Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Alakítottam egy társaságot

Összehívtam néhány kiválasztott jó barátomat. Fiatal vagy legalábbis nem idős, egészséges embereket, akiknek van valami lövésük a számítástechnikáról, érdeklik őket a műveim és maximálisan korrekt emberek. Létrehoztam egy Facebook-csoportot, meghívtam őket és a következő kérést intéztem hozzájuk:


Gyerekek, én egy beteg, vén faszi vagyok. Nálam nem az az időszámítás, mint Nálatok, én negyvenkilenc évesen öregember vagyok, ami a szervezetem állapotát illeti, akkor is, ha nem ráncos a képem és nem ősz a hajam. Ma senki sem tudhatja, hogy egy hónap múlva életben lesz-e, de nálam ez másképpen csapódik le. Az, hogy a vírust elkapom-e, ötven százalék. Vagy igen, vagy nem. Ha elkapom, akkor onnantól nincsenek esélyek és nincs miről beszélni. Másoknak van, nekem nincs. De ha a vírus soha nem is létezett volna, nekem akkor is ajándék volt az elmúlt három év és ajándék lesz minden egyes nap, amit még élek. A tüdőm egy hetvenévesé, a szívem egy kilencvenévesé. Az optimizmusom persze azt mondta, hogy azért tíz-húsz évet még hátha élek – aztán jött a vírus és elfújta az optimizmust.

De ha nem kapom el a vírust és vigyázok a szívemre meg a tüdőmre, akkor is meg fogok halni. Valamikor. Úgy válogattalak össze Benneteket, hogy meglegyen a remény, hogy Közületek minél többen túlélnek engem, függetlenül attól, hogy meddig élek még. Többségeteknek még akkor is jó esélye van túlélni engem, ha ne adj’ Isten elkapjátok a vírust, én meg nem. Ti felépülhettek belőle, és akkor minden valószínűség szerint túléltek engem. Ezért hívtalak ide Benneteket.

A zsidó vallás szerint a legnagyobb jócselekedet halottat öltöztetni, mert azt a halott már nem tudja viszonozni. Szerintem viszont ennél még sokkal nagyobb jócselekedet magunkhoz venni a halott gyerekét, akiről ő már nem tud gondoskodni, és nincs más, aki megtegye. A halott ezt sem tudja viszonozni, és nem egyszeri rövid művelet, hanem sokéves feladat. Én ezt kérem Tőletek.
  Vegyétek magatokhoz a gyerekeimet.
  Az én gyerekeim a könyveim és azok az emberek, akiket megteremtettem bennük.

Én nem vagyok egy nagy író. Soha nem is gondoltam, hogy az lennék, és ha még akármennyi sokáig élek, dolgozom és fejlődöm, akkor sem leszek az. De ez nem is volt cél. A céljaim ma is ugyanazok, amik miatt huszonnyolc éve elkezdtem írni, és ezentúl is ugyanazok lesznek. Végtelenül élvezem; tovább akarom adni a gondolatokat, amik megszületnek bennem; és emléket akarok állítani néhány embernek, akiket megszerettem. És hát, amennyire leszűrtem az évek során, akadtak páran, akiket elszórakoztattam, jókedvre derítettem.
  Ezek a regények nem zseniálisak. Szerintem klasszak, én nagyon szeretem őket, de nem korszakalkotóak. Csak nekem ők az életem. Éppúgy, mint Nektek a gyerekeitek, akik vannak vagy lesznek. Nekem nem lehetett olyan gyerekem, aki rám néz és beszél hozzám, pedig soha nem akartam semmit ennél jobban.

Azt kérem Tőletek, hogy vigyétek tovább a szellemi örökségemet. Őrizzétek meg a regényeimet, a blogomat, a verseimet, mindazt a sok hülyeséget, amit összehordtam. Rengeteg alkotó ember munkássága merült már feledésbe azért, mert nem akadt senki, aki vigyázott volna a könyveikre, festményeikre, szobraikra, és elpusztultak. Szeretném, ha énutánam megmaradna az, amit alkottam. Majd az utókor eldönti, mire értékelje. Bízzuk ezt rájuk. Ti sem éltek örökké, és még ha hagytok is magatok után követőket, akik gondoskodnak a hagyatékomról, az egy idő után óhatatlanul megszűnik létezni, kivéve azokat a részeit – ha lesznek –, amiket az utókor megőrzésre érdemesnek ítél. Ez így van rendjén. Nem minden sor szent csak azért, mert én írtam.

Néhány hónapja fölvetettem már ezt a kérdést, de olyan válaszokat kaptam, hogy ilyen meg amolyan intézményre bízzam a regényeimet. Ez a megoldás engem nem elégít ki. Természetesen legyenek csak meg a MEK-ben meg bármiféle hasonló nyilvános könyvtárban, de ott bármikor megváltozhatnak a szabályok, amik mentén selejteznek, vagy akár meg is szűnhetnek. Azt szeretném, ha – énutánam még addig, ameddig lehet – létezne egy embercsoport, akik személyes ügyüknek tekintik, hogy a LAttilaD-hagyaték fennmaradjon, és ha létrejön egy-egy új intézmény, ami alkalmas a műveim befogadására, akkor elviszik őket, hogy ott is meglegyenek.

A LAttilaD.org megszűnik, amikor már nem tudom fizetni. Örülnék neki, ha a domain is fennmaradna. Ha átvállaljátok énutánam, akkor megszervezzük, hogy Ti örököljétek. Lehetőleg nem egyikőtök, mert ő is halandó, hanem valamilyen intézményt alakíthatnátok, amiben a tagok cserélődhetnek, és az a jogtulajdonos, az fizeti a díjakat és gondozza az anyagot. Alapítványt vagy akármit. Rátok bízom. S persze ha valaha lesznek bevételek a jogdíjakból, azok majd ezt az intézményt illetik. Bevételek akkor lesznek, ha kitaláljátok a módját, hogy legyenek.

Nem a vírustól való félelem késztetett arra, hogy összehívjalak Benneteket ide. Az csak arra késztet, hogy most tegyem meg. Mindenképpen meg kellett volna tennem előbb vagy utóbb. Az élet egy nemi úton terjedő betegség, aminél a halálozási arány száz százalék. Azért ma tettem meg, mert a mai nap ünnep az életemben.

Gondolkodási időt sajnos nem tudok adni. Én sem kaptam. Két olyan tényezővel kellene alkudozni, amikkel nem lehet alkudozni: a vírussal és a szívemmel. Ők döntik el, hogy mennyi időnk van megvalósítani mindazt, amire felkértelek Benneteket, és amikor megmondják nekünk, hogy mit döntöttek, akkor már késő.

Amikor az Apollo 13 visszatért életveszélyes útjáról, de még hátravolt a belépés a Föld légkörébe, Jim Lovell kapitány azt mondta két társának:
  „Megtiszteltetés volt önökkel repülni, uraim.”


Hát ezt írtam nekik. A társaság megkezdte munkáját, s a megfelelő pillanatban majd a nyilvánosság elé lépnek mint jogutódaim. Remélhetőleg én is ott leszek és együtt mosolygok velük.

»»»»»»