Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Az elmaradt esküvő

azelmaradteskuvo.jpgÍme egy kép, amilyenhez hasonlót a mi esküvőnkről nem fogtok látni. Ja, és nem azért, mert a kedvesem tolókocsiban fekszik és nem tud állni, hanem azért, mert a mi esküvőnk elmarad. Nem, ez most nem valami vicc, és nem, a kapcsolatunk nincs sem krízisben, sem felbomlóban, és nem, ez nem valami brazil szappanopera, sőt még csak nem is valami amerikai romantikus dráma, hanem a magyar valóság 2022-ben.
  Mint tudjátok, az esküvőnket e hónap utolsó hétvégéjén szerettük volna megtartani, és már azt is leírtam, hogy ez az esküvő nem hivatalos esküvő lesz, hanem csak szimbolikus. Hogy miért? Mert a magyar valóság az, hogy mivel mindketten rokkantnyugdíjasok vagyunk és özvegyek, ezért mindkettőnknek jár az özvegyi nyugdíj. Ha összeházasodunk hivatalosan, akkor a jövedelmünk havi ötvenezer forinttal kevesebb lenne. Így sem élünk könnyen, emiatt ezt nem engedhetjük meg magunknak. De természetesen ez nem akkora tragédia önmagában, hiszen nem egy papír az, ami összetart két embert, hanem a szeretet, a hűség, a bizalom, az elfogadás, a tisztelet. Mindehhez hozzátéve az egymásra odafigyelő, folyamatos, egyenlőségen alapuló, erőszakmentes, asszertív kommunikációt. Ezekből egyáltalán nincs hiány, de az esküvő mégis elmarad. Talán pontosan azért, mert nem a papírra volt szükségünk: úgy gondoltuk, hogy megálmodunk egy olyan szertartást, ami rólunk szól, nekünk szól, a szeretteinknek és a barátainknak. Nem a pecsétekről és nem a papírokról, hanem rólunk. Megálmodtunk egy vízparti esküvőt a gyerekeink és a barátaink társaságában a tatai tóparton. És akkor tavaly októberben ehhez elkezdtük keresni a megfelelő helyszínt. Úgy gondoltuk, hogy akkor már összekötjük a kellemest a még kellemesebbel, és egyben megtartjuk a nászutunkat is. Persze nászút nélkül is mindenképpen kellett volna egy szálláshely ehhez, mert innen elutazni Tatára és vissza ugyanaznap az nagyjából fizikai képtelenség mindkettőnk teherbíró képességének, és akkor az még csak az utazás lett volna. Akkor még nem beszéltünk arról, hogy nem tíz percet szerettünk volna a násznép társaságában tölteni, hanem legalább fél napot.
  Lassan már egy kisbaba megszületett volna az alatt az idő alatt, amióta mi ezt a szálláshelyet keressük. De a szálláshely nem fog. Konkrétan a Tatán található összes létező apartmant, panziót, szállodát végighívtuk, de nem nyertünk. Egész egyszerűen egyetlen olyan hely sincs, ahol a kedvesem a tolókocsival be tudna jutni a szálláshelyre, illetve ha még be is tud jutni, akkor a százötven centis tolókocsival közlekedni is tud. Jó esetben csupán sajnálták, hogy „bár nagyon szívesen látnának minket, de nem alkalmasak a körülmények az ő szálláshelyükön”, és ezzel önmagában még nem is lett volna semmi baj. A rosszabbik esetek azok voltak, amikor teljes felháborodással fogadták azt az elképzelést, hogy mi oda óhajtunk menni és fizetni akarunk nekik nem kevés összeget egy egyhetes ott-tartózkodásért. A magyar valóság 2022-ben az, hogy még mindig ott tartunk, hogy az emberek nagy része úgy gondolja, hogy a fogyatékosok leginkább is maradjanak otthon a négy fal között, leginkább is legyenek láthatatlanok, leginkább