A tolókocsi-emelő története

Három évvel és hat nappal ezelőtt került az autónkba az a tolókocsi-emelő, amiről már három évvel és két nappal ezelőtt cikket kellett volna írnom. De mindig reménykedtünk, hogy most már vége, ez volt az utolsó eset, kár vacakolni vele. Aztán már láttuk, hogy ez nem így van, de akkor már túl sok volt az egyéb bajunk, az emelő bajaival végképp nem tudunk érdemben foglalkozni. Beértük azzal, hogy az éppen soros problémán túljutottunk. Tavaly ősszel értem el oda, hogy akkor most már oldjuk meg az emelő problémáját. Ha rajtam múlt volna…
  De először is egy találós kérdés. Mi látható a képen?
  
  Amíg az olvasó töpreng, hadd jegyezzek meg valamit. Természetesen eljátszhatnám, hogy az emelő gyártója Mel Gibson nekeresdpusztai vállalkozó, és régi olvasóink értenék ebből, hogy nem akarom nevén nevezni. Csakhogy ez egy fogyasztóvédelmi cikk. Azért írom, hogy a cég jövőbeli vásárlói tudják, mire kell ügyelni. Attól nem tartok, hogy vevőket riaszthatok el a cégtől, mert akinek ilyen emelőre van szüksége, egészen biztosan hozzájuk fog fordulni. Más nem készít ilyeneket Magyarországon. A cég monopolhelyzetben van, azt csinál, amit akar. Pláne velünk, mert most már alakulhatna száz ilyen cég, mi már nem mehetünk máshová. Az emelőt megvettük, egy összegben kifizettük, ráment a sógorom életbiztosítása, meg még nem kevés pénz, összesen egymillió forint. (A vételár 876 ezer forint volt, de ez még nem a végösszeg.)
  No, szabad a gazda? A fenti képen a négy és fél millió forintos autónk és az egymillió forintos emelő látható, az autó hároméves, az emelő hatnapos korában, 2008. május 18-án, pontosan három évvel ezelőtt. A kép elkészítéséért köszönetet mondunk a következőknek:
  – a Ford cégnek, amely az autót gyártotta;
  – a Szécsi Kft-nek, amely az emelőt gyártotta;
  – Áginak, aki a közelgő vihar miatt lenejlonozta a garázsajtót;
  – és hát ugye én készítettem a fotót.

