A valkai vonat

Három hónappal ezelőtt a NANDO vonatra ült és elutazott Valkába, ebbe a nagymúltú városba, amelyet kilencvenhét éve kettévágtak, de ma gyakorlatilag egy várost képez észtországi nagyobbik felével, Valgával. Felléptek a tizenötödik nagy valka–valgai jótékonysági határvásáron. De igazából kétszer utaztak Valkába, mert a rīga–valkai vonat nemcsak jármű, hanem tévéműsor is, ami két éve interjúvol meg zeneművészeket. Félórát beszélgettek Māris Žigatsszal, életükről, álmaikról, ki tudja, mi mindenről… hát majd én fogom tudni, amikor megértem őket. Most még messze nem eléggé, ezért csak arról a részéről írok, amit értek is. Elénekeltek öt dalt, és azt hiszem, megint letettek egy útjelzőkövet saját történetükben. Mérföldkövet még nem merek mondani, de talán azt is.
  Az öt dal címe említési sorrendben egyúttal link is, mindegyik ugyanannak a félórás Youtube-felvételnek más-más pontjára mutat, ahol a dalok elkezdődnek.
  Ievan polkka
  Mamma mani apēdīs
  Fizikas skolotājs
  Vienkāršas lietas
  Ritenis
  De nem ebben a sorrendben lesz célszerű tárgyalni őket. Először is szögezzük le, hogy nem tudni, milyen sorrendben vették föl a dalokat, csak annyit, hogy nem szakították félbe miattuk a beszélgetést, a külön fölvett dalokat utólag vágták be. Ez anélkül is tudható, hogy a bútorok átrendezésére felfigyelnénk, ezek profi tévések, magától értetődően így csinálják. Tehát a beszélgetés alatt semmi sem történhetett, ami befolyásolta volna bármelyikük hangulatát, egyébként is oldott, vidám légkör volt, a novemberi, Chaula tévébeli elfogódottság a múlté, már a tanárnőjük nélkül is meg mernek szólalni, sőt, árad belőlük a szó, Tutatiszra, ők nyerték a Zelta Mikrofonst, gyerekzenében náluk magabiztosabb most egy évig senki nem lehet egész Latvijában!
  A sorrend azért fontos, mert amit látunk, nem rakható össze kamerán kívül történt események feltételezésével, valamilyen hír érkezett, valaki valakinek a lábára lépett, hasonlók. Többé-kevésbé marad a feltételezés, hogy magukban a dalokban van a magyarázat, bár azokat már számtalanszor elénekelték, de hiszen ezek érzékeny művészlelkek, hozzá még serdülőkorban, ezek úgy reagálnak mindenre, mint a (ide kell majd egy jó hasonlat, de hajnali fél hatkor nem jut eszembe semmi).

Arról a meglepő erejű feszültségről beszélek, ami a Vienkāršas lietas alatt Amandából árad.
  Az első versszak alatt még valahogy visszafogja, de a refrénre már képtelen rá, próbálja, viaskodik önmagával, és ekkor jön két sor szólója. Ennél nagyobb erőfeszítés talán csak a Dailes színházban lehetett, mint ezt elénekelni, de a vágásnál sikerült ezt részben elrejteni, mert fontosabb volt azt a megejtő szépségű profilt bevágni, ahogy felnéz Alisére és felragyogó mosollyal átadja neki. Alise csodálatos tapintattal fogja össze az egészet, szépen átvezeti a hangsúlyt Keitára és Terēzére, ettől szólhat a refrén második ismétlése már egész másképpen, a csapat leveszi Amandáról a dal terhét, boldogan, felszabadultan énekelnek.
  Ugyanakkor azt is látjuk, hogy bármilyen érzelemben őrlődik Amanda, az pozitív. Sugárzik. Rettentően feszült, de vibrál és szikrázik, érdekesen egész másként, mint azokon a négy évvel ezelőtti felvételeken, amikor a lila ruháját viselte. Amikor az volt rajta, mindig elemében volt, a Vai tu vari három előadásáról és a Lielā zivéről van felvétel, és ő az, aki szétveti a kereteket, ugrál, játszik, teljes fokozatba kapcsol akkor is, ha ezzel elhagyja a többieket. A valkai vonaton, a Vienkāršas lietas alatt valami teljesen más van benne. Patrīcijára is hat, ő is föl-fölragyog, Alise pedig végtelen szeretettel figyeli a társát, készen arra, hogy ha kell, segítsen neki, és meg is teszi az első kettősük alatt meg amikor Amanda első szólója véget ér.
