Az Übermensch-gyár
Készül az új kiváltságos kaszt a fejünk fölé: az erdélyi, vajdasági, szlovákiai magyarok. Már húsz éve ajnározzák őket az államnokok – több mint húsz, már a Kádár-rendszer utolsó éveiben is folyton Románia folyt a vízcsapból. (Mármint persze a Ceau-rendszer rémségei miatt, de valahogy sose az volt napirenden, hogy a románokkal milyen gonoszul bánnak a ceausok, valahogy mindig a magyarokkal szembeni bánásmód volt a fő téma. Pedig szenvedtek Nicu miatt a románok is éppen eleget.) Úgy tűnik, a gyümölcs mostanra beérett, a határon túli magyarok leszüretelhetők.
Én persze tudom, hogy a határon túli magyaroknak a tökük tele van az egymás sarkában tolongó politikusokkal, az ember éppen ebédhez ülne, de folyton betoppan egy-egy politikus, aki sugárzó tekintettel néz körül az ősi, tiszta, magyar, szent hajlékban, és elő kell miatta venni a puliszkát, pedig a gyerekek sült krumplit akarnak kecsöppel, mint rendesen.
Tudom, hogy ugyanúgy utálják a politikusaikat, mint mi, csak nekik két garnitúra van, egy országos és egy kisebbségi, nekik négyévente kétszer csókolják végig a gyerekeiket, aztán két kompánia lop tőlük négy éven át. És ráadásnak ott van még a többségiek magyargyűlölete. Szóval nem könnyű nekik.
De ki mit főzött, egye meg. Mi Orbán Viktort főztük, hát most őt esszük (nem mintha Gyurcsány nem lenne éppolyan rágós, legfeljebb jobb az íze), ők meg a helyi magyar pártjaikat főzték. Ha ők is idejében elkergették volna az élősködőiket, ahogy mi se tettük, akkor most nem égne miattuk a képük.
De fog. Ahogy a Dél-afrikai Köztársaságban a fehérek mindmáig szemlesütve szólnak a feketékhez (talán mostanra oldódik a helyzet), mert hiába nem kérték, hogy apartheid legyen, azért a kiváltságos helyzetük hasznát mégiscsak élvezték. Aki nem, annak is megvolt a választása.
Hát most a határon túli magyarok kerülnek kiváltságos helyzetbe. Úgy másfél éve már megjósoltuk, hogy a kettős állampolgárság valódi célja a szavazati jog lesz, le kell gyártani több millió lelkes választót, akik majd mind ránk szavaznak, de jó lesz.
Mint most kiderült, a Fidesz évekig hazudott arról, hogy nem akar választójogot a határon túli magyaroknak: igenis akar, tehát lesz is nekik, mert a kis politikusoknak már az óvodában is úgy tanítják a törteket, hogy ha egy tortát háromfelé vágunk és Pistike megkapja az egyik részét, akkor mit kap Jancsika? A helyes válasz: TELJHATALMAT.
A Heti Válasz finomkodó cikke mögött a teljhatalom van. A kormánynyilatkozatok „erősen valószínűsítik a választási törvény módosítását”, „szinte száz százalékos esély a változásra” – lófaszt. A határon túli magyaroknak Márpedig Szavazati Joguk Lesz. A Vezér megmondta. Legyen nyugodt az olvasó, nem maradt le semmiről, a Vezér ezt négy fal között mondta meg, csak a bennfenteseknek, évekkel ezelőtt. Azóta szellőztetik, napirenden tartják, szoktatnak minket a gondolathoz. Keresztülpréseltek rajtunk egy népszavazást – ingyen volt, hiszen mi fizettük –, ahol mi nemet mondtunk rá, de kit érdekel, hogy mi mit mondunk? Eleve nem volt érdekes, hogy mi lesz az eredmény, ők ötmillió választót akarnak, és meg is fogják szerezni őket. És ha később kedvük szottyan egymilliárd indiai szavazatára, akkor megkeresik a módját, hogyan nyomják le a torkunkon az ő választójogukat is.
Azt mondtam, tárt karokkal várom a határon túli magyarokat, állampolgárság, választójog, mind az övék lehet. Csak – tessék itt letelepedni és adót fizetni. Gulyás Gergely ezt lesöpri az asztalról, a régi politikusszokás szerint. Azt mondja, a nyugdíjasok se fizetnek adót, mégis van választójoguk. Az, hogy ezzel úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, már nem érdekli a Heti Választ; azazhogy nem is mintha, hanem csakugyan betanulta, benne van a kormány brosúrájában. Naná, majd pont ez nincs.
Gulyás hazudik, mert a nyugdíjasok adót fizetnek. Mint mindenki. Csak mivel a nyugdíjasok az államtól kapják a pénzüket, a dolgot kicsit leegyszerűsítették, és ahelyett hogy többet fizetnének, aztán küldenének egy adóbevallást és visszakövetelnék a nagy részét, egyből levonják és nem is szaroznak azzal, hogy eredetileg mennyi lett volna. Az én nyugdíjam most negyvenezer forint. Százötven euró, kétszáz dollár. Megfizetem én azt az adót becsületesen, becsületesebben, mint némelyik politikus; ha jól emlékszem, valamelyikről éppen a minap olvastam, hogy ötmilliós adótartozása van. Nekem soha nem lesz adótartozásom, mert azt a pénzt már kézhez se kapom.
Ezt Gulyás még nálam is jobban tudja. Hazudik, mert ezt kívánja a vonal, vagyis ez az igazság. És ha bukja, akkor legfeljebb majd más lesz az igazság.
A határon túli magyarok nem többek puszta számoknál, amiknek Orbán a mámorító szavazatokat és a még mámorítóbb hatalmat tulajdonítja majd, de sajnos ettől még emberek, akik eléggé meg fogják szenvedni kiváltságos helyzetük következményeit, amikor a rendszer megbukik. És csekély vigasz lesz, hogy a számukra amúgy is értéktelen választójoguk akkor is megmarad – hiszen a következő rendszert is édes bódulatba ringatja a hatalom, bolond lesz elvenni tőlük a választójogot. Ráadásul akkor rásütnék, hogy idegenszívű.
Mert a kiváltságnak ára van, akkor is, ha nem kértük. És akik egy rezsim virágzása idején kiváltságosak voltak, azoknak többnyire még annyi se jut, hogy a rezsim bukása után őket is áldozatoknak tekintsék, pedig azok. Éppen az imént futottam véletlenül bele hat áldozat történetébe. Helga tizenkét éves volt, Hildegard tizenegy, Helmut kilenc és fél, Holdine nyolc, Hedwig hét lett volna négy nappal később, Heidrun pedig négy és fél. A szüleik ölték meg őket 1945. május elsején, aztán végeztek magukkal is. Nem kétséges, hogy ártatlan áldozatok voltak, ahogy azok lettek volna akkor is, ha életben maradnak. A felszabadulás után nem virradt volna szép világ Josef Göbbels gyerekeire.
Göbbels egy féreg volt, a felesége is intenzív náci. De a gyerekeik azért lendítették lelkesen a karjukat, mert ezt mondták nekik, és mindenki szépen mosolygott rájuk, amikor ezt tették. Ha felnőttek volna egy árvaházban, emberhez méltó nevelést kaptak volna, még a nagyobbak fejéből is ki lehetett volna tisztítani a náci mételyt, és rendes emberek lettek volna.
Nekik még az sem adatik meg, hogy annak tekintsék őket, amik: a nácizmus ártatlan áldozatainak.