Az első három évben rámpával használtuk az autót; majdnem egy évig a régebbről maradt rövid rámpánkkal, de azzal azért elég küzdelmes volt. Iszonyú meredek. Aztán sikerült vennünk hosszabb rámpát attól a tüneményes cégtől, amely alig két hónappal később megtagadta, hogy eladjon egy speciális tolókocsit a sógoromnak, mert állítólag szemtelenül beszéltem velük én. Soha nem is lett olyan tolókocsija, a karitatív szellemű, keresztény cégtulajdonos egyszer s mindenkorra megfosztotta ettől.
  (Erről jut eszembe. Az ottani cégvezetőt H. úrként aposztrofáltam. Ugye nem várja el az olvasó, hogy mai történetünk hősét Sz. úrnak hívjam? Elvégre saját magáról nevezte el a céget.)
  Szóval 2006 márciusában vettünk egy pár jó hosszú rámpát, két évig ezzel közlekedtünk, de hát ezt emelgetni iszonyú meló volt, szerettünk volna valami használhatóbbat. Sokáig gázrugós rámpát kerestünk, aminek a felső vége fixen be van építve a kocsiba, és egy tisztán mechanikus szerkezet nyújtja ki meg húzza be az összehajtogatott rámpát. Nem találtunk rá kivitelezőt. Ezt szó szerint mondom, az ezzel foglalkozó cégek nem voltak hajlandóak kivitelezni, az egyik azt mondta, ők nem vállalják a felelősséget azért, hogy hanyattesünk a rámpán. Túl magasan van a kocsi padlója. Ha az olvasó valaha gázrugós rámpát szeretne tolókocsik szállításához, csakis olyan autót vegyen, aminek az alváza a földet súrolja.
  Aztán megtaláltuk a Szécsi Kft-t, akik a cégvezető saját találmányú tolókocsi-emelőjét gyártják és forgalmazzák (valamint medencelifteket fürdők, uszodák számára), Szécsi úr be is mutatta a berendezést a saját kocsijukon. Megállapodtunk, megrendeltük.
  2008. május 12-én az emelőt beszerelték. Ennek az volt a módja, hogy elvitték a kocsit a műhelyükbe, szabályszerű átvételi elismervénnyel, még vissza is tankolták a saját költségükön. El voltunk bűvölve.
  Az első, ami zavart minket, egy mellékes dolog volt: a kocsi hátuljára tett matrica, ami nem szerepelt a megállapodásban. Őszintén szólva ha előzőleg Szécsi úr engedélyt kér, hogy a kocsira felragassza a cég matricáját, akkor beleegyeztünk volna, miért is ne, hiszen a matricán olvasható felirat igazat mond. Ez a gépkocsi már akadálymentesítve… De hogy a megkérdezésünk nélkül tette, az már nem tetszett; a matrica színe pedig még kevésbé, mert Szécsi úr külön kérdés nélkül elmondta, hogy a matrica színével az ő kedvenc pártját reklámozza. Politikai reklámtáblának igazán nem szántuk a kocsinkat, semelyik párt reklámozására sem. De nem szóltunk semmit. Csak jóval később, számos vitáink egyike során említettük meg, hogy engedelem nélkül matricát ragasztott a kocsinkra. Válasz, mint általában, nem érkezett, de amikor legközelebb elvitte a kocsit, matrica nélkül hozta vissza, kommentárt nem fűzve a változtatáshoz.
  A második dolog, amin a homlokunkat ráncoltuk, az ajtó kinyitása után derült ki. Az autóban addig elfért három tolókocsi, sőt egy negyediket is be lehetett szuszakolni. Zsolt még élt, amikor a tárgyalásokat megkezdtük a céggel, és szempont volt, hogy odabent a hely nem csökkenhet, és a bejáratot sem szabad megszűkíteni. Ez nem így lett, Zsolt már nem fért volna be a kocsiba az emelőtől. De hát gond egy szál se, nem kell ennek elsőre tökéletesnek lenni, ezt mi is elmondtuk, Szécsi úr is elmondta. Szépen apránként kialakul, hogy pontosan mire van szükségünk.
  Végül aztán mindössze kétszer fordult elő, hogy változtatást kértünk a rendszeren. Először azért, mert van benne egy lap, ami az emelő felcsukásakor nekilátott szétpasszírozni a kerekeinket és egymásnak nyomni minket, ami nem volt éppen praktikus. Ezért a változtatásért Szécsi úr felszámított még negyvenezer forintot, aminek jogosságát nem is vitattuk, csak innentől eszünk ágában se volt változtatást kérni. Pedig lett volna mit változtatni, ezzel a lappal azóta is állandóan baj van, összeakad a padlóval, de Isten őrizz ekkora költségeket, meg hát örülünk, ha az emelő elemi működését biztosítani tudjuk. Akarom mondani, ha tudnánk, örülnénk.

Május 16-án használtuk volna először az emelőt. A próbát nem számítva a negyedik mozgatásnál leállt. Leengedtük, engem fölvitt, megint leengedtük, és Krisszel fölfelé jövet megállt, harminc centire a talajtól. Onnantól se té, se tova. Se távnyomival, se kapcsolóval. Van ugyanis egy beépített kapcsolója és egy távnyomija, a kettő között egy jackdugóval lehet váltani.
  
  A kép akkor készült, amikor előszedtük a rámpákat és azok segítségével lemenekítettük Kriszt a mozdíthatatlan trepniről. Utána engem is. Szécsi úr csak két nappal későbbre jelentkezett be, mert aznap nem tudott jönni, másnap szombat, és az elektromos szakemberük hetednapi adventista. Úgyhogy vasárnap jönnek; hogy mi milyen hiten vagyunk, azt nem kérdezte. Vasárnapig még vihart jeleztek, így a kocsit bevittük a garázsba és lenejlonoztuk, hiszen nem lehetett becsukni.
  
