A Kissy célja
Volt egy tanulságos beszélgetésem, amelynek néhány gondolatát is szeretném megörökíteni, meg hosszabban írogatva könnyebb is kialakítani az elképzeléseket.
Az első számú fő kérdés, ami kijött belőle, hogy mi a célom – célunk, persze – a Kissyvel. Azt feleltem: megírni. De ez ugye nem ilyen egyszerű.
De kezdjük az elején. Amikor fölmerül egy új regény gondolata, akkor nem lehet vele más célom, mint hogy megírjam, és lehetőleg jól. (Ezért vagyok ambivalens mindmáig a Jane Carson-sorozattal, énszerintem ugyanis egyáltalán nincsen jól megírva, viszont népszerű, vagyis mások szerint igen!) A Kissynél tovább árnyalja a képet, hogy eredetileg novellának indult, vagyis sokkal kevesebb lett volna a közlendője, mint egy regényé. Aztán derült ki fokozatosan, hogy ennek van a legtöbb.
Amikor már írom a könyvet egy ideje, akkor kezd kialakulni, hogy mit is akarhatok még azon kívül, hogy megírom. Azt már jó ideje tudom, hogy a Kissynek célja, küldetése van, nagyjából az, hogy az a gyerek, aki elolvasta, már ne üljön be idegenek autójába. Nem fognak Jerry Alapítványok kinőni a földből ennek a könyvnek a hatására, nagyjából azért nem, amiért a Csillagok háborúja megnézése után az emberek nem keltek föl a zsarnokaik ellen, avagy a maga korában és még sokáig nagyon népszerű Robinson Crusoe sem indította arra az embereket, hogy a lakatlan szigeteket rendszeresen végiglátogató őrjárat indítását követeljék. Más az irodalom és más az élet.
Az ifjúsági irodalomnak általában az a célja, hogy valamilyen irányba terelje a gyerekeket valamely élethelyzetekben. (Nem ideértve most az egyszerű kalandos történeteket, amik csak szórakoztatni akarnak; megadva bár azoknak is a tiszteletet, én az ifjúsági irodalomnak egy egészen másik részműfajába sorolom őket.) Itt mindig Padisákot tudom felmutatni, aki tudvalevőleg jobban ismerte a gyereklelkeket, mint bárki más, és nemcsak a rádióműsorában és ismeretterjesztő könyveiben, a regényeiben is az volt a célja, hogy a különféle helyzetekbe került gyerekeknek megoldási lehetőségeket mutasson. Jómagam a Sophie-val kezdtem ezt, ami előtte volt, az még inkább a tanulóidő, azért is rontottam el annyi mindent.
A Kissy célja csak az lehet, hogy a gyerekmolesztálás veszélyeire ráirányítsa a gyerekek és a szülők figyelmét. A shindyk vagy potenciális shindyk figyelmét pedig a lefülelés veszélyeire hívja föl. Következik ebből, hogy kiadassuk nyomtatásban, eljuttassuk minél több olvasóhoz és betegre keressük magunkat? Hogyne. Minél több olvasó, annál biztonságosabb világ a gyerekeknek, még ha csak hajszálnyival is. Csak hát ettől még nem fogjuk tudni megtenni.
Az irodalom egyik nagy kérdése napjainkban, hogy meddig akarjon papíron maradni, meddig vegyesen és mikor térjen át egészen a digitális formára. Az elég világos, hogy a magyar nyelvű irodalom még semmiképpen sem tart ott, hogy a digitális forma kiszorítsa a papírkönyvet, még komoly versenytársa sem lehet – ha egy könyv egyszerre jelenik meg papíron és digitálisan, utóbbi arányosan olcsóbban, de mégis pénzért, akkor is a papírkönyv fog jobban fogyni. De mindkettő minimális mértékben, mert nincs fizetőképes kereslet.
Ez nagyon nagy probléma. A Kissy letölthető PDF változata, ami újévkor készült el, 2360 oldal. Ötszázoldalas kötetekből is öt darab. Mibe kerül manapság egy ekkora könyv? Mondjuk háromezer forintba, kötetenként. Tizenötezer forint, és még csak húsz résznél tartunk. Kinek van ennyi pénze egy ifjúsági regényre? És melyik kiadó vállalná ekkora mű költségeit, amikor fizetőképes keresletre egyre kevésbé számíthat?
Igen, kétségtelenül hasznos lenne, ha a Kissy – vagy bármelyik regény – némi bevételt is termelne most már. Csak nem látom a módját. Elektronikus könyvként kiadni őket pénzért – nincs értelme, már régesrég kint vannak a neten ingyen, aki olvasni akarja őket, megtalálja az ingyenes változatot és azt olvassa. A papírkönyv nyújt olyan többletet, amiért érdemes lehet megvenni.
Többféle ötletet is kaptam beszélgetőpartneremtől, aki ebben már jóval előttem jár, és az egyik komolyan eltöprengített. A többi is, de ez különösen. Föltenni Kissyt a Facebookra mint irodalmi alakot, lehetne neki saját oldala. Mondtam, akkor már Vanessának meg a többieknek is. Azt felelte, legfeljebb Pi lenne ebben érdekes. Miért? Mert a tizenhárom éves srácok akkor se Kissyvel vitatnának meg életvezetési problémákat, ha tudják, hogy egy böszme, szőrös öregúr írogat a nevében. Ebben van valami, ámbár abban kételkedem, hogy akár Kissytől, akár éntőlem életvezetési tanácsokat kérnének a tizenévesek. („Kislányom, tizenhárom éves lettél, azt hiszem, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk a szexről.” „Rendben, anyu, mit szeretnél tudni?”) De persze még bármi érdekes kisülhet ebből, szóval érdemes elgondolkodni rajta.
Más kérdés, hogy akár Kissy személyes oldalát, akár bármit, amit csinálunk, hogyan találnák meg nagyobb számban. Hirdetni a fészen, javasolta beszélgetőtársam. Ez nekem is megfizethető, de valahogy a legkevésbé sem érzem magamat motiválva rá. Egyszerűen olyan szintű reklámundort oltottak belém (már gyerekkoromban se szerettem a reklámot, ami azóta ránk zúdul, az pedig elviselhetetlen, hosszabb ideje egyáltalán nem nézek tévét emiatt), hogy egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy az áradatot én is dagasszam. És hasznosnak sem hiszem, látva, hogy Gabi játszik a gépen, ötpercenként megjelenik valami szebbnél szebb, éppen őneki való játék reklámja, és gondolkodás nélkül nyom az X gombra. És ha mégis letölti a játékot, azt akkor és azért teszi, amikor és mert rátalál az áruházban, akár látta a reklámot, akár nem. Előfordult, hogy név szerint keresett játékokat, de kivétel nélkül azért, mert látta őket már valaki másnál.
Úgyhogy – tekintve, hogy a maga műfajában Gabit éppúgy orákulumnak tartom, mint beszélgetőtársamat az övében – én a reklámot illetően leginkább is megmaradok a szájhagyománynál. Lehet, hogy kevesebb olvasót hoz, mint egy monstre reklámhadjárat, de akik így jönnek, nem elkábítva jönnek, hanem igazi érdeklődésből. A minőség a fontos, nem a mennyiség.
Aztán ha egyszer valamelyik művünk tényleg megjelenik egy kiadónál, ők már úgy reklámozzák, ahogy akarják. Pénzt fektetnek bele, vissza akarják kapni, és ha ehhez reklámot éreznek szükségesnek, akkor azt. Az ő dolguk.