Egyébként se lehet színészek tehetségét csak úgy hipp-hopp összehasonlítani.
  Bezzeg az én időmben nem aggódtunk azért, hogy kik állnak majd Kabos Gyula, Jávor Pál, Szeleczky Zita, Mály Gerő, Latabár Kálmán és dinasztiája, Karády Katalin, Törzs Jenő, Gombaszögi Ella, Vaszary Piri, Rajnai Gábor, Sziklay Szeréna és Ráday Imre elárvult helyére. Nekünk ott volt Gábor Miklós, Kern András, Gálvölgyi János, Esztergályos Cecília, Menszátor Magdolna, Lorán Lenke, Rátonyi Róbert, Cserhalmi György, Udvaros Dorottya, Görbe Nóra, Szabó Ottó, Pécsi Ildikó, Kozák András, Mádi Szabó Gábor, Tóth Enikő, Nyertes Zsuzsa, Tímár Béla, Papp János, Csellár Réka, Huszti Péter, Kiss Mari, Raksányi Gellért, Tahi Tóth László, Hernádi Judit, Zsigmond Tamara, Borbás Gabi, Horváth Sándor, Benkő Péter, Harsányi Gábor, Ullmann Mónika, Szatmári István és Básti Lajos. És még sorolhatnám hosszan, de azt akartam, hogy kereken száz név álljon ebben a cikkben, mielőtt kimondom, hogy volt igazi álompárunk is, mint a nagy nemzeteknek: Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán.
  Nem kellett sokat gondolkodni ezeken a neveken. Bezzeg az én időmben, amely az első említett színészek első filmjeitől mostanáig nyolcvan évet ölel fel, bőven voltak színészek, akiknek a neve pillanatok alatt eszébe jut az embernek, és hozza magával a többit, egyre több és több nevet.
  De ritkulnak. Ki viszi tovább a stafétabotot? Tessék a százharmadik név. Jelinek Éva? Már ott van a tévében és híres, de ha netán tehetséges is – honnan fog ez kiderülni? És ha netán tehetséges és netán kiderül, és netán lesz miben játszania – kikkel fog játszani húsz-harminc év múlva? Azok a színészek honnan kerülnek elő?
  Bezzeg az ő idejükben ez probléma lesz.

»»»»»»