  Az aznapi utunk tehát kútba esett, de hát nem érdekes, minden kezdet nehéz, a folytatás meg még nehezebb. De ez utóbbit akkor még nem tudtuk. Mint kiderült, kiment az elektronikában az inverter. Kicserélték. Néhány héttel később hazajöttünk, kinyitottuk a kocsiajtót, az emelő elindult lefelé és azonnal meg is állt. Úgy kellett kiszedni minket az oldalajtón át, szerencsére akadt a közelben egy erős ember és megvolt a rámpa. Eljöttek a cég szakemberei és kicseréltek egy újabb invertert. Szécsi úr eléggé morgott velük és egy-két alternatív megoldást végighallgatva közölte velük, hogy ezek azért nem jók, mert nem teljesen üzembiztosak, márpedig ennek a készüléknek működnie kell. Ezt, hogy működnie kell, ekkor hallottuk tőle utoljára.
  Még elmesélem a harmadik esetet, amikor a város közepén elkezdtük fölemelni Kriszt, és leszakadt az emelő bal oldala. Megint szerencsénk volt, mert a lánc megtartotta, így nem esett ki a kocsiból, és le tudtuk ereszteni a trepnit, így Krisznek nem kellett egyhelyben ülve várnia két órát, amíg megjött a segítség. Velünk együtt keringhetett a kocsi körül az utcán.

Ugorgyunk – ha fel akarnék sorolni minden alkalmat, amikor elromlott az emelő, sose érnék a cikk végére. Három évvel később vagyunk. Miután az is előfordult, hogy az autó nem volt hajlandó elindulni, mert az emelő lemerítette az aksit, Szécsi úr beépített egy pótaksit. Innentől a karosszériába épített kapcsoló a pótaksiról működtette a gépet, a távnyomi viszont az autó rendes aksijáról. Mindezt ingyen és bérmentve, töltőt is adott hozzá. De arról csak utólag szólhattunk, hogy bocsánat, de mi elsősorban a távnyomiról szeretnénk működtetni az emelőt, mert akkor saját magunkat is fel-le tudjuk vinni, a beépített kapcsolóhoz viszont oda kell állni valakinek és nyomni.
  Megcserélte. Beépített kapcsoló: autóaksi, távirányító: pótaksi.
  Tavaly augusztusban megint leállt az emelő. Most csak a távnyomival nem volt hajlandó menni, a beépített kapcsolóval ment, tehát a pótaksi körül volt a hiba. Szécsi úr barátja eljött, kiszedte a pótaksikat és elvitte neki. Kiderült, hogy az aksik túltöltötték magukat és szétmentek – valami effélét mesélt nekem, és remélem, hogy jól adom vissza a szavait. De mivel közzététel előtt bemutatom neki a cikket, lesz alkalma helyesbíteni. Én a műszaki részéhez nem értek. De az is kiderült, hogy az volt a baj, hogy nem töltöttük állandóan. Állandóan tölteni kellett volna. Igaz ugyan, hogy amikor Szécsi úr felvetette a pótaksi beépítését, akkor még időnkénti töltésről volt szó, itt van előttem a levele, de általában mi szoktunk a hibásak lenni. Nem tartjuk be a használati utasítást, ezért romlik el állandóan. Ezt számos alkalommal értésünkre adta. Igaz ugyan, hogy milliméternyi pontossággal ügyelünk az emelés magasságára, mert ránk lett rivasztva, hogy ha túlemeljük, akkor elromlik, és igaz ugyan, hogy kínosan ügyelünk, hogy teljesen leengedjük, egészen addig, amíg megemeli a kocsit, mert ránk lett rivasztva, hogy csak akkor kerül szinkronba a két motor, és igaz ugyan, hogy kínosan ügyelünk a töltésre, és igaz ugyan, hogy már remegünk az idegességtől, amikor el kell menni hazulról, mert mi lesz, ha leáll az emelő a város közepén a tízfokos hidegben, és ott fagy meg az ember, mert nincs mód menekülni, de IGEN, MI VAGYUNK A HIBÁSAK, AMIÉRT EGYÁLTALÁN HASZNÁLNI MERJÜK!
  Ezzel az emelővel soha semmi baj nem lenne, ha az autót öt évre beállítanánk a garázsba és felé se néznénk.

