A nemzet sporttolója
Két év után megint Snittpalin röhög az ország, illetve… már nem is röhög az ország. Legfeljebb csak mosolyog, esetleg undorral legyint egyet, aztán továbblapoz. Ugyan kit és miért hozna ez lázba? Mert Orbán újabb kisstílű disznósága, amivel még egy kis zsebpénzt juttat az egyik kedvencének? Kit érdekel ez már? Rég túl vagyunk már azon, amikor Orbán osztogatásai bárkit is érdekeltek, ha nem így lenne, nem vihetné széjjel a nemzet vagyonát. Pár százezer forintos tételek végképp nem érdekelnek senkit.
Szörnyű dolog, ha valakinek nincsen arányérzéke. Ha Snittre nézek, úgy tűnik, ez a fogyatékosság felér azzal, mintha siket lenne.
Ő valaha sportoló volt, annak bizonyára híres; én nem azért nem ismertem, mert nem volt nagy sportoló, hanem mert soha nem érdekelt a sport, jó, ha két tucat sportolót ismerek névről, azokat se láttam tevékenykedni. Nyert olimpiát, ilyen-olyan bajnokságokat, ez a maga köreiben ismertté teszi az embert, az se lepne meg, ha milliós rajongótábora lett volna. Mit tudhatom én? Azt tudom, hogy hallottam már a nevét régesrég, megkérdeztem, ki az, és azt felelték, hogy a Makrai Kati férje.
Sportdiplomata, azt nem tudom, mi fán terem, eszem ágában sincs ebben a minőségében elért érdemeit csökkenteni, fogalmam sincs az egészről – amennyit én tudok, attól lehetett akár a sportdiplomácia óriása is, írhatott fejezeteket a sportdiplomácia történelmében. Ha bármilyen nagy dolgot véghez vitt, annak csak örülni tudok, viccen kívül, abszolút komolyan.
Volt nagykövet meg szállodaigazgató, szóval tényleg nem egy lusta alak. Minden bizonnyal valaki volt a maga idejében, vagyis évtizedeken át. Van mögötte egy életút. Hetvenkét éves, igazán megpihenhetne a babérjain. Illetve megpihenhetett volna már hatvannyolc évesen, ahelyett hogy Orbánnal kinevezteti magát köztársasági elnöknek világ csúfjára.
„Elnöksége” egy vicc volt, a nemzet soha, egy pillanatig se vette komolyan, körberöhögtük, évtizedek kellenek hozzá, mire a köztársasági elnöki cím tekintélye helyreáll őutána ebben az országban. És legalább egy valódi köztársasági elnök, mert Áder sem az, de ez most nem érdekes. Snittpalit a nemzet egy másodpercig se tudta államfőnek tekinteni, csak röhögtünk rajta, ő pedig halálos komolyan vette saját magát. Az arányérzék ilyen csődje már tragédia. Amikor kirobbant a plágiumbotrány, a közröhej tetőfokára hágott, emberen ekkorát még nem gúnyolódtak a magyar politikában, Palibá pedig ott állt az egész közepén mérhetetlen sértettséggel csodálkozva, hazudozott összevissza, próbált helytállni a poszton, ahova főnöke állította – amíg a főnöke ki nem rúgta. Ha lett volna valaha egy szikra kétely, hogy hátha nem Orbán bohóca, hanem igaziból megválasztották, az addig tartott volna, amikor lehazudta a csillagokat is az égről.
Mert nincsen neki arányérzéke. És ezt látjuk megint. Még csak meglibbenti szárnyát a hírecske, hogy kinevezik a nemzet sportolójává, és már kint kering a neten azoknak a sportolóknak a listája, akik jobban megérdemelték volna – így van-e, nem-e, én nem tudhatom, de valamit jelez, hogy néhányat én is ismerek közülük mint sportolót. Schmint mondtam, ahhoz nagyon nagy sportolónak kell lenni, hogy valakit még én is ismerjek.
Az is kering a neten, hogy még mi mindent fog kapni Palibá, Oscar-díj, Kossuth-díj, a Munka Vörös Zászló érdemrendjének másolata, szóval a röhögés az megy.
Úgy néz ki, hogy ha Göncz Árpád nyomdokaiba, enyhén szólva, nem is tudott lépni, Hofival már összehasonlítható lesz. Ő is megnevettette az országot. A különbség annyi, hogy Hofinak a zsenialitásán nevettünk, Palibának meg a butaságán. Hofi szándékosan arra törekedett, hogy megnevettessen minket, Palibá viszont retteg a nevetségességtől; épp ez teszi nevetségessé. És az összehasonlításban szerepet fog kapni kettejük fizetése is.
Az üzenet persze világos. Palibának kellett még egy cím a gyűjteményébe, a hozzá járó fizukiegészítéssel, Orbán pedig arról értesít minket megint, hogy azt csinál, amit akar. Ezt a címet persze, hogy a Nemzet Sportolója, el lehet felejteni, többé nincsen ázsiója, amit még Snittpali is megkap, az nem kitüntetés, az egy vicc.
Ezért meséltem el az elején, hogy Palibá azelőtt valaki volt. Egész pályáját odadobta azért, hogy udvari bolond lehessen, aki ott ül a király lábánál és hülyeségekkel szórakoztatja a felséget. Ha hatvanvalahány évig egy jelentéktelen senki lett volna, akkor ez komoly előrelépés – de ő valaki volt. Egy életpálya foszlott semmivé, amikor Bulgáriából megjött a levelezőlap, hogy Orbán őt nevezte ki köztársasági elnöknek, és már régesrég teljesen mindegy, hogy így volt-e valóban (bizonyára nem egészen).
Az utókor nem a vívóra és nem a sportdiplomatára fog emlékezni, de nem is a tévétorna férjére, hanem Orbán Viktor udvari bolondjára, akit kinevezett köztársasági elnöknek, a nemzet sportolójának, az akadémia díszdoktorának, a tévémacik védőszentjének, akárminek. A tények legendákká bomlanak. Elena Ceauşescu csak huszonöt éve halt meg, de már Romániában is édeskevesen vannak, akik tudják, hogy mi igaz a tudományos pályafutásából. A többség csak a legendákat ismeri.
Mert a közvéleménynek sincsen arányérzéke.