Az újkor nagy tudású PC-i

A cím idézet sorozatom előző részéből, s azért lett ez a cím, mert az első PC-k bizony mindennek voltak tekinthetők, csak nagy tudásúnak nem. Sokan nem is értettük, mire vannak ezekkel annyira nagyra. A CGA grafika igazán nem volt fenomenális, ha egy Commodore-ral hasonlították össze, márpedig akkoriban azzal hasonlították össze. Meg Spectrummal meg ami volt. Az Enterprise-zal már végképp nem lehetett egy napon említeni, az Amigáról nem is beszélve. 640 kilobyte memória? És akkor mi van? Ettől nem estünk hasra. Attól sem, hogy egyszerre kezeli a floppylemez mindkét oldalát, ellentétben a Commodore floppykkal, amiknél meg kellett fordítani. És 360 kilobyte-ot írt egy lemezre, a Commodore meg csak 340-et (oldalanként 170-et). Meg gyorsabb is volt, 10 megahertz, nem egy vagy kettő. De ilyen dolgoktól nem hatódtunk meg. És rengeteg tök fölösleges billentyűje volt.
  A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának PC-i nem keltették azt az érzést, hogy ők lesznek a jövő, és az embernek rohannia kell eladni a házigépét, amíg még teheti, hogy összegyűjthesse a PC-re valót. Volt egy fekete képernyő, amin az állt, hogy

C:\>

és az ember beírhatott néhány parancsot. Még egy BASIC se volt. Az ember ott ült egy ostoba böhöm előtt és vágyakozva gondolt a régi gépére, ami tudott rengeteg mindenfélét, ráadásul az ember ismerte, eligazodott a lelkivilágában, ez meg csak azt tudta mondani, hogy

Bad command or file name.

Csoda, hogy nem szerettük?
  A számítástechnika mindegyik forradalmát a célszerűség elve vezérelte. Célszerű volt olyan gépeket építeni, amiket programozni lehet – tehát lettek számítógépek. Célszerű volt olyan gépeket építeni, amiket haza is lehet vinni – tehát lettek házi számítógépek. És célszerű volt olyan gépeket építeni, amik kompatibilisek egymással – tehát lettek a PC-k. De annak a nemzedéknek, amely gyerekfejjel házigép előtt ült, felnőttként pedig PC-t toltak elé, ez a forradalom rideg forradalom, főleg azoknak, akik programoztak is a gépen, tehát azt mélyrehatóan ismerték, a PC pedig nem hagyta magát megismerni. Hogy az ördögbe írhattunk volna rá programokat, amikor nem tudhattuk, hogy másnál az a program fog-e futni? Esetleg más grafikus kártyája, monitorja, szoftvere van. Jó ideig nem jutottunk tovább a csendes beletörődésnél. Ez van, ezt kell szeretni.
  Azért a jó játékok sokat segítettek, mert azok is voltak PC-re, csak nem volt könnyű olyat találni, amit fut az ember gépén. Akkoriban négyféle grafikus kártya létezett – a színek száma szerint növekvő sorrendben –: Hercules, CGA, EGA és VGA.
  A Hercules kártyák nem tudtak színeket. 720-szor 348 képpontos, monokróm grafikát és a szabványos 80-szor 25 karakteres szöveges módot lehetett használni. De Hercules kártyán is mentek a CGA programok, ha az ember elindította a rengeteg CGA-emulátor valamelyikét. Színek ettől se lettek, de a programok futottak. A kártyát 1984-ben készítette a Hercules Computer Technology, tehát nem az IBM.
  Volt egy MDA kártya is, az IBM első grafikus kártyája még 1981-ből, de ezt hamarosan kiszorította a Hercules. Monochrome Display Adapter: szín nuku, pontgrafika nuku, csak szöveges képernyő 80·25 karakterrel, amiknek nem lehetett megváltoztatni a képét. Volt viszont néhány praktikus üzemmód, amit minden karakternek külön-külön be lehetett állítani: láthatatlan, aláhúzott, fényes, inverz és villogó. A Hercules és nyomában a többiek (a CGA kivételével) mindazt tudták, amit az MDA.
  A CGA (Color Graphics Adapter) volt az IBM első grafikus kártyája, erre íródtak a legősibb PC-s játékok, például a jobbra látható Alley Cat 1983-ban. A képen azért nincs több szín, mert nem lehet. Kétféle paletta közül lehetett választani, mindkettőnek volt négy-négy színe. Hozzá 320-szor 200 képpontos grafika. Volt 640-szer 200-as is, monokróm. A CGA sajátsága, hogy a szöveges képernyőmódokban (40-szer 25-ös és 80-szor 25-ös volt) csak 8·8 képpontból építette föl a jeleket, mint a házigépek. Szöveges módban viszont tizenhat színnel lehetett gazdálkodni.
  1984-ben készült az EGA (Enhanced Graphics Adapter) is, az IBM harmadik szabványa. 640·350-es felbontás 16 színnel, amiket egy 64 színű palettából lehetett kiválasztani, méghozzá egyenként, nem csoportosan. De a legtöbb program nem bíbelődött ezzel, beérte az eredeti tizenhat CGA-színnel:
  