  A második refrén végén Amanda újabb csatát vív önmagával, csak a rendező most elkapcsol a többiekre, de persze ennek majd csak akkor lesz vége, amikor a dal feszültsége kioldódik belőle. Ahogy a Traucējumsnál is megállapítottam, ők nem engednek ki hirtelen, a meghajlás előtt, bennük ott marad a feszültség, és majd később, a színfalak mögött old ki fokozatosan. Valamikor nyilván kiold, ez nem maradhat bennük egész nap.
  Mindig elbűvöl, ahogy – adott esetben akár menet közben, metakommunikatív alapon – felosztják a szerepeket. Most Amandának van szüksége segítségre, tehát Alise rákapcsolódik, akárha gondolatátvitellel, és Keitán és Patrīciján keresztül Terēze az, akihez az egészet lehorgonyozzák. A Dailes színházban Patrīcija és Terēze kezdte a legnehezebb részét, Keita volt a levezetés, akin át rögzítették magukat Amandához és Aliséhez. Persze azt, hogy ki mit tud tenni, a dal szereposztása dönti el, nekik kellett megszólalni utolsókként, hát ők tartották lélektanilag a többieket. A trükk az, hogy mind képesek is rá. Az énektudásukon kívül ez teszi őket különlegessé.
  Ezzel együtt a dal utolsó refrénjére Amandából csavarni lehet az idegességet. Mert nem varázslók, csak rendkívüli érzékenységgel megáldott művészgyerekek, és ha netán létezik is valamilyen ismert módszer Amanda feszültségének oldására – itatni vele egy pohár vizet, megveregetni a hátát, akármi –, azt most, dal közben nem tudják alkalmazni. De nem is lett volna helyénvaló, mert szüksége van erre a feszültségre, ez teszi azzá, aki, máskor is ilyen, legfeljebb kevésbé látszik, a csapat élénk, mozgalmas dalaiban szétsugárzik, le tudja vezetni. Ezért megnéztem a rég nem látott Lemon Tree-t ebből a szempontból, most már látom, mit kell figyelni – ott van az abban is, csak még ez is elég ahhoz, hogy levezesse, azért is, mert ez a dal folyamatosan dolgoztatja, nincsenek hosszú szünetei, mint a Vienkāršas lietasban, amikor csak gyűlik benne a feszültség.

S ennek rögtön ellene is mond az ugyanaznap énekelt Ievan polkka (meg majd a többi is, nyugodt lehet az olvasó), mert ezt a lelkiállapotot nem önmagában a Vienkāršas lietas okozza, van egy alap élethelyzet, amiben ez hat, hiszen két fellépés között éli az életét, ami nem problémamentes, senkié sem az. A Vienkāršas lietas a maga csendes, szemlélődő hangulatával persze jobban kihozza, mint a pergő polka, de azért itt is látszik, legfeljebb másként. Talán Patrīciját is ilyesmi zavarja meg, ezért botlik meg a nyelve a vakszövegen. De én is csak talán harmadik meghallgatásra vettem észre, szerintem rajtam kívül nem sokan. Azért mondtam el, mert a hibáikat is szeretem. Nem gépek, hogy soha ne hibázzanak, emberek. (Most már azért megjegyzem, hogy az első sor végén Amanda másfél éve következetesen azt énekli, hogy palakan nakti, pedig a szövegben az áll, Nuapurista kuulu se polokan tahti / jalakani pohjii kutkutti. Szomszédból polkának taktusa hallik, / lábakat padló csiklandja. De több fordítást nem vállalok keletsavóiból, amikor rendes finnül se tudok. A tahti persze a svéden át a latinból került a finnbe, akárcsak a németen át a magyarba, és semmi köze a naktihoz, az lettül van és az éjszaka tárgyesete.)