Decemberig tartott kideríteni, hogy mi van az aksikkal. Kis híján négy hónapig. Természetesen az volt a baj, hogy nem úgy töltöttük, ahogy ő kérte – fölösleges itt előállni mindenféle történetekkel, hogy dehogynem, már a fülünket se merjük megvakarni az emelő kétméteres körzetében anélkül, hogy utánanéznénk a használati utasításban, hogy szabad-e. Ő azt jobban tudja. Mi nem úgy töltjük és kész!
  Decemberben, amikor Szécsi úr barátja éppen bejelentkezett és nem jött, írtam egy kissé ingerült levélkét. Töredelmesen bevallom, hogy sebtiben. Így aztán olyan szörnyűséget követtem el benne, amit Szécsi úr válaszában azonnal szóvá is tett.

Úgy gondolom, ha valakinek írok egy levelet, akkor az első teendőm, hogy megszólítom.

Igen, nyájas olvasóm, én bizony lefelejtettem a megszólítást. Hallatlan borzalom, tudom, rászolgáltam a dorgálásra. Igaz ugyan, hogy ez a – megszámoltam – hatodik levelem volt hozzá, és az előzőeken se volt megszólítás, egyetlenegyen se; én ugyanis az emailekre általában nem írok megszólítást, csak kivételes esetben. Tizenöt éve netezek, ezalatt írtam mondjuk naponta tíz levelet, az közel ötvenötezer levél, és szinte valamennyi megszólítás nélkül!
  Hallatlan borzalom, minimum fővesztés jár érte, első alkalommal. Ha valaki öt levél megszólítástalanságát már zokszó nélkül tudomásul vette, szerintem a hatodik miatt aligha ágálhat, de hát merek én ellenkezni? Szó sincs róla. Bocsánatot kértem. Ezen Szécsi úr annyira megsértődött, hogy soha nem válaszolt a levelemre. Persze lehet, hogy nem a bocsánatkérés okozta, hanem a folytatás.

Azáltal azonban, hogy az illemszabályokra vonatkozó kioktatásban részesített, feljogosított, hogy ugyanezt tegyem. Eddig éppen azért nem tettem, mert a másik udvariatlanságát szóvá tenni még nagyobb udvariatlanság. Nos, a magyar szokások szerint két felnőtt férfi egymást vagy kölcsönösen családnéven szólítja és urazza, vagy keresztnéven és magázza, vagy keresztnéven és tegezi. A hangsúly azon van, hogy kölcsönösen. Felemás megszólításokhoz több évtizednyi korkülönbségre van szükség, ami közöttünk nem áll fenn. Ezek az illemszabályok természetesen csak egyenrangú felekre vonatkoznak, a mozgássérültek pedig nem számítanak annak. Minket vadidegenek letegeznek, lekrisztikéznek és leattiláznak, szakasztott úgy, mint régen az amerikai délen, ahol a fehér suhanc „hé, te fiú”-nak szólította a hetvenéves feketét. Hozzászoktunk az évtizedek alatt, nem lepődünk meg rajta. De amikor ugyanezt tapasztaltuk egy olyan cég vezetőjétől, amely éppen a mozgássérültek egyenjogúságára törekszik a könnyebb közlekedésük segítése által, hát mit mondjak, igencsak megdöbbentünk. Feleségemmel megvitattuk a kérdést és úgy döntöttünk, hogy nem szólunk. Ön bizonyára csak barátságos akart lenni és nem gondolta át, hogy súlyosan vét az illem ellen. Ez mostanáig működött. Most azonban Ön a fejemre olvasta illembeli vétségemet, tehát én is kénytelen vagyok ugyanezt tenni. Mivel Ön az idősebb, megkérem, hogy határozza meg a nexust: Szécsi úr–Láng úr vagy Imre–Attila. Én az elsőt preferálnám, tekintve, hogy végeredményben üzleti viszonyban állunk.