  Ezekkel is jó játékokat lehetett csinálni, sőt még szépeket is. A kép a King’s Quest 5 kalandjátékból való, s jól mutatja, hogy a tizenhat színből előszeretettel kevertek ki további árnyalatokat pöttyözés segítségével.
  De akkoriban mindenki álma a VGA volt (Video Graphics Array). Csodaszép grafika: 256 szín, amiket egy 262 144 darabos palettáról tetszés szerint lehetett összeválogatni. Ez csak 320·200-as felbontással, de ha elég volt a tizenhat szín is, akkor 640·480-ig lehetett növelni a felbontást. Szöveges módban ugyanazt tudta, amit az EGA és a Hercules, de meg lehetett változtatni a jelkészletet. Sőt a villogás helyett tizenhat háttérszínt lehetett használni, ha pedig a színek felét feláldozta az ember, akkor meg lehetett duplázni a jelkészletet: 512-féle karaktert lehetett egyszerre ábrázolni!
  Az előző képernyőfotó VGA-s változata magáért beszél.
  Az akkori programok sajátsága, hogy a grafika annyira különbözött, hogy külön kellett elkészíteni a Hercules, CGA, EGA és VGA grafikáért felelős programrészt, és a felhasználónak a program indításakor választania kellett, hogy melyiket akarja használni. Némelyik programnak, például az itt mutatott King’s Questnek is egyenesen két külön program gyanánt jelent meg az EGA és VGA változata.
  A VGA-t is követték további szabványok: az SVGA (Super VGA), az XGA és mások, egészen mindmáig. De azóta a köznapi felhasználó már nem ismeri ezeket a rövidítéseket, elvesztették meghatározó jelentőségüket.

Az újkor kezdetén a programokat floppyn tartottuk, egy olyan adattároló eszközön, amire ma már alig emlékszik a számítástechnika – ámbár még mindig létezik, gyártják és forgalmazzák, pedig ha van rossz adattároló eszköz, hát a floppy bízvást az. Lassú, sérülékeny és megbízhatatlan. És persze a mai elvárásokhoz képest nevetségesen kicsi a kapacitása.
  A kilencvenes évek elején nem számított kicsinek. 360 kilobyte-ba rengeteg minden belefért, elvégre egy COM file legfeljebb 64 kilobyte lehetett, és a legtöbb jóval kisebb is volt. (Ma már a COM file-okra se nagyon emlékszünk. Akkoriban kétféle futtatható program volt, a COM és az EXE, de előbbi szinte kihalt, ámbár az XP rejtett bugyraiban még akad egypár.) És hamarosan megjelentek a nagyobb floppyk, a 360 K-s dupla sűrűségűt (DD) követte a magas sűrűségű (HD) lemez, amire 1,2 megát lehetett venni – rengeteg adat! (Volt szimpla sűrűségű, SD lemez is, azokat mi még házigépekhez használtuk.) Évszámokat itt nem közlök, mert Magyarországon évtizedes volt a lemaradás. Így például a 3 és fél hüvelykes lemezeket már 1982-ben feltalálták, de nálunk még a kilencvenes évek közepén is elterjedt volt az 5 és negyedes lemezek használata.

»»»»»»