  Most másképp osztották el a feladatokat, mint korábban, a dal érik, formálódik. Eddig a polkánál – egyedüliként a repertoárban – a csapat mindig ahhoz igazodott, akinek éppen szólója volt, a duettekben pedig Aliséhez, illetve Keitához. (Nyilván mert a Patrīcijával való duett Alise szólójának folytatása, Keita és Amanda kettőse pedig Keita szólójára vezet át. De ezt mindjárt kifejtem részletesebben, nem ilyen egyszerű.) Most már erre nincs szükség, a polka összeforrt konstrukció, a dal maga vezeti a csapatot, de változatlanul nem rutinból énekelnek, a polka talán még soha nem szólt ilyen szépen. És nagyon sokat változott is, érdemes összehasonlítani a 2015-ös felvételekkel, gyakorlatilag egyedül Keita nem változtatott lényegileg a szerepén, mindenki másé teljesen átalakult, s a régi felvételek pergő nyelvű polkája valóságos andalító dalocskának hat, ha az új, feszített víztükrű előadás után hallgatjuk meg.
  És Amandától, aki többször is nagyon komoly volt, míg a többiek lelkesen mosolyogtak, a legvégére kapunk egy igazi szép mosolyt.

A különbség még sarkítottabb a Ritenisnél, ahol Amanda egész végig nagyon komoly, még amikor a szája mosolyog, a szeme akkor sem. Az ellentét nagyon látszik, mert Keitának fülig ér a szája, éppen azért persze, hogy Amanda befelé forduló komolyságát kompenzálja és magára vonja a figyelmet. Egyébként tökéletes sikerrel. De ha az ember mégis Amandára összpontosít, akkor látja, hogy ez már nem is komolyság, valósággal komor, annak a felnőttnek az arckifejezése van rajta, aki játszik ugyan a gyerekekkel, de nem tud szabadulni a felnőtt gondjaitól. De Amanda nem ilyen, és a Vienkāršas lietas alatt sem volt ilyen, feszült volt, de boldog. Hogy jó hírt kapott vagy rosszat, azt akkor lehetne sejteni, ha tudnánk, milyen sorrendben vették föl a dalokat.

A Mamma mani apēdīsen az az érdekes, hogy Patrīciján, de még inkább Terēzén jön ki a feszültség az elején, szinte mintha újra a Dailes színházban éreznék magukat. Alig két hónapja az egész ország őket ünnepelte, ez életre szóló élmény marad, és Terēzének nemcsak az énekében, a mozdulatában is ott van a Dailes színház milliónyi színes fénye. Keitának nem, ő most is rendíthetetlenül magabiztos és nyugodt kézzel vezeti a csapatot. Amanda most sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, mint a többi dalnál. Aztán történik valami, soha nem fogjuk megtudni, a kamera nem látta, de amikor kétrét hajolnak Keita előtt és fölegyenesednek, előbb Amandán látunk egy oda nem illő vigyort, s egy pillanat múlva Alisén is, ahogy behátrál Terēze mögé, nevet mind a kettő éneklés közben, a másik három észre se veszi, Keitának nincsenek is a látómezejében.
  Amanda végig oldott és ragyogó, van egypár közelije a végén, ahol megállítottam a képet és belenéztem a szemébe, igen, rezeg valami a háttérben, de most nem törődik vele, átadja magát az éneklésnek.

A Fizikas skolotājs alatt már (vagy még) teljesen nyugodt, nem gyűlik benne feszültség akkor sem, amikor hallgatnia kell, ebben a dalban neki egyetlen szólója sincsen, és akkor is valódi a mosolya, amikor mind az öten csendben vannak, Edavārdi szólója megy a felvételről. A dal máris elkezdett változni a hivatalos videókliphez képest, pedig azt csak egy hónappal ez előtt vették föl, bár majdnem egyszerre jelentek meg. Alisével indul az átalakulás, hogy meddig jut, azt majd meglátjuk. De mind az öten némileg már átértelmezték. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a klipen és a vonaton ugyanolyan összhatású jelmezeket viselnek, de nem ugyanazokat, kisebb-nagyobb eltérések mindegyikükön vannak. (A NANDO fellépőruhái külön megérnének egy cikket, talán egyszer lesz rá alkalom.) Amanda talán itt a legoldottabb a vonaton felvett dalok közül.

