A kulcs

1.

Az elnök ruházatában annyira nem találtak semmit, hogy a parancsnok elrendelte az egész osztag megmotozását. De mindenki kész volt akár esküt tenni rá, hogy semmi egyéb nem volt a halottnál.
  – Hát jó – mondta a parancsnok, az asztalra kirakott kulcsot nézve. – Tegyék zsákba, jeget mellé, a főhadiszálláson már várják.
  Egy kulcs. Ez volt minden. Az elnökről köztudott volt, hogy az örökké körülötte sertepertélő udvaroncok tartanak maguknál mindent, amire szüksége lehet, ezért senki se feltételezte, hogy az elnök zsebe tele lesz tárgyakkal. De ennél azért többre számítottak. A páncélkocsiban meg is találták az elnök kedvenc cukorkáját, kedvenc, nemzetiszínű csíkos papírzsebkendőjét és más apróságokat, de mindent elöl vagy hátul. A középső, dupla páncélozású fülkében ugyanúgy nem volt semmi, mint az elnöknél.
  A parancsnok egy darabig gondolkodott, aztán hívatta a mesterlövészeket, akik lelőtték az elnököt.
  – Ide figyeljetek. Mielőtt lőttetek, az elnök nem vett elő valamit és adta oda valakinek? Vagy esetleg volt valami a kezében, amit elejtett, és fölvette valaki?
  – Nem, parancsnok – felelte az egyik mesterlövész. – Ideje se lett volna rá, azonnal kinyírtuk, amint kiszállt a kocsiból.
  A másik egyetértett vele. A parancsnok tehát azt közölte a forradalmi erők központi parancsnokságával, hogy az elnöknél csak egy kulcsot találtak, a belső zsebében. Páncélkazettába rakatta és fegyveres kísérettel elküldte a központba.

2.

Az elnöki konvojt, amely oly dicstelenül kereket oldott az elnök lelövése után, már nem tudták utolérni, így csak egy héttel később, az elnöki palota bevétele után tudtak beszélni az udvaroncokkal. Valamennyit a palotában találták, hiszen már nem volt hová elmenekülniük, az egész ország a forradalmárok kezén volt. Addigra lakatos szakemberek vizsgálták meg a kulcsot, és teljes bizonyossággal állították, hogy ajtókulcs, éspedig elég egyszerű, köznapi zárhoz való, amit bármelyik lakásban lehet találni. Ezt senki sem tudta megmagyarázni. Az elnök kétféle kulcsot hordhatott magánál: a páncélszekrényét, amelyben összeharácsolt javait tartotta, és a titkos bunkerét, amelyben – a legenda szerint – akár egymagában is évekig elélhetett volna a felhalmozott készletekből. Ha csak egy kulcs volt, annak az is lehet a magyarázata, hogy a páncélszekrény magában a bunkerben van. De a lakatosok határozottan állították, hogy azt a zárat, amihez ez a kulcs való, egy kezdő betörő is könnyedén kinyitja.
  Az első dolog, amit a forradalmár parancsnok tett a palotában, az volt, hogy elkapta az inget az első keze ügyébe eső udvaronc nyakán, s az orra alá nyomta a kulcsot.
  – Ez minek a kulcsa?
  – Ez? Én nem tudom…
  – Az elnök zsebében találtuk. Halljam!
  – Ó… szóval az a kulcs… jöjjön velem…
  Fölmentek az emeletre, az elnöki lakosztályhoz, aminek díszes ajtaját valaha fegyveres őr tárta ki az elnök és a vendégek előtt, ennek a kulcsa tehát nem lehetett az elnöknél. Az udvaronc nem is ide kísérte a parancsnokot és katonáit, hanem befordult a folyosón, és egy egyszerű, szürke ajtónál állt meg.
  A katonák kétfelől géppisztolyokat szegeztek az ajtóra, amíg a parancsnok kinyittatta az udvaronccal. De csak egy vécét találtak.

3.

Két napba telt, mire az udvaroncokat szóra bírták, és addigra már késő volt. Éppen ezért mertek már beszélni.
  A palota emeletén két vécé volt, a nyilvános és az elnöki. Az elnökihez egyedül az elnöknek volt kulcsa. A nyilvános vécéhez nem kellett kulcs, csak az előtérből nyíló fülkékhez. Ezeket az előtérben ülő nyolcvanéves vécésnéni adta át, akinek súlyos köszvénye miatt már nehezen mozgott a keze. Amíg előhúzta a kulcsot, kérdezett ezt-azt az előtte álló minisztertől vagy államtitkártól az államügyek állásáról, vagy éppen valami kis kéréssel hozakodott elő, például volt egy unokaöccse valamely kis faluban, aki polgármester szeretett volna lenni. A hatalmasságok pedig válaszoltak a kérdéseire és teljesítették a kívánságait. Aki nem ezt tette, csakhamar megbánta, mert a nénit mindig elővette a köszvény, amikor ő belépett a vécébe, és akár negyedóráig is várakoznia kellett.
  Az elnök jóváhagyta a néni munkásságát, cserében százalékot kapott a pénzekből, amiket a néni fölvett. De ő maga mindig a másik vécét használta.

4.

Amikor megtalálták az elnök titkos magánkincstárát, a forradalmár parancsnok elégedett mosolya mégiscsak savanyú volt. Emlékezett a vécésnénire, ő maga veregette meg a vállát és küldte haza, amikor elfoglalták a palotát. Mire keresni kezdték, a néni külföldre menekítette egész vagyonát. Föl se tudták becsülni, mennyi lehetett.
  – Parancsnok, parancsnok! – jött lihegve egy fiatal katona. – Jöjjön, nézze, kit fogtunk!
  A parancsnok fölismerte a rémült foglyot, egy nagy hatalmú bankembert, aki azzal került föl a forradalmi erők halállistájára, hogy szegény munkáscsaládokat forgatott ki mindenükből.
  A bankár az életéért rimánkodott, de a parancsnok csak legyintett.
  – Hagyjátok futni. Ez az alak csak amatőr szinten használta ki mások szorult helyzetét.

»»»»»»