Beszámoló
Mint említettük, barátunk ott volt a melegfelvonuláson. Az alábbiakban az ő sorai és az általa készített fényképek következnek. Utóbbiakat érdemes összehasonlítani a médiabeli rózsaszín tangákkal.
Ma reggel, amikor megkavartam a tejeskávémat s kinéztem a kávéház kirakatüvegén keresztül, megint elfutotta szememet a könny. Néhány napja már sokadszor.
Pedig azon a szombaton úgy éreztem, erős vagyok. Mintha csak kívülállóként szemléltem volna az eseményeket.
A közömbös és őrjöngő, beüvöltöző emberek között néha elkaptam egy-egy biztató vagy részvéttel teli pillantást.
A kordon széle felé egy megtaposott napraforgóvirág hevert.
Vajon hogy került oda?
Vesszőfutásunk közepette hagyta el valamelyikünk, vagy valaki kevésszámú biztatóink közül, lélekerősítő vigaszként dobta felénk?
Szerettem volna lefényképezni, de ekkor vettem észre, hogy valami bizony már nem stimmel velem.
A kezem úgy reszketett, hogy nem találtam meg a fényképezős mobil gombját. Mire összeszedtem magam, már tovasodort a kényszerű áradat, csak egy pillantást tudtam vetni a virágra, mielőtt örökre búcsút mondtam neki.
De ezen a napon valami mástól is búcsút kellett vegyünk.
Attól az illúziótól, hogy az ember jó, jót akar és jóhiszemű.
Keresztény hitem tanítása, hogy az ember megváltásra szorul, szomorú aktualitássá vált, éppúgy, mint Radnóti Miklós szavai:
„Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”
Ott és akkor, szinte mindnyájan végig erősek maradtunk.
A pogrom-, a lincshangulat, a keresztutaknál és a Liszt Ferenc térnél és későbbi helyeken őrjöngő tömeg képe és üvöltése azonban még sokáig velünk marad.
Remélem, lesznek, akik kevésbé fogják fel tragikusan a történteket, akinek a múló idő nem erősíti rémálmaikat, hanem feledteti.
Én sem sajnálom és sajnáltatom magam.
Isten Lelke egy egész éven keresztül készítgetett erre az alkalomra. Azóta, amióta tavaly azt skandálták: „Buzikat a Dunába, zsidókat meg utána”.
Én tudom, hogy idén ott kellett lennem, akik nem „tudták”, de mégis eljöttek, azoknak csak megköszönni tudom.
Köszönöm zsidó „barátainknak”, akik önként vállalták velünk együtt ezt a gyalázatot.
Köszönöm annak a katolikus párnak, akikkel beszélgettem, s akik szintén szolidaritásból vállalták velünk ezt a vesszőfutást.
Köszönöm a rendőrségnek, mert mi is úgy éreztük, jól és emberségesen végezték feladatukat.
Köszönöm minden szolidaritást vállalónak, hogy eljött.
Köszönöm az értünk mondott imákat és fohászokat, s bármilyen nehéz, ne felejtsünk el azokért sem imádkozni, akik bennünket üldöztek.
Tényszerű és kronologikus élménybeszámoló helyett csak ezt a pár sort kívántam leírni.
Társadalompolitikai és lélektani elemzéseket, politikai elméleteket sem kívánok gyártani, erre van bőségesen más forrás.
