Beszélni tanulunk

Beszélni mindenki megtanul egyszer. Kiveszi szájából a cumit, kijelenti, hogy gugu őőő, aztán visszateszi a cumit és elégedett képet vág. Most elmondott valami fontosat. Aztán eljut abba a stádiumba, hogy folyamatosan ki tudja mondani: prcskvna, mert az anyanyelvén így mondják, hogy hámozás, és ezzel beszédtanulását befejezettnek tekinti.
  De van egy második osztály is. A legtöbb ember döbbenten hallgatja az idegen nyelven beszélő turistákat: úristen, én ezt sose tudnám kimondani. Pedig ki tudná, ha kellene, csak némi tanulás árán.
  Amikor megszületünk, hangképző szerveinkben ott van a potenciális képesség, hogy a világ bármely nyelvét tökéletes kiejtéssel megtanulhassuk. Ezután azonban megtanuljuk az anyanyelvünket, ami a beszédszerveket beállítja a nyelv hangrendszerére. Miután ez rögzült, egy másik nyelv hangrendszerét már csak tudatos tanulással sajátíthatjuk el. Gyerekkorban ez még nagyon könnyű; mindenki tudja, hogy a külföldre költöző családok gyerekei villámgyorsan megtanulják az idegen nyelvet, pedig nem is járnak tanfolyamra, mint a szüleik, akik viszont csak kínlódnak vele. (Persze a nyelvtanulás nemcsak a kiejtésből áll, de a gyerekek a nyelvtant és a szókincset is gyorsabban tanulják.)
  E kis írásban nem azt hívom második osztálynak, amikor az ember még egy, két, tíz nyelvet megtanul, hanem amikor hangot képezni megtanul. Tudatosan. Ezt az osztályt nagyon kevesen járják ki, még arról is nagyon kevesen tudnak, hogy egyáltalán létezik. A tudatos hangképzés azt jelenti, hogy tudjuk, milyen beszédhangot hogyan kell képezni; miért éppen úgy kell képezni; mi lesz, ha kicsit másképpen képezzük; szóval mindent, amit tudni lehet.
  Hogy ez mire jó? Például arra, hogy hozzáidomíthatjuk nyelvünket elsőre megtanulhatatlannak tűnő idegen hangokhoz is. De anyanyelvünk hangjait is szebben ejthetjük, ha tudatosan működtetjük beszédszerveinket.
  Azonkívül pedig mert egyszerűen – érdekes.

Fonetikus írások

Először is lássuk, mi az, hogy fonetikus írás. Fonetikus azt jelenti, hogy a kiejtett hangokat tükröző. A világ minden nyelvét többé-kevésbé fonetikusan írják (kivéve a kínait), hiszen a betűk a kiejtett hangokat jelölik. Még az angol helyesírás is fonetikus valamennyire, hiszen get ejtése get, nem pedig mondjuk pöf. Viszont ha összehasonlítjuk a cough és dough szavak kiejtését (kaf, illetve dou), akkor látjuk, hogy azért mégse egészen fonetikus.
  Fonetikus leírás az, amikor minden hangot egy-egy adott jellel jelölünk; egy bizonyos hangot mindig ugyanazzal a jellel jelölünk, és egy bizonyos jelet mindig ugyanannak a hangnak a jeleként használunk. A magyar helyesírás például aránylag „nem rossz”, csak pár dologban tér el egy teljesen fonetikus rendszertől: kétféle jelet használ az egyik hangra (j-t és ly-t), nem jelöli a teljes hasonulást (szétdobál ejtése valójában széddobál), és a kettős betűkből keletkezhetnek zavarok (a g-g-y mást jelent a meggyes és mást a meggyőz szóban). Egy egészen fonetikus rendszerben ilyen zavarok nincsenek.
  Rengeteg ilyen leírási rendszer létezik. Például az uralisztikusok – akik az uráli nyelvekkel foglalkoznak – egy bonyolult rendszert használnak, amiben ilyen szavak keletkeznek: (ami hantiul íjat jelent) vagy (ami nyenyecül halat jelent). Szükségük van erre az átírási rendszerre, mert harminckilenc uráli nyelv létezik, amik közül jó néhánynak nincs is saját helyesírása, vagy csak a legutóbbi időkben kapott. (Oroszországban és a volt Szovjetunió más tagállamaiban rengeteg kisebbségi nyelv van, amik a 19. és 20. század folyamán többféle ábécét is kipróbáltak. Például a jakut nyelv, ami nem az uralisztikusok, hanem a turkológusok érdeklődési körébe tartozik, nyolcvan év alatt négyféle cirill és háromféle latin ábécét „szenvedett el”.) Az uralisztikusok ezért létrehozták ezt az uráli fonetikus ábécé nevű rendszert, és ezzel írnak, hogy megértsék egymást.
  Hasonlót használnak az amerikanisták is, akik az amerikai indián nyelveket tanulmányozzák. S vannak egyetlen nyelvre kitalált fonetikus rendszerek, például a romadzsi, a japán nyelv latin betűs nemzetközi átírása, mert a világ nagy része könnyebben el tudja olvasni azt, hogy Kawasaki, mint azt, hogy .
  A fonetikus rendszereknek se szeri, se száma. Célszerű, hogy legyen egy Nagy Központi Fonetikus Írásrendszer, amivel mindent le lehet írni, akármilyen nyelven van, akárhogyan írják vagy nem írják azt a nyelvet a beszélői, a tanulmányozói vagy akár a régészek – szóval amivel bármiféle emberi nyelv bármiféle beszédhangjait le lehet írni.
  Van ilyen rendszer, és ennek segítségével fogunk beszélni tanulni.