S hogy miért mondtam útjelzőkőnek? Több okból. Mint mondtam, már nyugodtan adnak interjút a tanárnőjük nélkül is, ők a gyerekzene öt legnagyobb sztárja az országban, és nekik a csúcsról is felfelé visz az út. Még mindig a karrierjük legelején vannak, és ezt érzik is. Mindazt, amit most elmondtak terveikről, életükről – s egy nap én is megértek majd –, egyszer vissza lehet nézni és megvizsgálni, mi változott, mi valósult meg.
  De még fontosabb, hogy mind az öt dalról vannak korábbi felvételek, mindet össze lehet hasonlítani, az Ievan polkka fejlődését éppenséggel itt nézhetjük meg ötödször. Ez a dal jóval régebben szerepel a repertoárjukban, mint a másik négy, így még azt is összehasonlíthatjuk, hogy a polka két és fél év alatt változott – erre nincsen egzakt mértékegység, mondjuk, hogy – háromszor annyit, mint a díjnyertes lemez dalai fél év alatt, de ötször annyi ideje éneklik (legalább). Vagyis a változások irama gyorsul, a kislányok szédítő tempóban fejlődnek, alkotnak. Augusztus elején, mire eljutok e cikk végére, már rég nem ott tartanak, mint a valkai vonaton, már azon is továbbléptek. A fejlődés irányát azonban nem lehet megjósolni, azazhogy nincs is neki, egyszerre sokféleképpen fejlődnek.
  És egyre intenzívebben viszik a dalokba személyiségüket, pillanatnyi érzelmeiket, gondolataikat. Keita és Amanda már a Stradiņš Egyetemen éppen olyan impulzív volt, mint ma, Terēzén talán két évvel később erősödött ez föl, Alise és Patrīcija viszont változatlanul nem ez, ők adják a szilárd tartást, a keretet a másik három impulzivitásához, azzal együtt, hogy szituációtól függően bárki bárkinek tud érzelmi tartalékokat átadni. (Természetesen azért, mert a próbák alatt kiderül, hogy egy-egy dal kiből mit hoz ki, ki tud majd szárnyalni, ki adja a lendületet és ki a támasztékot, aztán ezt rengeteget gyakorolják – nem varázslók, énekesnők.)

Volt egy pont a fejlődésükben, amikor az egész megváltozott. Addig csak csodálatosan szépen, fantasztikus harmóniában énekeltek, de akkor a csapat átalakult valami egészen mássá. 2015. május 16-án a November 11-e rakparton tartották a Rimi gyerekmaratont, amin írd és mondd hétezer gyerek vett részt. A futóverseny mellett sokféle játék is volt, zenés műsor is, amin eddigi ismerőseink közül fellépett Lauris Reiniks, Nikolajs Puzikovs, a Knīpas un Knauķi és a NANDO. Továbbá esett az eső, bár a felvételen ez nem látszik. Amennyire tudni lehet, ez a csapat utolsó olyan fellépése, amin még „csak” nagyon szépen énekelnek. Mert fél évvel később, novembris 22-én egy egészen megváltozott NANDO lép elénk a Balss pavēlnieksen, azon a bizonyos polkaelőadáson, amit én legelsőként láttam, és akkor még nem sejtettem, hogy nyuszikákkal fogok találkozni.
  Ugyanaz a polka és mégis más. Nem csupán azért, mert a gyerekmaratonon nem jól sikerült, mindenki a megfelelő hangjegyeket és szavakat énekelte a megfelelő pillanatban, de nem volt meg az a bizonyos NANDO-harmónia. De levonták a tanulságot, és nyilván ők se tudják, hogy hogyan, kétségkívül már megvolt rá az adottságuk, abban a fél évben megteremtették a NANDO mai arcát.
