A jégkunyhó
Pontosan érkezik, délután egykor. Legózunk, beszélgetünk, a suli szóba se kerül, hétvége van, senki sem akar ilyenkor a suliról beszélni. Érkezése után nem sokkal ered el a hó, nem sokáig szállingózik, egykettőre ömleni kezd, villanyt kell gyújtani, semmit se látunk másképp.
– Szép lesz ebben hazamenni.
– Legfeljebb itt maradok éjszakára. Csak van egy pizsamád, nem?
– Jó, majd kerítünk valamit. Hazatelefonálsz, mint E. T., és itt maradsz. De macim nincsen.
– Nem vagyok már óvodás. Otthon sincs macim. Illetve van, de a polcon ül, nem alszik velem.
Meguzsonnázunk és nézzük a hóesést. Odakint minden forgalom megszűnt, az utcát mostanra több centis hóréteg boríthatja, legkorábban holnap reggel várható, hogy eltakarítják. Megnézzük a Jégvarázst, mi mást is nézhetnénk ilyen időben, közben legózunk, beszélgetünk, a film nem köti le teljes figyelmünket, láttuk már. Időnként ránézek a radartérképre, a hóvihar változatlanul fölöttünk tombol, a jóslat szerint ma huszonegy éves havazási rekord dőlhet meg.
De a jóslat nem válik valóra. Öt órakor a havazás megszűnik, jeges szél söpör végig az utcán, végre látunk. Mindent hó borít, legalább fél méter vastag, a szemközti ház ajtajában hatalmas hótorlasz, a szél egyenesen bevágta a havat a mélyedésbe. Egymásra nézünk és kimegyünk az előszobába. Teljes sötétség, az ajtó üvegén át csak feketét látunk. Fogok egy zseblámpát, az üvegre világítok, s a fekete fehérré változik. Hó, embermagasságig.
– Hát ezen nem jutok ki.
– Ezen aligha. És ha kinyitom az ajtót, egy része beömlik az előszobába, de nincs lapátunk, kint van a garázsban. Nincs is hova lapátolni, elúszna minden idebent.
– A fürdőszobába.
– Színültig megtöltené. Nem marad más, várnunk kell, amíg kintről kiszabadítanak.
– Kicsoda?
– Valószínűleg a tűzoltók. Ha odakint már eltakarították a havat, szólok nekik, hogy ássanak ki minket. Meg még nyilván másokat is.
Visszamegyünk a szobába, kinyitjuk az ablakot, kinézünk. A kapu szemlátomást mozdíthatatlan, ott is áll a hó, méteres a torlasz.
– De ha leugrok innen az ablakból, puhára esek.
– És elmerülsz a hóban. Mire ebben hazavergődsz, karikába fagysz, szó se lehet róla.
Becsukjuk az ablakot, visszamegyünk játszani.
– Akkor ez egy jégkunyhó. Mint a sarkvidéken az eszkimóknak, csak ők ki tudnak menni, mi meg nem. De biztos nekik is be szokott fagyni a kijárat. Olyankor csak ülnek bent, fókahúst esznek és várnak.
– Hát fókahússal sajnos nem tudlak megkínálni, legfeljebb olajos hal akad itthon.
– Az eszkimók is úgy vadásszák maguknak a fókát.
– Nem nagyon hiszem, hogy akadna fóka odakint, de amúgy se tudunk kimenni.
– No és? Meglasszózzuk az ablakból és berántjuk. Ha elmenne odakint egy fóka.
– Jó, tudod mit, ha majd fókák sétálnak odakint, visszatérünk erre a kérdésre.
– Amíg eltakarítják a havat, aztán eljönnek a tűzoltók, akadhat fóka is.
– Esetleg.
– Vagy rénszarvas.
– Azt nem szeretném berántani az ablakon, még kitöri az üveget a nagy agancsával.
– Értem. A jegesmedve ehető?
– Nyilván, de minek akarsz folyton vadászni? A kamra tele van ennivalóval.
– Te ezt nem érted. Ha eszkimók vagyunk jégkunyhóban, akkor vadászni kell.
– Világos. De szerintem jobb lesz holnap reggel, amikor az állatok még álmosak és nem vigyáznak annyira.
– Oké. Korán kelünk, és megyünk fókát fogni.
Hat óra. Csokit majszolunk és nézzük, ahogy az orkánszerű szél simára csiszolja a hótakaró tetejét, a háztetőkről nem fújja le, már alighanem odafagyott. A kinti hőmérő rohamosan zuhan, már mínusz nyolc fok.
– Az ott nem jegesmedve?
– Hol?
A szemközti ház kertjébe mutat, ahol a fák lombja valóban furcsán mozog.
– Nálunk nem él jegesmedve. Csak a szél fújja a lombokat.
– Hogyne élne jegesmedve, ha egyszer csikorgó fagy van és mindent hó borít!
– Ez igaz, csak attól, hogy itt hóvihar van, a jegesmedvék még nem vesznek repülőjegyet és rohannak hozzánk.
– Pedig igazán megtehetnék. Itt kellemes az idő nekik. Nézd, mindjárt eléri a mínusz tíz fokot.
Fél hétre megvannak a kész terveink, hogy mit fogunk csinálni, ha nem szabadítanak ki minket a hó alól egy, két, három napig, vagy akár tovább. Van legónk, társasjátékunk, jó filmjeink, a kamra tele, a fűtés működik. Amíg ezt megbeszéljük, pókerezünk, az idő tiszteletére nem negróban játszunk, mint máskor, hanem szaloncukorban. Hamar elnyeri az összes cukromat. Odakint mínusz húsz, már egyetlen levél sincs a fákon, nem mozdul semmi.
Hét órakor lejár az időnk. Megbeszéljük, mikor jön legközelebb. Kilibben a nyáresti verőfénybe, én pedig fölteszem a jégkunyhót a polcra.