A tekintélyelvű nyelvismeret

Milan Kundera állítólag feljelentett egy Miroszlav Dvorácsek nevű embert. Szándékosan írom magyar helyesírással, hogy látsszon, hogyan ejtette a híradó.
  A bemutatott dokumentumon elolvashattuk a nevet eredetiben (ragozott formában, de attól csak a vége változik). Miroslav Dvořáček. Ez a név nagyon hasonlít egy híres cseh zeneszerző nevére. Antonín Dvořák. Mármost az kétségtelen, hogy az ř betűt átlagos magyar ember nem tudja kiejteni (nekem kisgyerekkorom óta magától ment), de mindig elég jól elvoltunk vele, úgy ejtettük, ahogy a porzsák szóban.
  Akkor Dvořáčekkel is meg lehetett volna tenni.

Sokszor megfigyeltem már a tekintélyelvű helyesírást és kiejtést, összefoglalva a tekintélyelvű nyelvismeretet. A szabály a következő. Az, hogy tudunk-e valamit X. Y. nyelvéről (tehát például nevének kiejtéséről, helyesírásáról), attól függ, hogy mennyire tekintélyes a nyelv, illetve mennyire tekintélyes X. Y.
  A legtekintélyesebb nyelv az angol. Ami angolul van, azt nagyon jól kell tudni. Ha valakinek New Jersey (ejtsd nyú dzsörzi) helyett New Yersey (ejtsd nyú jörzi) csúszik ki a tolla vagy billentyűzete alól, azt lebunkózzuk. Mármint nem fadurunggal vágjuk fejbe, hanem azt mondjuk rá, hogy bunkó. Még ennyit se tud.
  A második legtekintélyesebb nyelv a francia. A francia egy furcsa angol. Ugyanolyan, mint az angol, tudniillik nem érthető, hiszen külföldiül van, de ami angolul van, az legalább érthetően nem érthető. A franciák naiv emberek. Azt hiszik nagy naivságukban, hogy a magyar polgár majd vacakolni fog azzal, hogy Francois (ejtsd frankoá) helyett azt írja, hogy François (ejtsd franszoá). Bőven elég, hogy meg tudjuk különböztetni a Françoise-tól (ejtsd franszoáz), már ha egyáltalán meg tudjuk különböztetni. Nem mindig tudjuk. De ilyen hülyeségeket, mint „ç”, végképp nem lehet tőlünk elvárni. A világon harmincöt betű létezik, aábcdeéfghiíjklmnoóöőpqrstuúüűvwxyz, valamint harminchatodiknak az ä, mert a világon két nyelven beszélnek, a magyarok magyarul, a külföldiek németül. (Hallottunk valami ß-ről is, de csak „az a hármas” gyanánt emlegetjük.) A franciák egyébként is fura emberek, képtelenek normálisan leírni, hogy bordó, azt hiszik, hogy megtanuljuk az ilyen Bordeaux-féle betűkölteményeket. Nagyon jól néznek ki, és ha fontos a dolog, akkor odafigyelünk, hogy jól írjuk le, de egyébként kit érdekel?
  A harmadik helyen van a világ összes többi nyelve, vagyis a spanyol és az olasz. Ha nagyon megerőltetjük magunkat, akkor még a holland is. A holland egyébként speciális helyzetben van, mert nagyon hasonlít a németre, ezért hollandul mindent remekül ki tudunk ejteni és le tudunk írni. Sajnálatos kellemetlenség, hogy a holland se leírva, se kiejtve nem hasonlít a németre (holott a németek egy része valójában hollandul beszél), ezért hollandul pofára szoktunk esni. Például volt először egy festő, aztán egy háztartásigép-gyár Bosch néven, erről pontosan tudjuk, hogy bosnak kell ejteni. A pofára esés persze elmarad, hiszen soha senki nem szól, hogy az helyesen bosz, tehát megmaradunk naiv tudatlanságunkban.
  Ami a spanyolt és az olaszt illeti, általában tudjuk, hogy mit hogy kell írni. Az ékezetekkel nem szoktunk vacakolni, egy vadnyugati tárgyú regényben a si, senor és a sí, senor (mindkettőt ejtsd szi, szenor) a két lehetséges megoldás. Sí, señorról (ejtsd szi, szenyor) szó se lehet, az már munka volna. Az se téma, hogy az olaszok mindenféle vacakokat raknak a szavakra, jó az úgy, hogy Pieta (ejtsd piéta), nem szenvedünk azzal, hogy Pietà (ejtsd pietá).