  A novemberi polka alatt már hálózat feszül az öt kislány között. Mindenki ráhangolja idegszálait a többi négyre, mindig a pillanatnyi szólistára koncentrálva, illetve fix formációkat is kialakítanak. Amandát a nyitó szóló alatt Patrīcija tartja meg, mint légtornászok a trapézen, aztán szerepet cserélnek, és ezalatt végig Alise a biztosítás, akire persze Keita és Terēze vigyáz hátulról. Amikor Terēze előrejön, sajnos nem kapunk olyan felvételt, amin látszana, hogy a többiek mit csinálnak, a Rasmanisszal tartott előadáson sem lehet megfigyelni, csak az Aprīļa pilienin egy évvel később, hogy itt Keita és valószínűleg Amanda őrködik. Alise fogóhálója előbb Terēze és Keita, aztán belép mellé Patrīcija, és mindhárman támogatják őket hátulról. A nagy helycsere alatt a párok figyelnek egymásra, Alise és Patrīcija, illetve Keita és Amanda, akik Terēzéhez horgonyozva indulnak, aztán már hárman őrzik őket, majd Amanda visszahátrál, de ő marad Keita párja, Terēze a biztosítás, Alise és Patrīcija kétoldalról támasztja őket, most szükség is van rá, Keitának két strófája van, és akkora lendülete, hogy ha nem elég az ellensúly, mentális értelemben kirohan a teremből. Ahogy Keita hátramegy és Terēze előrejön, jön vele kétoldalt bástyaként Alise és Patrīcija, nemcsak mert látványosabb az előadás, ha többet mozognak, hanem mert rohamosan fogy a szellemi energia, és a NANDO fejlődésének ebben a szakaszában elsősorban akkor tudtak egymásból erőt meríteni, ha közel voltak egymáshoz, illetve abból, aki éppen legközelebb volt. Ami azt illeti, ezen a ponton Terēzének már nemcsak a mentális energiája fogy, hanem a merőben fizikai lélegzete is, s mivel a dalaik hozzájuk vannak idomítva, itt csináltak egy nagyon ügyes ritmusváltást, ami külön kihangsúlyozza az utolsó versszakot, mintegy kitéve a pontot az i-re, és mellesleg azt eredményezi, hogy végig tudja énekelni, bár mindig kifut a lélegzetből még így is, a többiek emelik át, mire visszahátrál, már mind a négy társa őt fogja.
  Ezt nem fogják tudni évtizedekig csinálni, ez a dal ebben a formában akkora szellemi erőfeszítés, amire a felnőttek nem képesek, kivéve a jediket. Én abba belefáradtam, hogy leírtam. A gyerekeknek azonban relatíve kimeríthetetlen mentális energiáik vannak. A fizikai részét se szabad persze lebecsülni; az ugyan nem szükségszerű, hogy fél lábon állva énekeljenek, mint a Vai tu variban, de a polka mostanra nyaktörő sebességre gyorsult az ajkukon, amin csak helyenként lazít, hogy a háttérben néha egy-egy hosszan kitartott hangot kell énekelni.
  A nagyobb gond azonban az a lélektani háló, amit a polka számára kifeszítettek. Nyilván ők is érezték – itt egész idő alatt nem tudatos folyamatokról beszélek –, hogy ez egy idő után görcsösséghez fog vezetni, abból pedig az lesz, hogy túlterhelik az áramkört és kiolvad. A gyakorlatban ez például úgy nézett volna ki, hogy valamelyiknek mondjuk megbotlik a nyelve, s a társa gondolkodás nélkül megpróbálja kiigazítani, átvinni őt a kátyún, amivel viszont az ő szólama hagy ki, és ha ez láncreakció-szerűen végigsöpör rajtuk, akkor egyetlen ütemen belül kitörhet a káosz. Ezt persze nem akarták, ezért lazítottak. A polka még mindig ugyanazt a feszes hálót használja, de egész más felépítésben, önállóbbak lettek, mindenki mögött ott van a biztosítás, de már nem állnak mentálisan ugrásra készen – a többi dalhoz pedig sokkal lazábbra vették a hálót.
  És ez az, ami a valkai vonat idejére kialakult és ebben a műsorban megfigyelhető. A Dailes színháznak is megvolt benne a nagyon fontos szerepe, pattanásig feszült az egész, írtam, hogy az ájulás határán voltak – aztán Edavārdi és Rasmanis szereplése alatt idejük is volt lazítani, meg fel is tudták ismerni, hogy hiszen működik az egész, itt vannak, fellépnek, a közönség vevő rájuk, el lehet engedni a hálót és egy óriási bulit tartani a dal végén. Alighanem tudat alatt átjutott a saját drukkjukon az is, hogy Edavārdi lámpaláza vetekszik az övékkel, és Rasmanis is borzasztóan feszült, pedig nem ők nyerték a Zelta Mikrofonst, ők felnőttek, nagy gyakorlattal, és mégis – és részben talán ettől foszlott le a csapatról a lámpaláz.