Egyfajta módon mégiscsak válaszolt, amikor legközelebb Láng úrnak szólított a telefonban. Egyetlenegyszer. A következő alkalommal már megint Attila voltam, úgyhogy most véglegesítettem ezt a megoldást. Mivel ő nem változtat, hát változtatok én.
  De újabb öt hónapot kellett várni arra, hogy bárhogyan is szólítson. Decemberi levelemnek nemcsak a nexussal kapcsolatos részére nem jött válasz: egyáltalán semmiféle válasz, életjel nem jött. El voltam felejtve, le voltam ejtve.
  Akkor nem tudtam lépni, mert tartott a tél. Elég hosszú tél volt, végül aztán május 2-án meglepetésszerűen felhívtam Imrét és bejelentettem, hogy hatodikán tíz órakor érkezem a javítás befejezése végett – melyik telephelyükre menjek? Gondolkodás nélkül megmondta, a legtermészetesebb hangon. Így szereti. A konfliktusokat nem oldjuk meg, hanem úgy teszünk, mintha sose léteztek volna.
  A hatodikai utat persze hosszas szervezés előzte meg. Én nem akkor utazom, amikor nekem úgy tetszik, sofőrre van szükségem hozzá, márpedig a barátaim családos, dolgozó emberek, akik nem akkor visznek, amikor nekem tetszik, hanem amikor ráérnek. Nem tudok egy hivatásos sofőrt megfizetni. Figyelmeztetem az olvasót: a dőlt betűkkel megjelölt rész valójában sületlenség! De erről később.
  Barátom lemondott két munkát a kedvemért, éppen ma részletezte, hogy azok mik voltak, és eléggé be van rágva Imrére. Én csak annak örülök, hogy nem rám. Ugyanis ötödikén délután fél hatkor befutott egy levélke, amiben Imre közölte, hogy előre nem várt esemény miatt nem felel meg az időpont…
  Fölhívtam és megkérdeztem, hogy ezt most mégis hogyan. Közölte, hogy a kolléganőjének meghalt az apja. Azóta elmeséltem ezt vagy egy tucat embernek, mindenki nagyon sajnálta a kolléganőt és családját, de senki sem érti, hogy ehhez nekem mi közöm. Sorban mondták az eseteket, amikor valamelyik kollégájuknak meghalt valakije, olyankor az illető szabadnapot vett ki, a munka pedig ment tovább ugyanúgy. Hivatalnok barátom munkahelyén az osztályvezető halt meg (még csak nem is az apja), de nem zárták be a hivatalt, valaki helyettesítette és dolgoztak ugyanúgy. Ha csak egyetlen ember ott van a telephelyen, akinek megmondják, hogy hova tették az aksidobozomat és hogy kell berakni az autóba, akkor én már ki lettem volna szolgálva és mehetek a dolgomra. De hát mi sem egyszerűbb, mint a hülye kis nyomit visszakézből lemondani.
  Azért Imre megcsillantott ám egy reménysugarat. Tegyük át péntek tizenharmadikára – írta –, és az én lakásomon is lehet. A telefonban már nem is feltételes módban mondta, hanem egyértelműen közölte, hogy neki errefelé van dolga péntek tizenharmadikán, és el fog jönni. Megkérdeztem, mi lesz, ha nem jön el. Azt felelte: itt lesz.
  Ugye tudja már az olvasó, mi történt? Nem, az olvasó rosszul tudja. Persze hogy Imre nem jött el péntek tizenharmadikán, de én voltam a hibás!
  De előbb a levelem neki.

Az Ön által választott napon, az Ön által választott helyen sem Ön, sem képviselője nem jelent meg. Távolmaradásának sem tényéről, sem okáról nem értesített. Lenti levelének [ti. amelyikben lemondta a hatodikát] kézhez vételét követően felhívtam Önt és megkérdeztem, hogy mi lesz, ha Ön a találkozó új időpontjában nem jelenik meg. Ön azt felelte, idézem: „Ott leszek.” Ön tehát hazudott nekem. Én nem akkor utazom, amikor nekem tetszik, hanem másokhoz kell alkalmazkodnom – nem tudok annyit fizetni, hogy egy nekem tetsző napon vigyenek Békéscsabára, csak annyit, hogy elvigyenek, amikor ráérnek. Ezért e pillanatban nem tudom közölni békéscsabai látogatásom végleges dátumát. A jövő héten, azaz 2011. május 22-éig bezárólag semmiképpen sem utazhatom. Ezért ugyanezen napig bezárólag várom tájékoztatását azokról a napokról, amikor látogatásom nem alkalmas. Ha ilyen listát nem kapok, úgy tekintem, hogy bármelyik munkanapon fogadni tud.

Ha az olvasó kapta volna ezt a levelet, hogyan értelmezné? Imre nem úgy értelmezte. Ezt felelte:

Vártam Önt a jelzett időpontban, de senki sem jelent meg a gépjárművel.

