A töltőtollat tartó kéz

Ha valamit nem értünk, azt szoktuk mondani: „Nekem ez kínaiul van”. Ha nagyon olvashatatlan macskakaparást, netán értelmetlen, kusza vonalhalmazt látunk, azt kérdezzük: „Kínaiul írtad?”
  A kínaiak számunkra misztikusak és kiismerhetetlenek. Hány kínai város nevét tudja a tájékozott magyar polgár felsorolni? Hányról tud ezek közül a puszta nevénél többet? Hány kínai költő, képzőművész, zenész, tudós nevét ismeri?
  A kínaiak legmisztikusabb és legkiismerhetetlenebb találmánya azonban az írás. A nyugati ember értetlenül nézi a sok-sok jelet, amik úgy sorakoznak a könyvben, mint a táblázat, és mindegyik kétségkívül különbözik egy kicsikét, de mégis egyforma.

Ez a könyv arra a nehéz feladatra próbál vállalkozni, hogy egy egész kicsit közelebb hozza a kínai írást a magyar olvasóhoz. Ahhoz kevés a szerző tudománya, hogy komplett kínai írástankönyvet, még inkább nyelvkönyvet írjon – ír hát azt, amit tud, egy kis ízelítőt a világ egyetlen olyan írásáról, amely mindegyik másiktól különbözik.

Néhány évszázaddal ezelőttig a világirodalom legnagyobb részét kínai írásjegyekkel írták. A legenda szerint az írást Cāng Jié történész dolgozta ki Kína alapítójának, Huáng-dì császárnak idejében – négy és fél évezreddel ezelőtt. A régészek azonban ennél régebbi, mintegy nyolcezer éves emlékeket is találtak, amik a kínai írás elődeinek tekinthetők. Legkésőbb háromezer-ötszáz évvel ezelőtt az írás már a maihoz hasonló rendszerű volt. Az akkori időkben használatos írások közül egyedül a kínai maradt mindmáig használatban.
  A Shāng-korban (Kr. e. 1600–1066) csontokra és teknőspáncélokra írtak jósjeleket, ez volt a jiǎgǔwén, a jóscsontok írása. A vésés miatt vonalvezetése igen szögletes volt. Majd következett a bronzba vésett jīnwén, kissé változatosabb vonalaival, ezt követte a gömbölyűbb vonalú zhuànshū, amit már tintával írtak, ma is használják pecséteken. Kr. e. 200 körül Qín Shǐ Huáng császár első minisztere, Lǐ Sī megreformálta az írást. Eltörölt számos fölösleges jelet, a jelformákat egységesítette és egyszerűsítette. Ezt a xiǎozhuàn stílust is használják pecséteken.
  A festőecset elterjedésével a kerekebb betűformák ismét szögletessé váltak, létrejött a „papi” lìshǔ és a mai kǎishǔ stílus. Ám az idő lassanként elmosta a jelek eredeti logikáját, téves írásmódok és logikátlan írásjegyek jöttek létre. Xǔ Shèn, a Hàn-dinasztia (Kr. e. 206–Kr. u. 220) idején élt szótárkészítő etimológiai szótárt hozott létre a problémák orvoslására. Műve, a Shūo wén jiě zì (Írásmagyarázat, jelfelosztás) megmagyarázta az egyes jelek belső logikáját.

Térjünk rá a kínai írás legismertebb tulajdonságára: a jelek számára. Ez kétségtelenül elborzasztóan nagy, de tulajdonképpen mennyi is?
  A Qīng-dinasztia (1644–1912) korai időszakában, tehát a 17. században keletkezett Kāng Xī zìdiǎn (Kāng Xī császár szótára) közel ötvenezer jelet sorol fel. Ezek nagy részét a századok alatt felgyülemlett, de ritkán használt variánsok tették ki. A már említett Shūo wén jiě zì szótár ellenben „csupán” 9353 jelet tartalmaz.
  A művelt embernek manapság több mint hatezer jelet illik ismernie.
  A Tajvanon és Hongkongban használt számítógépes kódrendszer tizenháromezer, a Kínában használatos kódrendszer kb. 6500 jelet tartalmaz. A különbség részben a Kínában végrehajtott írásreform következménye.
  Tajvanon négyezer jel ismerete szükséges az újságolvasáshoz, Kínában háromezer elegendő.
  1952-es meghatározás szerint a parasztok ezerötszáz, a munkások kétezer jel ismeretében számítottak írástudónak.
  Ezek a számok persze jóval több szót jelentenek, mint jelet. A kínai szavak nagy részét két jellel írják.

»»»»»»