  A német nem szerepel ebben a listában, mert németül tudunk, tehát logikusan le tudunk írni mindent, ki tudunk ejteni mindent, nincs probléma.
  A lista legvégén, vagy talán inkább már attól elkülönítve jelennek meg a Futottak Még Nyelvek. Lengyel, cseh, szlovák, román, miegyéb. Ezeket gyakorlatilag nem illik jól tudni. Mármint nem lengyelül társalogni, szó sincsen róla, itt nem nyelvtudásról van szó. Mindössze annyiról, hogy ha az újság arról cikkezik, hogy balesetben elhunyt B. X. huszonnyolc éves merülőforraló, varsói lakos, akkor az igénytelen újság Bozsenát ír, az igényes pedig Bozenát. Ékezet? Szó se lehet róla, ahhoz már személyes tekintély kell – de arról később.
  Az ékezeteket azért hagyják el, mert azokat munka lenne kitenni. Régen, a linószedés idején ez úgy működött, hogy ha mondjuk egy š betűre volt szükség, akkor a szedőnek be kellett szerezni egy (ha gyakran kellett, akkor több) š betűs matricát az illető betűtípusból, azaz például antikva nonpareille Palatinóból. A matrica egy kis rézlemez volt, speciálisan előkészítve; ezen a képen látható egy sor linómatrica. (A kisebb lemezek, amiknek az élén jobbról balra, fejreállítva a The Linotype’s Big Scheme of Simple Operation felirat olvasható. Egy betű egy matrica.) Ez tehát időveszteség, amit egy napilap sebessége nem enged meg, ezért a napilapok felmentést kaptak a szabály alól, hogy az idegen tulajdonneveket és kifejezéseket eredeti ékezetekkel kell írni. A helyesírási szabályzatba külön az ő kedvükért van beiktatva az a kitétel, hogy „ha a nyomtatási eljárás a mellékjel pótlását nem teszi lehetővé, a mellékjelet elhagyjuk, az alapbetűt megtartjuk”.
  Annál érdekesebb, amikor ennek ellenére nekiállnak elvégezni ezt a munkát, és az ember megcsodálja igyekezetük eredményét. Akkoriban még voltak a tévében csehszlovák sorozatok, és a tévéújság nem csak címeket közölt. (Hovatovább ott tartunk, hogy címek sincsenek, annyi van, hogy NIC – Tengerészeti helyszíne… – mert ekkorára méretezték az adatbázis címmezőjét vagy a webes sablont.) A szereplőket is közölte, sőt ismertetőt a filmről. Ilyenekben lehetett szép dolgokat találni. Például több részen át küzdött a szerkesztőség a Jitka keresztnévvel, amivel amúgy nem kellett volna, mert egyetlen ékezetes (akadémiai nyelven: mellékjeles) betűt sem tartalmaz, ráadásul nagyon hasonlít magyar megfelelőjére, a Jutkára. De ők küzdöttek. Egyszer Jirka jött ki, ami speciel tényleg létezik, a Jiří beceneve, csak az férfinév, ez meg női. Másik alkalomal viszont nekiálltak kitenni a „mellékjelet”. Kerül, amibe kerül. Utánajártak és beszerezték a megfelelő matricát, persze mit tudhatom én, lehet, hogy éppen ott volt az asztalon. És leírták: Jiłka. Gyanítom, hogy a kézirat-előkészítés valamely fázisában kézzel írhatták le a nevet, és a kézírásos t betűt (felnyúló hurok, áthúzva) valaki áthúzott l-nek tippelhette, és szegénynek nem volt semmilyen támpont a kezében, amiből dönthetett volna. Persze ott a szabály, hogy ha idegen betűt szerepeltetünk, akkor a margón ki kell írni és bekarikázni, hogyaszongya áthúzott kis L – de köztudott, hogy a kézirat-előkészítők fütyülnek a korrektúra szabályaira, miért pont itt ne tették volna. Persze oda volt írva, hogy csehszlovák tévésorozat, még az is lehet, hogy az illető kedd esténként szaladt haza és nézte, de honnan lehessen tudni, hogy ezek a szlávok milyen betűket használnak? Hát amilyen éppen eszükbe jut nekik, karika, vé betű, dupla karika, tripla vé betű, lila csillag, kis Vuk, bármi állhat a betűk fölött, alatt, mellett, között, helyett.