is ne rontsák a levegőt az ép, egészséges emberek között. És ezt a következtetést én nem valami a fejemben megszületett elképzelésből szedem, hanem bizony nem egy szállásadótól megkaptuk, hogy „értem, kérem, de hát itt nálunk gyerekek is nyaralnak, és az a mi felelősségünk, hogy ne traumatizáljuk a gyerekeket egy olyan család látványával, mint az önöké”. És persze ott van még problémának Life, aki „sajnos” (vagyis nekem hála Istennek, de) túlnőtt nyolc kilogrammon. Hogy a kutyabarát szálláshelyeknek hogyan sikerült ezt a zseniális ötletet kitalálni ezzel a súlyhatárral, azt sose fogom megtudni, de azt tudom, hogy Life már háromszor töltött egy-egy hetet szállodában, és soha semmilyen kárt nem tett, nem ugatott, nem rohangált a folyosón stb. Persze az érv az az volt, hogy „azért nem jöhet be hozzánk nyolc kilónál nagyobb kutya, mert nálunk fehérre vannak festve a falak”. Értem, vagyis nem. Ha húszcentis marmagassággal keni össze egy kutya a falat, akkor az nem lesz koszos? Jövőre már a vendégeket is megmérik? Ott mennyi lesz a súlyhatár?
  Jó, ezt is megettük, és akkor fájó szívvel, de elengedtük Tatát. Jött a Balaton. Én kis naiv azt hittem, hogy a Balaton azért jóval nagyobb, mint a tatai tó, és ott majd biztos találunk egy megfelelő szálláshelyet. Itt is végigjártunk a kempingektől az all-inclusive ellátást nyújtó szállodáig mindent. Elvileg találtunk egyetlen szálláshelyet, ami elvileg akadálymentes, mert elvileg már járt ott fekvő tolókocsival egy úr, de gyakorlatilag sem az emailben küldött ajánlatkérésünkre, sem a telefonos megkeresésünkre február óta semmilyen választ nem sikerült kapnunk a kérdéseinkre. Értem én, hogy haldoklik a turizmus… na jó, azért annyira nem, hogy a fogyatékosokat is vendégül lássuk. A legtöbb, ameddig eljutottunk, az az volt, hogy igen, a kapun be tud menni a tolókocsival, és igen, még a szobába is be tud menni, csak az étterembe nem tud. És hát sajnos azt ők nem tudják vállalni, hogy egy olyan szállodában, ahol egyszerre kilencszáz vendég tartózkodik, egy, azaz 1 vendégnek az étterem előtti óriási hatalmas hallrészben biztosítsanak étkezési lehetőséget. Nekik erre nincsen személyzetük. Azt ugye mondanom sem kell, hogy ez már két személyre – és akkor már itthon hagytuk volna a gyerekeket is – körülbelül félmillió forint. És akkor igen, én lehetek cinikus, meg felőlem akár bunkó is, de azt gondolom, hogy félmillió forintért azért talán esetleg véletlenül szerintem meg lehet oldani, hogy egy, azaz 1 vendéget kiszolgáljon egy, azaz 1 alkalmazott egy ekkora szállodában. Nem eszik napi huszonnégy órában. Ja igen, a napi huszonnégy óráról jut eszembe, hogy volt olyan komment is a különböző szálláskereső csoportokban a posztomhoz, hogy ők vendéglátással foglalkoznak és nem fogyatékosok ápolásával. Csak úgy halkan megkérdezem, hogy mégis ki a jó büdös fene kért ápolást. A legkevésbé sem kórházat kerestünk, hanem egy helyet az esküvőnk megtartásához. Nem hiszem, hogy nővérkékkel és orvosokkal akartuk volna körülvenni magunkat.
  Szóval végigjártuk a Balatont. És nem nyertünk hangszórót, szállodai szobát meg végképp nem. Ezután még megpróbáltuk a Velencei-tavat, a Tisza-tó környékét, és nagyjából három hete feladtuk.