Igen. Nekem kellett volna mennem. Imre közölte, hogy tizenharmadikán, pénteken érkezik, és ez azt jelentette, hogy vár engem. Biztosan állíthatom, hogy önnön személyének idejövetelét harangozta be tizenharmadikára, mert bár ezt csak telefonon mondta, s a szó elszáll, az írás megmarad… de bizony a szó is megmarad.

– Halló?
  – Láng Attila Dávid.
  – Üdvözlöm, Attila. Megkapta az SMS-t… üzenetemet, ezek szerint ugye.
  – Igen, Imre, megkaptam, és most gondban vagyok, hogy mit tegyek.
  – Hát… hát nem tudom, hát ön el tudja dönteni.
  – Hát én ezt egyedül nem tudom eldönteni, mert én már megszerveztem a sofőrt, megfizettem a sofőrt, most mondjam le a sofőrt, ő akkorra már nyilván nem csinált más programot, a pénzt aligha kérhetem vissza, és hogyha ön nem jön a jövő héten…
  – No, nem ilyen nagy a probléma, mert ezt… ezt ha mondtam… lehet, hogy a jövő héten, amire én javaslatot tettem az időpontra, akkor én megyek abba az irányba, és akkor ezt a dobozt el tudom vinni.
  – Rendben van, csak mi van, hogyha ön nem jön a jövő héten?
  – De egész biztos, hogy megyek, most azért nem tudok menni, mert a kolléganőmnek meghalt az édesapja, és ez teljesen áthúzott mindent.
  – Nagyon szomorú vagyok, nálunk is történt már egy családi haláleset, de ez nem ide függ.
  – Jó, hát én ezt… erről tudtam, de erről a mostaniról meg ön nem tudott, ezért kellene elhalasztani a holnapi napot.
  – Értem. Rendben van. Hány órára várhatom önt jövő pénteken?
  – Attila, addig még fogok önnek jelezni. Jó?
  – Rendben van, Imre, várni fogom.
  – …tehát ezt a dolgot a jövő héten lerendezzük.
  – Rendben, Imre, várni fogom. Köszönöm.
  – Fogok önnek jelzéssel élni.
  – Viszonthallásra.
  – Viszonthallásra.

Helyesbítenem kell tehát, Imre szó szerint nem azt mondta, hogy „ott leszek”, hanem „egész biztos, hogy megyek”.
  Hát igen – véletlenül be volt kapcsolva egy magnó. Megesik néha az ilyesmi. Én ugyanis Krisztől tanultam a problémakezelési technikákat, és ezek között az is szerepel, hogy a fontos telefonbeszélgetésekről felvételt kell készíteni. Magát a hangfelvételt nem lenne illendő közzétennem, de a leirat világosan közli, hogy Imrének nem volt oka engem várni, ha egyszer ő ígérkezett hozzám. Persze nem „élt nekem jelzéssel”, hallgatott, aztán tegnap megdorgált, hogy nem mentem, pedig ő várt.
  Még megjegyzem: igen, Imre tudott arról, hogy Krisz meghalt, őt is értesítettem róla. Éppen csak az a haláleset, amire én gondoltam, azóta történt, és arról nem értesítettem, mert nem ismerte az elhunytat. Ettől még nekünk családtagunk volt, és ez lehetne nálam ok bármire. Ha nála az egész cég megáll, ha egy kollégának meghal valakije, akkor nálunk teljesen megállhatna minden. Amikor az emelőt megvettük, akkor is meghalt valaki. Az ő életbiztosításából vettük az emelőt. De Krisz nem mondta, hogy ő most nem utal, mert meghalt a bátyja.
  No mindegy. Imre közölte, hogy

Úgy gondolom az akkumulátorok visszahelyezésének a módja mégis csak az lesz, hogy az Önök lakásán végzem el ezt a feladatot. Erre ezen a héten, vagy a jövő hét elején kerül sor. A pontos időpontról időben értesítést fogok küldeni.