  Megesett, hogy hosszan kísérleteztek egy név helyesírásával. Kitették a vé alakú ékezetet az egyik betűre, de talán az nem tetszett nekik, vagy már elfelejtették, mindenesetre a következő héten már másik betűre tették ki. Valószínűleg azért nem boldogultak, mert abba a névbe semmiféle ékezet nem kellett, egyik betűre sem. Volt úgy, hogy olyan betűre tették, ami egyáltalán nem is kaphat olyan ékezetet, ǎ betű nincs se a csehben, se a szlovákban, kizárólag a kínai nyelv latin átírásában fordul elő. A p̌ és y̌ betű meg még abban se. Ők gyönyörű szépen megrajzolták. Hogy milyen célra, arra már sajnos nem emlékszem – hogy milyen elgondolás alapján, azt meg végképp nem tudom.
  A Futottak Még Nyelvek sajátos csoportját képezik a nem latin betűs nyelvek: az orosz és a többi cirill betűs nyelv, a japán, a kínai, az arab stb. A cirill ábécét valaha ugye kötelező volt jól ismerni, ezért abban gyakorlatilag nem voltak hibák. Egyébként is veszedelmes lett volna Ivanov elvtárs nevét helytelenül, mondjuk Yvanovnak írni. Talán éppen emiatt álltak bosszút szegény cseheken, lengyeleken és a szocialista tábor többi nyelvén. Kivéve a keletnémetet.
  A többi meg annyira egzotikus volt, és jórészt még ma is az, hogy egyszerűen muszáj rájuk odafigyelni. Mindazonáltal érdekességek persze előadódnak, jó példa Komacu Szakjo remek regénye, A sárkány halála, amelynek magyar kiadását nem japánból fordították, hanem oroszból. A magyar fordítónak nem is kellett tudnia japánul, sőt valószínűleg fogalma se volt az ismertebb japán földrajzi nevekről sem, így esett meg, hogy Tokiónak ugyanaz a kerülete Tioda és Csijoda néven is előfordul a könyvben, Sibuja helyett Szibuja van, Haradzjuku helyett Haradzsuku, és így tovább. De a legaranyosabb, amikor az ide-oda átírások még tovább halmozódnak. A japán nyelv Prokrusztész-ágy az idegen szavak számára: a mássalhangzó-torlódás tilos, szótag végén csak magánhangzó vagy n állhat, és nincs l hang. Így aztán egy helyen felbukkan Csandra Sekala, az ismert indiai csillagász neve. Mert az orosz fordítónak nyilván fogalma se volt, ki ez az ember, a katakana szótagjelek semmilyen információt nem nyújtottak a helyes kiejtésről, az is szép tőle, hogy az eredeti csa-n-du-ra-si-_e-ka-ra írásmódból ennyit kihámozott. A végén lehetett -ra, lehetett -la, de ugyanúgy -r vagy -l is. Két szóba is a fordító vágta. A szovjet lexikonokban nyilván nem volt meg a Nobel-díjas asztrofizikus neve, de a magyarokban se, mert a magyar fordító is átvette Csandra Sekalát. (Az írásrendszerek adottságai kizárják, hogy az elírás az oroszból magyarra fordításnál történt volna.) És különben is egy kapitalista országbeli regény említ feltehetően kapitalista országbeli tudóst, nem vacakolunk velük. Ráadásul azok az indiaiak valami néger népség Dél-Amerifrikából, nem gondolják komolyan, hogy a nevükkel fogunk bajlódni.
  (Hát még ha teljes nevén szerepelt volna, Padma Vibhushan Subrahmanyan Chandrasekhar, ejtsd padma vibhusan szubrahmanja [orrhang a végén] csandraszekhár, alighanem kitértek volna a hitükből. Pedig a jóember egyike volt a világtörténelem legnagyobb fizikusainak.)