  Hogy mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban? Azt gondolom, hogy semmit nem változtat a kedvesem iránt érzett érzéseimen ennek a szertartásnak a hiánya. Ettől még szomorú vagyok, mert szerettük volna megosztani a barátainkkal és a családunkkal azt az eseményt, amit mi jelképéül szántunk annak, hogy a kapcsolatunkat egy még magasabb érzelmi síkra emeljük. Azt hiszem, a házasságkötésben pont ez a lényeg. És most csalódottnak is érzem magam, mert úgy érzem, hogy méltatlanul fosztottak meg minket attól a lehetőségtől, hogy úgy „kössünk házasságot”, ahogyan nekünk jó, ahogyan mi szeretnénk, ahogyan a mi lelki alkatunk és igényeink, belső indíttatásunk mutatja. Megvallom, dühös is vagyok, mert én a vendéglátásról azt gondolom, hogy az vendéglátás. Ha hozzám eljön egy ismerős, barát vagy bárki vendégségbe, akkor én igyekszem mindent megtenni azért, hogy ő az itt töltött időt kellemes, nyugodt, szeretetteljes légkörben tölthesse el. Ja, hogy a vendéglátóipar ezt még egy hétre félmillió forintért sem képes összehozni?
  Dühös vagyok és szomorú, mert ez a társadalom még mindig olyan előítéletes és olyan szinten van tele sztereotípiákkal a fogyatékosokat illetően, hogy egyszerűen megriadnak attól a gondolattól, hogy úristen, nekünk most vendégül kéne látnunk egy olyan családot, amelynek fogyatékkal élő tagjai vannak, és amúgy még véletlenül sem tudják elképzelni, hogy köszönjük szépen, de nekünk nincsen szükségünk kísérőre, ápolóra, felügyeletre, és egyébként ami a felelősség kérdését illeti, miszerint ki vállalja azért a felelősséget, hogyha önökkel itt valami történik. Ja, az még véletlenül sem merül fel, hogy mi önmagunkért és másokért felelősséget vállalni tudó és akaró felnőtt emberek vagyunk. A gyerekeket pedig, azt gondolom, hogy az ő szavaikkal élve, igenis traumatizálni kellene, mert akkor talán egyszer eljutna oda ez a társadalom, hogy a fogyatékkal élő ember bemehet egy szállodába, megtarthatja az esküvőjét, eltöltheti a nászútját, és netán még a segítő kutyája is rohangálhat a Balaton-parton. Ha már bemennie nem szabad a vízbe. Mert mondjuk azt se fogom sose megtudni, hogy mi a fene baja lesz a Balatonnak attól, ha egy kutya belemegy. Én még soha nem láttam kutyát, aki a Balatonban végezte volna a dolgát, de amúgy ezt negyvenötezer hal naponta megteszi. Meg hatvanezer madár. És akkor még nem szóltam az emberekről.
  Így aztán kénytelenek vagyunk elnézést kérni minden barátunktól, akit most megfosztottunk egy esküvői bulitól, és Abitól, akit megfosztottunk attól, hogy gyűrűhordozó szerepet töltsön be. És még mielőtt megkérdezitek, hogy miért nem tartjuk meg mondjuk például itthon a kertben azt az esküvőt, a válaszom egyszerű. Mert ahogyan már fentebb leírtam, mi úgy és olyan esküvőt szerettünk volna, amilyennel és ahogyan a mi kettőnk lelke egy magasabb érzelmi síkra emelkedik.
  Hogy a nászút helyett most mit fogunk csinálni? Nagyjából ugyanazt, amit mindig. Eltöltjük a napokat itthon, szeretetben, biztonságban, nem jobban és nem kevésbé szeretve egymást, mintha esküvő is lett volna.
  Azért az esküvői gratulációkat szívesen fogadjuk. :D ;D

Krisztina

»»»»»»