A pósfai tevenyergek
Ha az ember sokféléről ír, sose tudhatja, melyik mondata lesz az, ami valakinek vértolulást okoz. Kis blogomban legutóbb a pósfai cikk miatt öntötte el a vérecske valakinek az agyát, vagy amije ahelyett van. Két kommentárját az olvasó hiába keresi, ugyanis nálunk van egy színvonalbeli követelmény. Olvasóm szerint én egy mázas cserépedény vagyok, és úgy felbőszítette a pósfai cikk, hogy nagy tételben szeretett volna tevenyergeket vásárolni rokonságomtól. Sajnos azonban mi nem foglalkozunk ennek az iparcikknek az előállításával.
Amiért írok, az persze nem ez, hanem a gondolat, amit ez az úr megpendített. (Nem feltételezem, hogy ezen a műveltségi szinten hölgyek is találhatók.) Éspedig az, hogy akkor beszéljek, ha nálunk már minden rendben van az akadálymentesítés körül.
Teljesen igaza van: itt sincs minden akadálymentesítve. Olvasóm értesülhetett volna erről, ha más cikkeket is elolvas, amik arról szólnak, hogyan próbáljuk akadálymentesíteni Szeged épületeit, de ez őt nyilván nem érdekelte, éjjel nem jutott dinnyeföld, valakibe bele kellett rúgnia. Csak hát belém hiába próbál, mert az én cikkem nem erről szólt. Nem arról, hogy van akadálymentesítés vagy nincs, Pósfán, Szegeden, Fütyülőrécefalván. Egészen más a probléma. Az, hogy hálásnak kell lenni.
Olvasóm még fiatal (az idősebb nemzedéknek volt gyerekszobája), de olvasmányaiból azért tudhatná, milyen életük volt a szegényeknek annak idején, a kommunista diktatúra előtt. Hálásnak kellett lenni. Alázatosan köszönöm a méltóságos grófnő irántam tanúsított jóságát, igen, a cipő tökéletesen jó a fiacskámnak, hálásan köszönöm, hogy adományozni tetszett méltóztatni nekünk. Nem, méltóságos grófnő, dehogyis baj, hogy levált a talpa és felsőrésze sincsen, nekünk az még tökéletesen megfelel, méltóságos grófnő, alázatosan köszönöm a kisfiam nevében is.
Ezt a középkori Japánban vitték tökélyre, azért is hálásnak kellett lenni, ha nem csapták le az ember fejét, mert például ki mert löttyinteni egy cseppet az uraság italából. De amúgy a történelem demokrácia előtti szakasza végig arról szólt, hogy aki fölöttünk áll, annak hálával tartozunk, amiért kegyeskedik jóindulatúlag tekinteni ránk. Ha éppen kegyeskedett rosszindulatúlag tekinteni ránk, akkor azért tartoztunk hálával, mert nem kegyeskedett még rosszabb indulatúlag tekinteni ránk.
Aztán bevezettük a demokráciát, és már nem kell hálásnak lenni. Már nem urak és szolgák vannak, hanem fogyasztók és szolgáltatók. Bemegyek valahova, veszek valamit, fizetek, megköszönöm, ők is megköszönik, megyek. Senki nem hálálkodik semmiért. Hála helyett most már törvények kötik össze az embereket.
A pósfaiak visszahozták a hálálkodás rendszerét. A törvény azt mondta, hogy Pósfát akadálymentesíteni kell. Megmondta, hogy 2005. január 1-jétől fogva nyilvános létesítményben nem lehetnek akadályok. Pósfa egyike azon településeknek, amik megszegték ezt a törvényt. (Akárcsak az ország összes többi települése.) És amikor Pósfa már majdnem három éve törvénysértően viselkedik, akkor pedig egyszer csak bejelentik, hogy az egész falut akadálymentesítették Hálás Tamás kedvéért.
Nem azért, mert a törvénynek engedelmeskedni kell! Azért, mert ők ilyen nagyszerű gyerekek, akik gondolnak a szegény kis nyomi Hálás Tamásra. Akárcsak a méltóságos grófnő.
Ez nekem nem tetszik, mert én nem vagyok hajlandó méltóságos grófnövek lábainál pitizni. Sok fogyatékos megteszi, mert nem hagytak nekik más választást. Nekem van más választásom, ezért nem hagyom, hogy visszahozzák a méltóságos időket.