Ha viszont felismerjük a hírességet, akkor életbe lép a tekintélyelvű helyesírás második fokozata. Alacsonyrendű nyelvet beszélsz, de a te nevedet különleges kegyként helyesen írjuk. Mármint ha képesek vagyunk rá. Visszatérve B. X. merülőforraló, varsói lakos esetére, egyáltalán nem meglepő, ha a róla szóló tudósítás Bozenát ír, ugyanazon az oldalon viszont kiteszik az ékezetet a híres drámaíró nevére, mivelhogy éppen nálunk járt Mrožek. Vagy Mroźek. Vagy Mroz̊ek. Mindhárom esettel találkoztam nyomtatásban. Tulajdonképpen mindegyik nagyon jó közelítés, a Mrožek tökéletesen helyes lenne, ha csehnek vagy szlováknak születik, a Mroźek legalább tényleg lengyel betű (a tévesztés éppen akkora, mintha a Péter nevet Pőternek írnák – legalább egy másik magyar betűt tettek oda), a Mroz̊ekről pedig sejthető, hogy valaki pontot rajzolt a kéziratra, de kis karika lett belőle. Mert hát a helyes alak Mrożek, ejtsd mrozsek. Sławomir, nem pedig Slawomir, de ez utóbbi már nehezen jön össze.
  A lengyel ł betűvel egyébként is állandóan baj van. Odatolakszik olyan helyekre, ahol a többi szláv nyelvben l van, annyiszor láttunk már Slavomir, Vladimir, Pavel stb. neveket, hogy a Sławomir, Włodzimierz, Paweł már kialakult reflexekkel ütközik. Plusz még jön a kényelmi elv (nehéz megkeresni a betűt) és a tekintélyelv, és még ezekre ráadásul ott van az, hogy a betű függőleges vonalából alig kilógó ferde vonalat észre se veszi, akinek nem szokta meg a szeme és nem számít rá – a végeredmény az, hogy ennek van a legkevesebb esélye.
  De a kiejtésben se. Hallotta már az olvasó úgy ejteni az Egyesült Államok fővárosát, hogy lasington? Én se. A Szolidaritás alapítójával mégis ez történt, valamikor állandóan szerepelt a sajtóban az a név, hogy Lech Wałęsa, ejtsd leh valensza. Mert a hozzáértő szakemberek, lengyelészek és polszkológusok tudták, hogy a dupla vét közönséges vének kell ejteni, a farkas ę betűt pedig orrhangú e-nek, pont úgy, mint a francia saint szóban, ejtsd orrhangon sze. Biztos vagyok benne, hogy a valódi lengyelészek és polszkológusok azt is tudták, hogy az áthúzott l-et hogy kell ejteni, csak nem szóltak vagy hiába szóltak. Ugyanúgy kell ejteni, mint Washington nevében a dupla vét. De ez senkit nem érdekelt, legyen boldog, hogy nem ejtik vajjészának, hát csak egy lengyel. (Helyesen lengyelül ejtsd leh vawesza, a családnévben orrhangú e-vel és előtte [w]-vel.)
  Szerintem logikus lenne, hogy ha a magyarból hiányzó [w] hangot angol nevekben [v]-nek ejtjük, akkor lengyel nevekben is annak ejtsük – hogy milyen betűvel írják, az mellékes. De a tekintélyelv megakadályozza a magyar szerkesztőt, tévébemondót, mezei polgárt abban, hogy felüsse az első szakkönyvet és megnézze, hogyan ejtik azt a betűt. Szláv nyelv, kommunista nyelv, örüljön, hogy él. Kivéve persze Mrożeket, ő híres ember, mentesül a lenézés alól.
  Vagy kivéve Marcink… valamilyen e betű… vičiust. Híres litván művész, sajnos nem tudom, hogy melyik, mert régen volt az eset, és a neten csak Marcinkevičiusokat találok, ékezetlen e-vel. Ez ékezettel volt, és mivel nagyon híres, gondosan rárajzolták a hullámvonal ékezetet a név minden egyes előfordulásánál: Marcinkẽvičius. Ugye, milyen rendes tőlük? Még egy litvántól se sajnálták az ékezetet, ha ekkora nagy művész. Sőt még arra is vigyáztak, hogy a hullámvonal szépen görbüljön. Öröm volt nézni.
  A művésznek már nem lehetett ekkora öröme benne, ha látta – nem merek megesküdni rá, de mintha azért szólt volna cikk róla, mert Magyarországon járt. A litván nyelv nem ismer ẽ betűt, ilyen ékezetet semmilyen betűn nem használ. Marcinkėvičiust szerettek volna írni szegények, a litván nyelvben ugyanis pontos e jelöli az é hangot. Az újság által mesterkedett ẽ betűnek legfeljebb a hazánkban tanuló vietnami diákok örülhettek, nagyjából annyira, amennyire egy magyar örülne, ha mondjuk egy francia újságban a cseh Růženka neve Rűženka gyanánt jelenne meg: jaj de jó, magyar betű! Az, csak tévedésből.