  A valkai vonaton készült felvételek ugyanezt mutatják. A Mamma mani apēdīs most is szorosra van feszítve, úgy vigyáznak egymásnak minden lélegzetvételére, mint a Dailes színházban, a Fizikas skolotājs viszont már eleve lazábban indul, és fokozatosan tovább lazít.
  Továbbra is érvényes, hogy a fizikai közelség nemcsak erőt ad és megnyugtat, hanem a hálózat fenntartásában is megvan a szerepe. A sok mozgás, helycsere részben ezt a célt szolgálja, bár gondolom, ők ezt sose fogalmazták meg ezekkel a szavakkal, egyszerűen így érzik helyesnek. A W alakzat, hogy hárman elöl állnak, ketten pedig közöttük hátrébb, nemcsak arra jó, hogy mindenki látsszon és mégse egyenes vonalban legyenek, hanem a két hátsó így figyelni tudja a három elülsőt, akik viszont egymással tarthatnak kontaktust, gesztusokkal, oldalpillantásokkal. Így voltaképpen egy hatszögrács pontjain állnak, vagyis mindenki a lehető legközelebb a többiekhez. Azaz persze van ennél még közelebb is, a Fizikas skolotājs egymásnak hátat vető, forgó ötszöge, ami szintén nemcsak látványos, praktikus is, mindenki érzi két társát a két oldalán, kettőt pedig a háta mögött. De nem látszanak mind egyszerre, ezért ez csak egyedi elem. A leggyakoribb most már a látszólag laza formáció, nagyjából egy sorban, ki előrébb, ki hátrébb, és időnként cserélgetik a helyüket, persze ezt is aszerint, ami a dalhoz a legalkalmasabb.

Mindazt, amit elmondtam, nem kell nekem becsületszóra elhinni: az olvasó is reprodukálhatja megfigyeléseimet. Végig kell nézni és hallgatni a kérdéses dalokat úgy, hogy csak egyikükre koncentrálunk egész idő alatt, amikor éppen nem ő látható, akkor is érezni, hogy éppen mit csinálhat, rákapcsolódni külön az ő ritmusára, érezni még a szívverését is, aztán ezt sorban mind az ötükkel; a komparatisztika céljából az egész NANDO-életművel, a szólófellépésekkel is megtenni ugyanezt; és ezt az egészet végigcsinálni mondjuk százszor. Én effélét tettem az elmúlt egy év során, bár vannak dalok, amiket aránylag keveset hallgattam, de például ehhez a kis cikkhez a valkai vonaton előadott öt dalt és korábbi felvételeiket vagy hússzor biztos megnéztem.
  Mert ebből lett az egész, tetszenek tudni. Tavaly nyáron jó néhányszor lejátszottam azt a Balss pavēlnieksen előadott polkát, és egy ideig tűnődtem, hogy ez mégis mitől ilyen jó. Kerestem felvételeket Ieva polkájáról mások előadásában, és megállapítottam, hogy azok is nagyon jók, de mégsem érnek föl azzal, amit ez az öt lett kislány véghez vitt. Akkor kezdtem el kutatni utánuk, meghallgatni más felvételeiket, összeolvasni mindent, amit írtak róluk (miközben persze mindent lettül írtak, én meg pontosan egyetlen szót ismertem), és fokozatosan kezdett összeállni a kép. A NANDO nem azért szenzációs, mert nagyon szépen énekelnek és kész. Ennél sokkal több. Mások is tudnak szépen énekelni, jó csapatmunkában is, de amit a NANDO tud, azt nem sokan tudják; én őelőttük senki mást nem ismertem, akik ilyet tudnának. Mintha wifire csatlakoznának mind az öten.
  S fél év után, amikor már hónapokig csak NANDO-t hallgattam, jött a Zelta Mikrofons díjkiosztója, ami fordulópont a csapat pályafutásában, de az enyémben is: kíváncsi lettem a konkurenciára, s megismerkedtem Lettország szivárványos zenei életével, elkezdtem tanulni nyelvüket, és már tudom, hogy amit a NANDO 2015-ben elsajátított, egy évvel később a Little Lady’s is pedzegette már.

»»»»»»