Az órásnál

A kicsiny üzlet falait mindenütt polcok borították, rajtuk órák sokasága feküdt. Az ezerszólamú ketyegés betöltött mindent. A pult mögül egy uszkár nézett rám.
  – Vau, uram? – érdeklődött.
  – Ööö… üdvözlöm… a mesterhez van szerencsém?
  – Igen, kérem. Miben lehetek segítségére?
  A zsebembe nyúltam, elővettem az órát.
  – Ó – élénkült meg. – Vau! Milyen szép régi Doxa. Szabad, kérem?
  Gondosan szájába vette az órát, hátrament vele a műhely sarkában levő asztalkához, rátette és elővette szerszámait.
  – Igazi régiség, uram. Vau, vau. Ritkán látok ilyen szép példányt. Családi örökség?
  – Igen, a nagyapámtól maradt rám.
  – Egy kis karbantartás, és az ön unokáját is ki fogja szolgálni. Vau, vau. Ötven-hatvan generációt biztosan… mármint közülünk, kutyák közül, ugye.
  Megköszörültem a torkomat.
  – Elnézést… kérdezhetek valamit?
  – Vau, parancsoljon.
  – Ön ugyebár egy uszkár… hogy lett önből órás?
  – Ó, kérem, egy egyszerű sajtóhiba okozta.

»»»»»»