A néma telefon
Hajnal van, új évre virradunk. A tévében már elcsendesült a zenés vidámság, ahonnan egész sor jó viccet írtam le a Facebookra, és a barátaim jót mulattak rajtuk. Az ágyon itt fekszik a két mobiltelefon, a szekrényben a vezetékes. Tegnap reggel óta be vannak kapcsolva, és néma mind a három. Most majd mindjárt kikapcsolom őket; véget ért életem legszomorúbb szilvesztere.
Nem azért volt szomorú, mert néma maradt a telefon – hanem mert előre tudtam, hogy így lesz. Négy éven át minden január elsején, néhány perccel, esetleg félórával éjfél után megszólalt a telefon, és a legjobb barátom vidám hangja boldog új évet kívánt. Senki más nem hívott minket szilveszter éjszaka, csak ő. A legjobb barátom, akivel mindent megbeszélhettem, akinek az arca rezdüléséből, a szeme villanásából, a lélegzete ritmusából, a hangja csengéséből kiolvastam, hogy mit érez, akiről tudtam mindent, amit csak tudni lehet. Azt az egy dolgot is, amitől ma éjjel nem szólalt meg a telefon – csak nem tehettem semmit. Tudok olvasni a lelkekben, de írni nem tudok beléjük, nem tudom megváltoztatni, ami ott van. Az ember azt gondolná, talán jobb is. De nem. Magam miatt nem tenném, önzés lenne – de túl sokan szenvedtünk és szenvedünk mindezek miatt.
Ő nem tudott olvasni az én lelkemben, váratlanul érte, amikor elmondtam neki, mi van ott. Erre csak másvalaki volt képes, talán még magasabb szinten, mint jómagam, és hogy mit tett a képességével, azt akkor se fogom leírni, ha teljesen kizárt lenne, hogy valaha elolvassa. Hogy mit tehet vele ezután, azt meg még úgy se. Ezt nem szabad. Kárt okoznék vele mindkettejüknek, s én őket csak védelmezni, óvni szeretném. Megérdemlik. Ha csak azt akarnám leírni, mi mindent köszönhetek nekik, végeláthatatlan lenne a felsorolás. Még átgondolnom sem sikerült egészen, lépten-nyomon rájövök újabb és újabb dolgokra, amik nem lennének az életemben, ha ők nem – nem, ebbe a tagmondatba már állítmányt se szabad tenni. Vigyáznom kell rájuk. Akárki képes őket félrerántani egy autó elől vagy kigyógyítani influenzából, de ettől csak én védhetem meg őket. Attól, hogy tovább tetézzem a bajt, ami így is éppen elég nagy. Sok egyéb mellett onnan is tudom, hogy éjfél után néma maradt a telefon.
Nem az a baj, hogy nem kívánt boldog új évet. Kibírom enélkül. Az a baj, hogy nem tehette meg. Két döntés miatt vesztettem el a legjobb barátomat. Az elsőt én hoztam, s bármekkora tragédiát okozott, életem egyik legjobb döntése volt, soha nem fogom megbánni. A másodikat ezt követően együtt hoztuk. Ez rossz döntés volt, és még rosszabb, de már kényszerű döntések sorozatát hozta – ezek az ő döntései voltak, de nem volt választása.
Hajnal van, az a napszak, amikor mindig ő jutott eszembe harmincegy éven át. Így lesz ezután is. És várni fogok. Dolgokra szavamat adtam – megtartom. Más dolgokat megígértem – ezt is megtartom. És letettem egy esküt. Amolyan igazit, életemben a másodikat. Az elsőt az anyakönyvvezető előtt.
Várni fogok. Ha szól, hogy segítsek, segíteni fogok, mert négy éve ő a legjobb barátom, és ebben az egyetlen dologban csak rám számíthat. Más dolgokban is segíteni fogok, mert a legjobb barátom, és ő is segített nekem, valójában sokkal többször, mint ő maga hiszi.
Ha valaki kilép az életemből és vissza akar jönni, azt felelem: az életem nem átjáróház, gondolkodott volna előbb. Ők ketten a kivétel. Nekik az életem, ha kell – átjáróház. Mert ez az a része, ami csak látszólag az én életem, valójában életemnek ebben a részében én csak statiszta vagyok. A főszereplő a legjobb barátom – de vannak fejezetek, ahol nem is ő, hanem a harmadik.
Nem magam miatt vagyok szomorú, én megoldom a problémámat. De ők nem tudják. Azaz csak ő, egyedül. Ha képes lenne rá, már megoldotta volna hónapokkal ezelőtt. Tudom, mi kell hozzá, de ő nem tudja megtenni, nincs meg a szilárd pontja, amivel helyére billentheti világát. Az nálam van, nekem kell odaadnom neki.
De most nem tehetek semmit. Várnom kell, hogy eljöjjön érte.
Hajnal van, négy óra. Új évre virradunk. Kikapcsolom a telefont és megyek aludni.