A TV-BASIC éve
Az én számítástechnikai pályafutásom 1985. január 16-án kezdődött. Azelőtt is érdekeltek a számítógépek, de nem tudtam róluk semmit. De az akkoriban még csak papíron megjelenő tévéműsorban fölfedeztem az induló TV-BASIC sorozatot. A BASIC nyelvről se tudtam semmit. Tehát leültem a tévé elé és lelkesen tanultam. Tizenhat részen át néztem farkasszemet tévétanáraimmal, ittam minden szavukat, csodáltam a kezük alatt fekvő szupermodern számítógépeket. A tanárok nevére ma is emlékszem: Herneczki Katalin, Horváthné Majsa Katalin, Kiss Donát és Pinkert László, valamint dr. Kocsis András, a sorozathoz készült könyv szerzője.
A TV-BASIC az első komplett tanfolyam volt a magyar televíziózás történetében – és tudtommal az utolsó is. Megnézhettük a sorozatot, kiolvashattuk a könyvet, és a végén vizsgát lehetett tenni. Én a vizsgát nem tettem le, nem tudtam elmenni a helyszínre, de az anyagot megtanultam és azóta is a BASIC a kedvenc programnyelvem. A sorozatot sajnos nem fogjuk viszontlátni a tévéképernyőn, olyan dolgokról szól, amik éppoly elavultak, mint az Edison által használt morzetávíró. De a magyar számítástechnikusok következő nemzedékét ez a sorozat nevelte föl.
A sorozat indításának közelgő huszonötödik évfordulója tiszteletére nézzük át, milyen gépek határozták meg akkoriban a magyarországi számítástechnikát.
A Commodore volt a csúcs, amire valamelyes tisztelettel nézett a legelkötelezettebb Sinclair-hívő is. A VIC–20-as már visszaszorult, a PET-ekről legfeljebb egy-egy szakkönyv tett pár sorban említést, a Plus/4-es gépcsalád viszont még nem terjedt el – a sorozatba egyik se került be. A C64-es jelentette a Commodore gépcsaládot.
A másik tábort a Spectrum vezette, de élénken a köztudatban volt a ZX–81 is. Rengeteg klónjukról nálunk nem volt említés, a QL még nem érkezett meg hozzánk.
A két magyar géptípus, a HT–1080Z és a Primo család is számos hívet vallhatott magáénak.
És volt még néhány további, amikből nem sok eleven példány létezett az országban, de azért akadt, és a szakirodalom foglalkozott is velük: ABC–80, Atari 800XL, Sharp PC–1500, TI–99/4A. Ezek is kaptak egy-egy fejezetet a nagy sikerű Ismerd meg a BASIC nyelvjárásait! könyvsorozatban, ami Donald Alcock Ismerd meg a BASIC nyelvet! című könyve nyomán készült, a címlaptól a hátoldalig csupa kézírással, könnyed, eleven stílusban.
De persze ebben az évben is készültek új gépek, amik hamarosan eljutottak hozzánk is. Az egyiknek el se kellett, mert innen indult. A Lukács testvérek Homelab gépcsaládja teljesen magyar fejlesztés, méghozzá kétszemélyes. József készítette a hardvert, Endre a szoftvert. A gépek az Aircomp és a Brailab nevet is használták, utóbbi a vakoknak szánt beszélő változat neve; a beszédszintetizátor Arató András és Vaspöri Teréz munkája. A gépek sajnos csak egy lelkes, de nagyon apró csoporthoz jutottak el. A pénzhiány miatt a gépek többségét kitben árusították, és a felhasználóknak mindenekelőtt a kit mellé szükséges további alkatrészek beszerzéséből, az összeszerelésből és a felélesztésből álló mesebeli három próbát kellett kiállniuk.
Az év három nagyszerű gépet hozott, amik az évtized hátralevő részében nem csekély népszerűségre tettek szert. Az 
Enterprise-ból a képen a 128-as német változat látható; volt angol és 64 K-s is. Már két éve reklámozták, de csak ekkor készült el végre; újabb két évbe telt, hogy igazán elterjedjen, de addigra már nem volt akkora szenzáció, amekkora lehetett volna. A középkor több más gépéhez hasonlóan az időzítés áldozata lett: a fejlesztés és a gyártás folyamatában nem ismerték fel, hogy az idő rohamléptekkel halad, és hagyták, hogy túllépjen a gépükön. A brit gyártmányú gépek legnagyobb részét végül Kelet-Európában, főleg Magyarországon sikerült eladni.
