A hidrogénsakk
Fölfedeztem egy társasjátékot. Nem új; régebbi, mint bármi, amit mi ismerünk. A szabályok szigorúak, de egyszerűek, éppen úgy, mint a sakkban.
A sakk nagyon bonyolult játék. Könyvtárnyi irodalma van, vaskos kötetekkel, és kétségtelenül nincs meg bennük minden. Senki nincs a világon, nem is volt, nem is lesz, aki mindent tudna a sakkról. Ugyanakkor viszont meddig is tart megtanulni sakkozni? Talán félóráig. Megtanuljuk a figurák felrakását, a hatféle figura lépés- és ütésmódját, a sáncolást, az en passant ütést, a sakkot, a pattot és a mattot, s azzal kész. Tudatlan kezdők vagyunk, de a szabályokat igenis megtanultuk.
A hidrogénsakk szabályait nem tudom leírni, mert az emberiség még nem ismeri őket. Ha csakugyan vannak játékosok, akkor mi azokat hívjuk isteneknek. Aki hidrogénsakkot akar játszani, annak képesnek kell lennie sok billió fényévnyi távolságokat megtenni, sok decillió tonnányi anyagot megmozgatni, és természetesen sok billió évig kell élnie.
A szabályok itt is nagyon egyszerűek, hiába nem ismerjük még mindet. Tudni kell, hogyan viselkedik a hidrogén különböző körülmények között. Aki ezt tudja, az játszhat hidrogénsakkot.
A dologban ott van a nehézség, hogy óriási tömegű hidrogénről és roppant időtartamokról van szó. Egy kevéske hidrogén – mondjuk egymilliárd tonna – egyszerűen nem elég ahhoz, hogy a legelemibb törvényszerűségeket kipróbáljuk. A Nap kétszáz kvadrillió tonnányi tömege sem elég. A Galaxis közel hatvan szextillió tonnát nyom, ezzel már elég jól el lehet játszadozni; lehet, hogy a kezdő játékosok egy-egy galaxison gyakorolnak. De a galaxishalmazokat, ütköző galaxisokat is ismerni kell, hogy az isten eredményesen játszhasson. Az is lehet, hogy az ismert világegyetem talán oktillió tonnányi hidrogénja csak egyetlen figura a játékban. De lehet, hogy az egyes galaxisok, vagy akár az egyes csillagok is számítanak. Honnan tudhatnánk? Melyik atom tudja, hogy része egy molekulának, amely sok tízezer másikkal együtt egy anyagdarabkát alkot, amely sok ezer másikkal együtt egy figurát, ami egy sakktáblán áll Kovácsék kerti asztalán?
De az alapszabályok akkor is nagyon egyszerűek: tudni kell, hogy milyen körülmények között hogy viselkedik a hidrogén. Egy-két alapvető dolgot el tudok mondani. Számok nem lesznek; bőven elég, ha az olvasó tudja, hogy minden szám rettenetesen nagy. Csillagászati…
1. A magára hagyott hidrogénfelhő tömörödni fog. A hidrogénsakkozók természetesen magas szinten ismerik a fizika törvényeit, enélkül el se lehet kezdeni a játék tanulását. Magától értetődő számukra, hogy mivel a hidrogénatomok vonzzák egymást, a véletlen találkozásokból kis lokális gócok lesznek, amik messzebbről is fogják vonzani az atomokat, a többi lokális gócot pedig pláne, és egyre nagyobb gócokkal folytatódik ugyanígy. A végeredmény egy vagy több hidrogéngömb lesz, hiszen a gömb az az alakzat, amelyben a részecskék átlagosan a legközelebb lehetnek egymáshoz.
2. A hidrogéngömbben be fog indulni a fúzió. Lehet, hogy a kezdőknek ez is feladatuk szokott lenni: begyújtani egy csillagot. A hidrogéngömb a tömegvonzás miatt egyre jobban tömörödik, ezáltal egyre több hidrogén lesz a magjában, aminek egyre nagyobb lesz a tömege és a hőmérséklete. Amikor a hőmérséklet már elég nagy, a magban beindul a fúzió, és csillagot kapunk.
3. A csillagok működési szabályai valószínűleg fontosak a hidrogénsakkban (már ha az egyes csillagoknak egyáltalán van valami jelentőségük), de mi még nem nagyon ismerjük őket. Persze tudunk különféle típusú csillagokról, ismerünk olyan fogalmakat, mint a Chandrasekhar-határ, a Hertzsprung–Russell-diagram és hasonlók, de még nagyon az elején tartunk.
4. A csillagok közötti interakciók szabályai is fontosak lehetnek. Kezdőknek alighanem feladatul szabják, hogy robbantsanak föl egy nóvát vagy szupernóvát; izgalmas játék lehet. Úgy megy, hogy kettőscsillagot hozunk létre, és úgy állítjuk be őket, hogy elég közel keringjenek egymáshoz. A kisebb tömegű csillag anyagának külső része ezáltal a nagyobb tömegű csillag vonzásába kerül, kiszakad a helyéből és anyaghidat alkot a két csillag között. A nagyobb tömegű csillaghoz érve akkréciós korongot alkot körülötte, olyasfélét, mint a Szaturnusz gyűrűi, és csak gyarapszik, gyarapszik, gyarapszik. Így valahogy:
Ez egy raytrace-elt kép, ami jól ábrázolja a folyamatot. Látható, hogy a kisebb csillag a nagyobb tömegű (mert sűrűbb). A rajzoló szerint a vörös óriás felszíne az anyaghíd keletkezésének helyén kidomborodik, de én kételkedem benne, hogy ez így lenne, amikor a fehér törpe már elvonult arról a helyről és nem ott vonzza (de kétségtelen, hogy grafikailag így volt szerencsésebb). Valószínű, hogy a legtöbb nóvajelölt csak társának koronáját vonzza magához, ami nagyon ritka és nagyon messzire szétterül, tehát jól vonzható. Viszont nagyon lassú gyarapodást jelent. Bárhogy is van, az akkréciós korong létrejön és a képen is jól megfigyelhető, amint a fehér törpe körül örvénylik.
Aztán egy nap a törpe tömege az akkréciós korongba gyűjtött anyaggal átlépi a Chandrasekhar-határt, vagyis nagyobb lesz, mint a lehetséges legnagyobb tömegű csillag, és felrobban. De lehet, hogy a kezdő játékos csak akkor kap érte pontot, ha elég nagy vagy elég tetszetős a robbanás.
Persze az ember tudni szeretné, hol tart a játék, kik játszanak, ki áll nyerésre, és egyáltalán mi a játék célja. De még azt se tudhatjuk, hogy a figurák csillagok-e, galaxisok vagy galaxishalmazok, vagy akár hogy az általunk ismert egész világegyetem kitesz-e egyetlen figurát. Nem tudjuk, hogy a bolygók vagy a csillagközi sötét anyag számít-e valamit, vagy csak a csillaggyártási folyamat melléktermékei. Azt se tudjuk, hogy egyetlen játszmát vívnak, vagy sok kisebbet, egymás után vagy különböző területeken egyidejűleg.
Ja igen, és azt se tudjuk, hogy ez az egész létezik-e, vagy csak egy lepke álmodik engem.