Értesítve leszünk tehát. Ezzel nem szálltam vitába. Egy műszaki adatokkal súlyosan megterhelt, komplett elektronikai fejtegetéseket tartalmazó levelet küldtem, melynek teljes szövege itt következik:

Tisztelt Imre! Én kérek elnézést a súlyos félreértésért. Abban reménykedtem, hogy ha valamit írásban és szóban is elmondok, akkor az csak elég egyértelmű, de ezek szerint mégsem. Közöltem, hogy nem mehetek 13-án, mert nincsen sofőröm. Erre Ön azt felelte: „Ott leszek.” Lentebb idézett levelemben is ott áll, hogy május 22-éig bezárólag semmiképpen sem utazhatom. Ha ezt Ön úgy értelmezte, hogy az autó mehet, csak én nem, akkor el kell árulnom, hogy az autó nem képes elvezetni saját magát. Tovább növelve az ingyenes javítás egyre tetemesebb költségeit, végigkérdeztem mindazokat a barátaimat, akikre rá merem bízni a kocsimat és az életemet; szerencsére vannak egy páran. Egytől egyig családos, dolgozó emberek, akiknek jó néhány kötelezettségüket kell átszervezniük, ha el akarnak vinni engem munkaidőben Békéscsabára. Így tett az a barátom is, akivel május 6-ára megszerveztem az utat, amelyet aztán Ön egy könnyed levélkével lemondott. A barátom enyhén szólva nem örült. Szívesen írnék Önnek egy listát azokról a kellemetlenségekről, amiket a nemtörődömségével okoz nekünk, de tartok tőle, hogy se nekem nem lenne türelmem végigírni, se Önnek végigolvasni. Mint említettem, nincs pénzem arra, hogy hivatásos sofőrt fogadjak, aki akkor visz, amikor nekem tetszik. Mivel Ön nem jutott döntésre a megszólítás tekintetében, rám hárul a választás joga. A jelenlegi megszólítást véglegesítem. Imre – Attila.

Színtiszta elektronika, mint az olvasó is látja. Imre válasza szerint legalábbis.

Tisztelt Címzett! Az a sok sületlenség, amit leírt, nem érdekel! A jármű további, problémamentes üzemeltetése céljából vissza fogom állítani az eredeti állapotot, nevezetesen a gépkocsi akkumulátoráról fog üzemelni a rádió vezérelt rendszer, a külön akkumulátorok - amik a nem megfelelően végzett töltés miatt mentek tönkre - a biztonsági áramellátást fogják biztosítani addig, amíg újra tönkre nem mennek. Ön az íráshoz ért, de a műszaki dolgokhoz nem annyira. Ma már látom, helytelen volt a járműben elvégeznem azt a változtatást, amit Ön kért. Nem kellett volna felcserélni a két rendszert! Az eltelt idő alatt bebizonyosodott, nekem volt igazam a műszaki megoldást illetően, így visszaállítom az eredeti állapotot. Az eredeti állapot visszaállítás, valamint az akkumulátor csere anyag és munkadíj költségét átvállalom. A jármű javításának időpontjáról rövidesen tájékoztatni fogom. Úgy gondolom, a jármű továbbra is segíteni fogja az Önök közlekedését úgy, mint ezidáig tette.