Az IPA

Százhúsz évvel ezelőtt néhány brit és francia nyelvész létrehozta a Nemzetközi Fonetikai Társaságot. Francia neve Association phonétique internationale, angol neve International Phonetic Association. Az írásrendszer nevében a társaságot ábécére (alphabet) szokták cserélni, így lesz a neve rövidítve APhI franciául és IPA angolul.
   – – – – –
  Ez itt a szótárat jelentő szó angol, francia, német, magyar, feröeri és lengyel nyelven.
  Aki tud magyarul, annak nyilván furcsa, hogy a pénzügyőrséget nek kelljen írni, de ezt aztán a világon mindenhol megértik a nyelvészek, akkor is, ha életükben egy kukkot nem olvastak magyarul.
  A latin ábécé alapbetűi ugyanazt a hangot jelölik, amit általában a nyelvekben szoktak, tehát a v betű v hangot, a k k-t stb. Amúgy nem sok rendszeresség van a betűkben, többnyire különböző korábbi rendszerekből (amilyen az uralisztikusoké) átvett jeleket használnak. Jórészt mindenféle nyúlványokkal megtoldott, fejreállított, elforgatott betűk alkotják a készletet, de van benne néhány görög betű is, egypár egyéb jel, és az említett ékezetek (diakritikusok) a finom különbségek jelölésére. Az itt következő ízelítőből a rendes latin betűket kihagyom.
  
  
  
  

az ipa nem használ sem nagybetűket sem írásjeleket Minden beszédhangnak egy betű felel meg, egyformán, bármilyen nyelv használja. Százhét betűje van, harmincegy ékezetet használ, és tizenkilenc további jelet a beszédhez kapcsolódó járulékos információk számára.
  Persze isten ments ezeket ábécérendben taglalni. Csakis fonetikai rendszerben szabad.

Kategorizálás

Az IPA jeleit hagyományosan a következő csoportokra bontják: pulmonikus mássalhangzók, nem pulmonikus mássalhangzók, magánhangzók, diakritikusok és szupraszegmentálisok. A szakszavaktól ne ijedjen meg az olvasó, lesznek ezeknél még cifrábbak is, de mindig megmagyarázom őket.
  Az első három csoport jelenti a tulajdonképpeni beszédhangokat, amiket szegmensnek is hívunk, innen kapták a nevüket a szupraszegmentálisok: a szegmenseken felüli többletinformációt tartalmazzák. Hangsúlyok, hanghosszúság, szünetek, ilyesmik.
  A beszédhangok három csoportja közül kettő mássalhangzókat tartalmaz: körülbelül kilencvenen vannak a pulmonikusak és alig tizennégyen a nem pulmonikusak. A harmadik csoport huszonnyolc magánhangzót számlál.
  De hogy mi a különbség pulmonikus és nem pulmonikus, magán- és mássalhangzó között, az már a következő cikk tárgya lesz.

»»»»»»