Pedig korszakalkotó gép volt még egy-két évvel később is. Akárcsak a C64-esben, két külön chip foglalkozott a képpel és a hanggal, nevük Nick és Dave; mindketten tervezőjük keresztnevét viselik. Nick nyolc grafikus üzemmódot tudott, a legnagyobb felbontása 672-szer 512 pont volt, a legnagyobb egyszerre ábrázolható színmennyiség 256 darab. Ráadásul RGB grafikát tudott, a színösszetevők tetszőlegesen keverhetők voltak. Dave képességei vetekedtek a C64-es SID-jének tudásával. A gép nagyszerű hálózatépítési lehetőségeket is kínált – amit egyébként sok más gép, például a Spectrum is megtett előtte –, de a kisszámú, szétszórt felhasználó valószínűleg többre értékelte a gép nyelvét. Az Enterprise kapta a középkor legfejlettebb BASIC nyelvét, amivel már csak újkori nyelvjárások vehették fel a versenyt. Minden átállítható és megváltoztatható, minden elérhető BASIC-ből – ellentétben a C64-essel. Bár a többi középkori nyelvjáráshoz hasonlóan még ez is sorszámozott BASIC (vagyis minden sor elején sorszámnak kell állnia, ami a programban elfoglalt helyét jelöli), a programozó gyakorlatilag függetleníthette magát a sorszámoktól, teljesen strukturált programot írhatott. Méghozzá többet is egyszerre, mert a gép egyidejűleg több programot is tárolhatott, amik nem futottak egyidejűleg, de kommunikálhattak egymással; ehhez hasonlót egyetlen más BASIC sem tudott. A nyelv különlegessége a sok-sok rendszerváltozó, amiket BASIC-ből dedikált parancsokkal lehetett átállítani, és a gép működésének minden fontos jellemzőjét befolyásolni lehetett. (Például SET SPEAKER OFF kikapcsolta a beépített hangszórót, SET CHARACTER átrajzolta egy karakter képét stb.)
A Plus/4-es család sikertelenségén okulva a Commodore 1985-ben olyan gépet csinált, aminek tulajdonosainak nem kellett lemondaniuk a C64-es képességeiről. (A Plus/4 képességeiről viszont igen, velük nem volt kompatibilis a gép. Még a 121 színt se tudta.) A Commodore 128-as egy komplett C64-est tartalmazott, szőröstül-bőröstül, annak minden tudásával, és ha bekapcsolás közben lenyomva tartottuk a C= billentyűt vagy később beírtuk a GO64 parancsot, akkor pontosan ugyanúgy jelentkezett be és ugyanúgy viselkedett, mint egy C64-es. Ha egyiket se tettük, akkor 128-as üzemmódban futott, egy még fejlettebb BASIC-kel, mint a Plus/4-es család. A grafikát és a lemezmeghajtót ugyanazokkal az utasításokkal érte el, mint a Plus/4-ék, de most már a sprite-okhoz és a SID bonyolult zenei képességeihez is külön BASIC utasítások voltak, emellett gondoskodtak a többletmemória hozzáféréséről is. A gépnek ráadásul volt egy másik grafikus chipje, ami 80 oszlopos szöveges üzemmódot tudott, sprite-ok nélkül. Erre bármikor át lehetett kapcsolni, és 80 oszloppal dolgozni 40 helyett.
Sőt volt egy második processzora is, egy Z80-as, ugyanaz, ami a legtöbb nem Commodore gyártmányú házigépben. Ezt a géphez lemezen adott CP/M operációs rendszerrel lehetett használni. Elméletileg akár egy meglehetősen gyors Spectrum-emulátort is lehetett volna csinálni a segítségével, de a C128-asokban javarészt munka nélkül ültek a Z80-as processzorok.
Az év júliusában azonban a Commodore kihozta az Amigát, későbbi nevén Amiga 1000-et, egy népes család első darabját; az Amigákból később többféle lett, mint az összes többi Commodore gépből együttvéve. Ezzel a Commodore végleg búcsút vett a nyolcbites számítógépektől, az Amiga már 16 bites volt. Afféle átmenetnek tekinthető a középkori és az újkori gépek között. Motorola 68000-es processzor, 7 MHz-es órajel (a nyolcbites gépeknek 1-2, legfeljebb 4 MHz volt az órajelük). 256 kilobyte memória, ami akár kilenc megáig bővíthető. 640-szer 200-as felbontás 16 színnel vagy 320-szor 200-as 32-vel. Interlaced mód, amivel a 200 sort 400-ra lehetett növelni. HAM üzemmód, amivel 4096 színt is el lehetett érni egyszerre, némi korlátozásokkal. És nem volt beépített BASIC. Lemezről betölthető operációs rendszer volt, ami a Kickstart nevet kapta.
De azért az Amigák mégis inkább a középkorhoz tartoznak, mert az újkor legfőbb kritériumának, az egységességnek nem tesznek eleget. Igaz, a házigépek szerelmesei kicsit idegenkedve néztek rájuk. Túl nagyok és túl bonyolultak voltak, nem lehetett velük olyan meghitt kapcsolatba kerülni, mint a házigépekkel.