Én figyelmeztettem az olvasót: az, hogy a barátaimnak is megvan a maguk élete, voltaképpen sületlenség. Valamint ezek műszaki dolgok.
  Én ugyan válaszul feltettem egy kérdést, hogy voltaképpen melyikünk is fizetett egymillió forintot a másiknak, és őnála hogyan működik az az elv, hogy aki fizet, az dirigál, de erre már azért sem várok választ, mert egyúttal visszautasítottam ezt a hangnemet, a vásárló szavait még akkor sem minősítjük sületlenségnek, ha netán azok. Imre innentől hallgatni fog, már ismerem ennyire.
  Igen, én is úgy gondolom, hogy a jármű eddig is segítette közlekedésünket, csak az emelőről nem gondolom ugyanezt. Ha lenne egy-két millióm, akkor kerítenék egy másik céget – legközelebb nyilván Ausztriában –, elvinném hozzájuk az autót, szakszerűen kiszereltetném az emelőt, nehogy bármi megsérüljön, és megvizsgáltatnám velük, hogy miért romlik el örökké. Hazafelé már az ő emelőjükkel jönnék, Imréét meg otthagynám nekik anyagárban.
  De nincs egy-két millióm. Erre az emelőre vagyok utalva, mert ez már megvan, ezt már Krisz kifizette. Ha ez működik, akkor el tudunk menni hazulról. Ha nem működik, akkor nem tudunk.
  Hét évvel ezelőtt egy négytagú család elhatározta, hogy most már ők is szeretnének kimozdulni otthonról; nem éppen a világban utazgatni, emberemlékezet óta nem járunk máshová, csak különféle kórházakba, temetőbe, a legolcsóbb helyekre bevásárolni meg hivatalokba. Azért éppen hét évvel ezelőtt, mert van egy derék fogyatékosszervezeti elnök, aki akkoriban gondolta úgy, hogy egyszerűbb lesz minket inkább szarban hagyni, elvégre lábbal festő művészek kiállítása van, a festményeket kizárólag egy adott nap egy adott órájában lehet szállítani, az meg, hogy Krisztinának időpontja van az audiológiára, kit érdekel? Legfeljebb megsüketül, hát aztán, majd a sofőr elmutogatja neki, hogy mennyi a fuvardíj.
  A kiállítás egy konkrét eset, de szarban vagy egy tucatszor lettünk hagyva, mielőtt úgy döntöttünk, hogy nekünk autó kell. Mindig elmondom, hogy ez a kocsi kilenc hónapig született, mint egy gyerek. Addig számoltunk, újra meg újra. Addig kerestük a legolcsóbb kocsit, amiben elférünk – már egy gombostűt se lehetett leejteni, ha beszálltunk mind a négyen, de tudtunk közlekedni –, addig kerestük a megfizethető hitelt, addig kalkuláltuk, hogy fogjuk-e tudni törleszteni, miközben műszaki is kell, benzin is kell, szerviz is kell, no meg a gázszámla is ugyanúgy jön.
  Az autóval, lekopogom, soha nem volt baj. Most múlt hatéves, és még nem látott szervizt belülről, a vizsgáktól eltekintve.
  Mivel azonban a kocsi padlója hatvan centi magasan van a talajtól, meg kellett oldanunk, hogy följussunk oda, mert a rámpa állatkínzás. Három évbe telt, hogy megtaláljuk az emelőt, amiről négy nap múlva kiderült, hogy az is állatkínzás, csak másképpen. Nemrég utánaszámoltam, hogy ha minden egyes alkalommal, amikor elmegyünk hazulról, fizettünk volna valakinek ezer forintot, hogy mozgassa a rámpákat, az emelő árának több mint kilencven százaléka még meglenne.

Nem tudom, mikor és hogyan kerül pont a történet végére. Jelen pillanatban az egyetlen elképzelhető befejezésnek azt látom, hogy amint letelik a garancia – és az emelő természetesen azonnal elromlik megint –, Imre már csak pénzért fogja vállalni a javítást, amit én nem fogok tudni megfizetni. Mivel közlekedni muszáj, az emelőt ekkor kénytelen leszek kiszerelni, aztán állhat a garázs sarkában, amíg nem lesz pénzem a javításra. De lehet, hogy akkor már nem látom értelmét tovább ölni bele a pénzt, inkább eladom tízezer forintért alkatrésznek.
  Hogy ez mikor lesz, az bonyolult kérdés. Szerintem a garancia akkor kezdődik, amikor a vevő átveszi a gyártótól a működő készüléket. Ez mindmáig nem történt meg, tehát a garancia sem kezdődött meg. Erre egy-két levelemben már utaltam, Imre természetesen nem válaszolt, úgyhogy mondhatom, hogy a hallgatás beleegyezés. Mondhatom, de minek? Ettől még nem kapok garanciális javítást, ha kérem, Imre hallgatni fog, esetleg sületlenségnek minősíti, és ezzel részéről el van intézve. A garancia öt évre szól. Három már letelt. Még két év Sziszifusz, addig pedig spórolok egy gázrugós rámpára. Legfeljebb elmegyek érte külföldre.
  Annyit tehettem, hogy megfogadtam Imre tanácsát. „Ön az íráshoz ért, de a műszaki dolgokhoz nem annyira.” Hát megírtam a történetet.

Szécsi emelőberendezések
  A teljes akadálymentesítésért.

Mi csak szerettünk volna önállóan elmenni orvoshoz.

»»»»»»