Persze tudom én, hogy mindez nem számít. Az csak egypár betű, sőt még annyi se, csak azok kiegészítő tartozékai, az Akadémia szóhasználatával: mellékjelek. Érdekes olvasmány a helyesírási szabályzat ebből a szempontból is. Végig ékezetekről, ékezetes betűkről beszél. „Magánhangzóinkat egyjegyű betűkkel jelöljük; egy részük ékezet nélküli, más részük ékezetes (vagyis ponttal vagy vonással van ellátva).” Ebből rögtön lehet tudni, hogy a pont meg a vonás ékezetnek számít. (Pont alatt persze itt az ö és ü betű dupla pontja értendő.) De amint idegen nyelvekről van szó, előkerül a mellékjel: „…a besorolás nincs tekintettel sem a magyar ékezetekre, sem az idegen betűk mellékjeleire”, mondja a 16. pont az általános ábécé szerinti rendezésről.
  Ez a szabályzat huszonhárom éve jelent meg (most készülnek újat írni), és én mindmáig nem tudom, hogy melyik az ékezet és melyik a mellékjel.
  Például mellékjel-e a hacsek? ǎčěǧȟǰǩňřšǚžǯ Minden bizonnyal, mert szerepel a szabályzat 214. pontjának példáiban, ahol az idegen mellékjelekről esik szó: Čapek, Krleža, Njegoš, Plzeň. Mellékjel-e az é betűn a vonás? Nyilván nem, hiszen ez egy közönséges magyar betű, lenn délen édes éjen édent remélsz. De akkor České Budějovice nevében mellékjeles és ékezetes betű egyaránt van! Ez így zavart okoz, a cseheknek azok a betűk mind egyformán csak betűk, mi meg disztingválunk, te ékezetes vagy, te mellékjeles. És mi van ugyanezzel a betűvel a franciában? Ott igazán mellékes az ékezet, ha René csupa nagybetűvel szerepel egy címben, RENE is lehet belőle, elhagyják a mellékjelet. Vagy az ékezetet. Ők tudják, hogy mit hagynak el, csak mi nem.
  Jó akadémiánk tehát zavart keltett a terminológiában, amikor kitalálta ezt az ékezet–mellékjel dolgot. Azonfelül azt az érzést kelti a szabályzat olvasójában, hogy „a kellékes az mellékes”, ha azok mellékjelek, akkor nem is fontosak, el lehet őket hagyni, össze lehet cserélni. Ha ez találkozik a polgár tudatlanságával, sovinizmusával vagy mindkettővel, abból lesz a totális közöny, abból pedig a rengeteg hiba.
  Az nyilvánvaló, hogy a nyomdaipari szakemberek túlnyomó többsége tudatlan azon a téren, hogy milyen ékezetes betűket használnak más nyelvek, hiszen ezt nem tanítják az iskolában, honnan is tudnák szegények. Azt, hogy soviniszták is, nem állítom. Csak megfigyeltem, hogy az egyes nyelvekkel kapcsolatos ismereteik szintje össze szokott függeni az adott nyelv közkeletű rangsorolásával.
  Mindez persze csak a köznapi kiadványokra vonatkozik: regények, napi- és hetilapok, olyan folyóiratok, ahol csak alkalomszerűen jelennek meg idegen tulajdonnevek. Ahol rendszeres az ilyesmi, ott azért odafigyelnek.
  Persze ott is adódnak esetek. Az, hogy egy kiadó gyakran jelentet meg – például – francia tárgyú munkákat, nem jelenti, hogy ott mindenki tud franciául, akár csak annyit, hogy a kéziraton egy e betű fölé rajzolt irkafirkából kitalálhassa, hogy az vajon ê (lehet, hogy igen), ë (ez is lehet) vagy ě (nem lehet, hacsak nem egy cseh szereplő nevében).

Disclaimer. Mindez nem azt jelenti, hogy bármely adott egyén, aki részt vesz nyomdaipari formakészítésben, tévéműsorok feliratozásában stb., automatikusan idegen nyelvekhez nem értőnek tekintendő. Egy fecske nem csinál nyarat. Egy kiadvány töméntelen kézen megy át, mire megjelenik, és hiába tudja az egyik kéz, hogy mit kell tenni, ha a könyvnek csak egy része megy át rajta, a többi része más kezeken megy át.
  Ebben a cikkben azért van a helyén minden ékezetes betű, mert csak két kézen ment át. A bal meg a jobb kezemen.

»»»»»»